Már a bevezetőben fontos leszögezni, hogy az alábbi sorok egy „hobbiszurkoló” véleményét tükrözik, nem pedig abszolút igazságok, így tehát komoly futballfilozófiai mélységek helyett inkább egyszerűsítések és személyes vélemények jellemzik. Vélemények, melyeket a mögöttünk hagyott Eb, illetve a nagycsapatok értékelhetetlen játéka formált.
Aki, hozzám hasonlóan, nézte (vagy inkább végig szenvedte) az Eb-t, annak aligha kell bemutatni, miről is van szó. Aki megkímélte magát ettől, annak dióhéjban annyit, hogy a spanyolokon és a négerekkel és törökökkel „sokszínűsített” német válogatotton kívül egyetlen nagycsapat sem óhajtott futballozni. Az Afrikai Unió a „francia” válogatott rúgott akciógól nélkül jutott el az elődöntőig, és ott sem igazán törték magukat. A portugálok és olaszok minősíthetetlen teljesítményt nyújtottak, látszott rajtuk, csak túl akarnak lenni az egészen, hogy mehessenek haza. A legrosszabb mindközül pedig a Brit gyarmatbirodalom válogatottja volt, mely szabályosan parancsba kapta, hogy tilos fociznia, játsszon a lehető legunalmasabban, a legkevesebb fantáziát és erőfeszítést beletéve. Csak akkor mutasson valamit, ha hátrányba kerül.
Egy normálisan működő világban ilyen mentalitással egy csapat utolsóként, legfeljebb 1 ponttal esne ki csoportjából, ám Angliát ördögi szerencse kísérte mindvégig, így nem csak, hogy kimásztak a csoportjukból, de a döntőig kúsztak úgy, hogy meccsenként átlagosan 2-6 perc erejéig mutattak értékelhető futballt, azt is legfőképp akkor, ha hátrányban voltak, és közeledett a mérkőzés vége. A szerencse, és az ellenfél hibái mégis pártfogolták őket. Ha a szlovák meccsen az a félpályás kísérlet bemegy, vagy ha a mérkőzés utolsó percében a szlovák védő nem amatőr módjára a saját szögletzászlója mellé rúgja ki a labdát, hanem kibikázza az ellenfél szögletzászlajához, akkor most mind kárörvendhetnénk, hogy „ezt érdemli mindenki, aki ilyen világklasszis játékosokat NBII-es futballra kényszerít”. Ehelyett azt kellett nézzük, ahogy ez a kockázatkerülő, takaréklángon égő, minimalitásra törekvő filozófia a legkönnyebb ágon elmászik a döntőig. 4 év után immáron második alkalommal!
Meggyőződésem, ha nincs Kane a válogatottban, valahogy a döntőt is behúzzák, ha máshogy nem, büntetőkkel. Ám Kane „trófeaátka” a jelek szerint még mindig erősebb, mint Anglia szerencséje. És abban is biztos vagyok, ha a szigetország nyer, akkor ugyanazok a szurkolók, akik a szlovén meccs után sörrel dobálták meg Southgate-et az igénytelen, unalmas, semmirevaló taktikája miatt, most ugyanazok ünnepelnék ugyanazért.
És itt merül fel az igazi dilemma: mi is a futball célja és lényege? A szórakoztatás vagy az eredmények? A kapitalizmusra épült világunkban semmi sem számít, csak a profit, az eredmények. Teljesen mindegy hogyan, milyen erkölcstelenül, ügyetlenül vagy szánalmasan jutottál hozzá a profithoz, ha megszerezted, te már eredményes és sikeres vagy. Az utókor sem azt jegyzi, ki milyen jól játszott, ki milyen szoros versenyben mutatta meg magát, csakis az számít, ki mit nyert.
A futball világára levetítve ezt, leegyszerűsítve azt mondhatnánk, ez a José Mourinho filozófia, aki számos trófeát tudhat magáénak, világhírű és sikeres edző, és igen tehetséges is abban, amit csinál. Ő az igazi, profitelvű, azaz eredményre törekvő edző mintapéldánya, ha úgy tetszik, prófétája. A létező legunalmasabb, legszürkébb futballt játssza, a “parkold le a buszt”, amivel nem csak a közönséget untatja halálra, hanem eredményeket is hoz, és trófeákat emel a magasba.
Ennek a filozófiájának az antitézise volt Jürgen Klopp, a német „heavymetal futball” megalkotója. Ő abban hisz, a labdarúgás célja a szórakoztatás kell, hogy legyen. Persze, az eredményesség is fontos, de ha nincs pörgős iram, ha nincs feszültség, nincs szórakozás, akkor az egész mit sem ér. Természetesen ő is szeretne trófeákat nyerni, ám elsősorban a közönséget akarja szórakoztatni, hogy akik a szabadidejüket és pénzüket rááldozzák egy-egy futballmeccs megtekintésére, ne ásítozzanak a lelátón, hanem egy élménnyel gazdagodva menjenek haza.
Miért éreztem fontosnak kitérni erre? Mert – meglátásom szerint – a döntőben ez a két filozófia találkozott. A spanyolok, a nagycsapatok közül, messze a legszórakoztatóbb futballt nyújtották, a török és osztrák meccsek után ők szolgáltatták a legjobb meccseket. Kreatív, támadó futballt játszottak, nem csak túlélni akarták az Eb-t, hanem megmutatni, mit is tudnak. És személy szerint nagyon örülök neki, hogy végül ők emelhették magasba a trófeát.
Az aggasztó azonban az, hogy a másik filozófia is sikeres volt, hiszen mégiscsak a második döntőt játszotta 4 éven belül. És a nézhetetlen, unalmas, szürke meccsek is telt ház előtt zajlottak. (Először a „pörögtek le a meccsek” kifejezést akartam írni, ám egy angol meccset ilyen szóval illetni maga a fogalmi zavar lett volna.)
Ha pedig valami végső következtetést szeretnénk kihozni ebből az írásból, akkor az legyen a következő: az, hogy milyen lesz a jövőben a labdarúgás, kizárólag a nézőkön múlik. A kapitalizmust semmi nem érdekli, csak a profit. A kapitalizmus kiüresít és megront mindent, amit a csápjai elérnek. Így a labdarúgást is, melyet ma már szintén a profit mozgat. A végsőkig igyekeznek kizsigerelni a sportágat és a játékosokat. Amíg csak van benne pénz, fejni fogják. A hatalmas pénzeket viszont a nézettség generálja, az vonzza a szponzorokat és a befektetőket. Tehát, a megoldás is ennyire egyszerű lenne: ha a kutya se nézné az alibiző, focit imitáló nagycsapatok szerencsétlenkedését, a harmadik, negyedik beerőltetett nemzetközi tornát, a szuperligát másoló, nagycsapatok továbbjutását biztosító új BL-t, akkor egyrészt az UEFA és a FIFA, de az edzők és játékosok is rá lennének kényszerítve arra, hogy megerőltessék magukat, vagy búcsút mondhatnának a több millió eurós fizetésüknek. Amíg azonban az emberek megnéznek mindent, amit eléjük raknak, senki ne reméljen változást.
Irányi Dániel
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
