Mikulás-csomag régen és ma: hová tűnt a Kajla és mi a helyzet a többi retró édességgel?

Amikor gyerek voltam – tudom, minden „idősebb” ember így kezdi a visszaemlékezést… – olyan áhítattal vártuk a Mikulás érkezését, mintha nélküle soha se ehetnénk édességet. Bár valós tény: abban az időben ritkán kaptunk csokoládét és cukorkát, úgyhogy az ünnepi időszak valóban várakozással teli volt. 

December 5-én alaposan kisikáltuk a csizmánkat (igen, akkor még hó is volt, így csizmában jártunk), szépen elrendeztük az ablakpárkányon és vártuk, hogy reggelre a Mikulás hozzon bele valamilyen meglepetést. Valaki virgácsot kapott, valaki „Mikulás-csomagot” – a többség általában mindkettőt, hiszen a gyerekek már akkor is rosszalkodtak egy kicsit (vagy nagyon). 

A 20. század elejétől a csokoládé- és cukorkagyártás – Magyarországon is – egyre több és több terméket ontott magából: figurás csokimikulást, táblás csokit, fondantos szaloncukrot, olcsóbb „nugáttáblákat”, cukorkákat, tejkaramellát… 

Az édességválaszték nem volt túlságosan bő, s talán ezért is volt nosztalgikus súlya minden édes falatnak. A Mikulás-csomag gyakran nemcsak csokit rejtett, hanem cukorkákat is, mandarint, aszalt gyümölcsöt – így a csizma „reggeli töltete” egyszerre volt egyszerű és ünnepi. 

De vegyük végig az „anno-korszak” tipikus darabjait:

A klasszikus, piros ruhás Mikulás nélkül nem létezett Mikulás-csomag! Régen főként tejcsokiból, illetve tejbevonó masszából készült a Mikulás. Olykor étcsokisat is kínáltak. Üreges volt a belseje, minden gyerek imádta – és egyből leharapta a fejét. (Legalábbis én biztosan…) Mikulásból jelenleg rengeteg változat létezik: üreges, tömör, cukorkával töltött, ajándékot tartalmazó, fehércsokis…

A Kajla és a Maci nugát szintén főszerepet kapott decemberben. (Bár a nagymamám születésnapkor, névnapkor, illetve „csak úgy” is hozott nekem, s úgy nyújtotta át, mint a legfinomabb desszertet, valamiért nem szerettem, de soha nem mertem elmondani neki, nem akartam megbántani. Szerintem más is így volt ezzel.) Ez a két csoki egyébként a ’70-es ’80-as években élte fénykorát. Akkor volt talán a legnépszerűbb, mert olcsó nugáttábláknak számítottak. Ezek a termékek „csokoládévajból, növényi zsiradékból készült nugátok” voltak, vagyis nem „igazi” csokoládék a klasszikus értelemben. Az utóbbi évtizedekben próbálták őket visszahozni a retróhullám keretében: a Kajla 2012-ben rövid ideig újra megjelent a piacon. Mivel nem volt túl sikeres a visszatérése, megszüntették a „nagybani” gyártását. 

A Kajlával és a Macival ellentétben a Boci csoki nagyon exkluzív finomságnak számított– és jelenleg is rengeteg változatban gyártják.

Egy időben a konzumszaloncukor is közkedvelt volt és hamar helyet szerzett magának a piros zacskókban és a karácsonyfán is. Én speciel szerettem – és volt, hogy házilag készítettük el, amíg nem tört be a zselés változat, ami aztán mindent letarolt. 

A Zizi térfogatából adódóan tökéletes „csomagkitöltő” szerepet kapott – nagyobbnak tűnt tőle az ajándék és az ára is tökéletesen igazodott a vékonyabb pénztárcákhoz. Még most is kapható – csak azért nem veszek már belőle, mert sajnos nem tudom megállni, hogy ne egyem meg az összeset, olyan alattomosan csábító. Az ember bekap egy picike darabot, aztán még egyet, aztán már marékkal nyúl a többi után, végül a zacskó tartalmát egy az egybe önti a szájába. (Így nem lehet egészséges diétát tartani.)

