Csak nem akar alábbhagyni a kereszt-vita a Citadella felújítása kapcsán, ami jelzi, milyen fontos ügy is ez valójában, és túlmutat egy szoborcsoport átalakításán.
„A Gellért-hegyi Szabadság-szobor ritka szép alkotás. Budapest jelképe lett. Vetekszik a világ legszebb jelképpé vált szobraival. Azért, mert tökéletes és megrázóan tiszta.”
Ezek nem az egykori Népszabadság vagy a Telex hasábjain jelentek meg, hanem a kormányközeli, attól sokszor egyébként valóban jobbra lévő Demokrata főszerkesztőjének, Bencsik Andrásnak a sorai. Én pedig ülök, és döbbenten olvasom őket. Egy korábbi írásomban már érveltem amellett, miért nem tudom elfogadni, hogy egy alig látható keresztet helyeznek el a szobor talapzatán – és nem a kereszttel van bajom természetesen, sőt. Sokkal inkább azzal, amit ez a hatalmas emlékmű alkotói szándéka szerint jelképez.
A Kisfaludi Strobl Zsigmond által készített, ám a sztálinista Borisz Jofan terveit megvalósító kompozíció ugyanis szándéka szerint Felszabadulási emlékmű volt, melyet a szovjet hadsereg haditettének emlékére állítottak. Pont. Ez a pálmalevelet tartó nőalak eredetmondája, mely alak magasan emelkedik fővárosunk fölé. Buda vára fölé is, melyet az utolsó töltényig védelmeztek a német és a magyar alakulatok 1945 februárjáig. Azonban fontos megjegyezni, hogy nem a német hadsereg lett legyőzve – hivatalosan – 1945. április 4-én. A kommunista szovjet hadsereg ugyanis az évezredes keresztény Magyar Királyságon ült szörnyű, kegyetlen tort, melyet több tízezer meggyalázott magyar lány, nő és édesanya volt kénytelen elszenvedni családjukkal együtt. Ennek a „felszabadulásnak”, ennek a „szovjet haditettnek” állított bizarr, morbid emléket a Bencsik András szerint „ritka szép alkotás”, ami „tökéletes és megrázóan tiszta”.
Értem persze, hogy a kommunizmus évtizedei alatt megszokta mindenki, hogy ott van. Ezzel még én is így voltam hosszú, hosszú évekig, hiszen így nőttem fel. Ez pedig hatalmas baj, hiszen a kádári Magyarország minden kulturális mérgével pontosan így osont át a rendszerváltáson a 21. századba, ahol alig kapja fel valaki a fejét, amikor Győzike, Kis Grófo vagy Fásy Ádám magas rangú állami kitüntetést vehet át. Bizony, éppen ez a mai napig velünk élő gulyáskommunizmus, amihez hozzátartozik a Citadella fölé magasodó szobor, a Szabadság téri szovjet-emlékmű éppúgy, mint a kádári nosztalgia és a hatóságilag engedélyezett Munkásőr-megemlékezések.
Ahogyan azonban az igazság akkor is igazság, ha csak egy ember látja, és akkor is, ha senki nem látja már, ugyanúgy a gyalázat is gyalázat marad akkor is, ha a mai generációk ezt ma már nem tudják. A Szabadság-szobor eredetmondáját nem fedi el sem a kereszt, sem más narancsos varázsige. Az jelen lesz a róla szóló prospektusokban, leírásokban, útikönyvekben. Márpedig ez alapján ki lehet jelenteni, hogy ez a szobor se nem tiszta, se nem szép. Éppen ezért véleményem szerint a leghatározottabb álláspont a kérdésben csakis a lebontása lehet, legalább olyan könyörtelenül, mint ahogyan a megrendelői, alkotói bontották le az ezeréves Magyar Királyságot, az utolsó szöget verve a Trianonban térdre kényszerített szakrális államiságunk koporsójába, melyet azóta sem sikerült helyreállítani.