A Melódia szelet igazán magas kategóriát jelentett. A magyar édesipar még a szocialista időszakban vezette be. A pontos bevezetési év nem dokumentált széles körben, de a termék a ’70-es évek végétől, ’80-as évek elejétől biztosan jelen volt hazánkban. A szelet a jellegzetes könnyű, olcsón előállítható, tömeggyártott csokoládék közé tartozott. A legjellemzőbb változat a kókuszos krémmel töltött, tejcsokoládéval bevont verzió volt. A „Melódia” név a korszak édesiparának gyakori, hangulatos, könnyen megjegyezhető márkanevei közé illeszkedett (például: Bohóc, Tibi, Zizi). A csomagoláson gyakran zenei motívum jelent meg, ami erősítette a névhez kapcsolt élményt. Az 1980–90-es években a  Melódia szelet a magyar gyerekek és fiatalok egyik kedvelt csokija lett. A rendszerváltás után a hazai csokoládégyártás nagyban átalakult, sok régi márka eltűnt vagy háttérbe szorult – így a Melódia szelet is fokozatosan kikerült a boltokból. A 2000-es években aztán megnőtt a régi  csokik iránti érdeklődés és a Melódia szeletet újra gyártani kezdték. Jelenleg a nosztalgiaédeségek között tartják számon.

Aztán itt van a téli fagyi, ami szintén a szocialista időszak élelmiszer-ipari találmánya volt. Az ötlet lényege: legyen olyan „fagyi”, amit télen is lehet árusítani hűtés nélkül. A tölcsért csokoládékrémmel vagy kakaós masszával töltötték meg, a tetejét pedig gyakran csokimázzal zárták le. Az 1970-es, 1980-as évekre a télifagyi tömeggyártású, olcsó édességgé vált. Trafikokban, kisboltokban, büfékben mindenütt kapható volt és sok gyerek kedvence lett. Több gyár készítette, időnként íz- és formaváltozatokkal. A rendszerváltás után a termék piaca beszűkült, de a nosztalgiahullám miatt később újra felbukkant. Ma is elérhető különböző márkanevek alatt, retroédességként. Én nem szerettem. 

Ellenben a franciadrazsé csodásan színes cukorbevonatával mindenki kedvence volt. Ez a finomság Magyarországon a 20. század elejétől vált ismertté. Az 1900–1930-as években terjedt el a drazsék készítése a hazai cukorka- és csokoládégyárakban. A „francia” jelző a nyugat-európai „elegánsabb cukrászkultúrára” utalt, nem feltétlenül francia eredetre. Az  1950–1980-as években az államosított élelmiszeripar időszakában több magyar csokoládégyár gyártott franciadrazsét. A termék népszerű volt, gyakran jelent meg mozikban, trafikokban, kisboltokban. A rendszerváltás után a klasszikus magyar drazségyártás visszaszorult, sok régi márka eltűnt vagy átalakult. A franciadrazsé továbbra is elérhető édességnek számít, bár inkább a nosztalgia kategóriájába került.

A Mikulás-csomag rejtett még aszalt fügét is, ami a luxus érzését keltette – hiszen hazánkon kívülről érkezett, ahogyan a mandarin és a narancs is alapkelléknek számított a Mikulás ajándékánál. 

Végezetül ne feledkezzünk meg a virgácsról! Bár azt nem tudtuk megenni, szerettük az aranyban vagy ezüstben úszó, csillogó ágakat. A virgács eredete a középkorra nyúlik vissza: a nád- vagy vesszőköteg jelképes nevelési eszközéből nőtt ki. A középkori Európában elterjedt volt a gyerekek „megfenyítéssel való megintése”  és a virgács ennek a szimbolikus tárgyává vált. A 16–17. századtól a Mikulás mellé több európai hagyományban társult egy „fegyelmező” figura (például a német Krampusz, Knecht Ruprecht). Ezek a kísérők hordozták a virgácsot, mellyel a rossz gyerekeket fenyegető jelképes büntetést szimbolizálták. Magyarországon a 19. században rögzült, hogy a Mikulás a „jóknak” ajándékot, a „rosszaknak” pedig virgácsot hoz. A valós verés nem volt része a modern hagyománynak: a virgács inkább szimbolikus figyelmeztetés. A 20. században a virgács ünnepi kellékké szelídült. Díszes, aranyszínű fóliába csomagolták, gyakran masnival, csengővel, apró díszekkel látták el. A 1960–80-as években szinte minden Mikulás-csomag része volt, még akkor is, ha csupán tréfából tették bele.

A régi idők Mikulás-csomagjai – ahogyan láthattuk – egyszerűek voltak, de pont ezért varázslatosak is. Kevés, de karakteres édességet tartalmaztak, amiért valóban vártuk a Mikulást. Ma, amikor az édességpiac sokkal színesebb, nehezebb visszahozni ugyanazt a hangulatot. Néhány klasszikus finomság ugyan még ma is létezik, de a nosztalgia „modern köntösben” már nem azt az élményt nyújtja sajnos. És persze ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy a „mai fiatalok” már másra vágynak, más ingerek érik őket nap mint nap, így az ő „Mikulás-várásuk” is egy kicsit átalakult. Az ő csomagjuk már „ehhez a világhoz” illeszkedő vágyakat testesít meg.

Temesvári Márta