Kutyából nem lesz szalonna, avagy a Fidesz bukása

A Fidesz útja az 1988-as radikális liberális kezdettől a mai illiberális demokráciáig a magyar politika egyik legélesebb váltása. Ez a fordulat Orbán Viktor személyes alakulásában gyökerezik: a gimnáziumi évek KISZ-titkára még a szocializmus elkötelezett híve volt, ám a sorkatonaság alatt, 1981–82-ben minden megváltozott. Bár a pálfordulás pontos okait jótékony homály fedi, az tény, hogy a sereg után már egy másik ember tért vissza a civil életbe. Dr. Fodor János véleménycikke.

Meglepetés volt, hogy Orbán Viktor és Kövér László kezdeményezésére a párt 1992-től a konzervativizmus és a jobboldaliság felé fordult.

Hogy ki súgott nekik? A válasz egyszerű: a hatalomvágy és a rideg politikai matematika. Forogni persze mindig könnyebb, mint valóban megváltozni, és 1993-ra a Fidesz el is érte a szakítópontot. A liberális szárny Fodor Gáborral az élen – legalábbis látszólagos elveikhez hűen – távozott, és még a mandátumukat is visszaadták, csak hogy aztán néhányan az SZDSZ színeiben kényelmesen visszaszivárogjanak a bársonyszékekbe. 1995-re pedig a pálfordulás véglegessé vált: a párt felvette a Magyar Polgári Párt nevet, és gátlástalanul rátelepedett a széteső MDF helyére, elfoglalva azt a jobboldali térfelet, amit korábban oly hangosan gúnyolt.

Az MDF sorsa persze már jóval korábban megpecsételődött. Antall József „uralkodása” alatt a párt elvesztette eredeti arcát: a miniszterelnököt valójában csak a hatalom technikai gyakorlása érdekelte, a népi mozgalom alapítóitól pedig – finoman szólva – hidegrázást kapott. Nem csoda, hogy a belső feszültség 1993-ban Csurka István távozásához vezetett, ami az egykor egységes jobboldal első nagy repedése volt. Orbán Viktor viszont patikamérlegen mérte ki a pillanatot: mire az MDF végleg eljelentéktelenedett, ő már készen állt, hogy a Fideszt az egyetlen hiteles nemzeti pártként pozicionálja. A 2006-os választásokra pedig már a KDNP-t is a hóna alá csapta, egyfajta kereszténydemokrata mázzal vonva be azt a politikai alakulatot, amely nem is olyan rég még a templomok elkerülésével büszkélkedett.

A magyarok soha nem szerették a Fideszt, de Orbánt igen. 

Ezt még a mozgalom olyan spirituális bástyái is nyíltan kimondták, mint Makovecz Imre, aki nemes egyszerűséggel kijelentette: ő nem a Fideszre, hanem Orbán Viktorra esküszik. Pedig az elején még kínos volt nézni ezt a szárnypróbálgatást. Orbán láthatóan nem volt felkészülve a nemzet vezetésére; a parlamentben komoly államférfiúi gondolatok helyett dakota indián bölcsességekkel és politikai népmesékkel próbálta elütni a kérdéseket. Akkor még senki nem gondolta volna, hogy a törzsfőnöki retorika egyszer majd állami doktrínává nemesedik.

Hosszú uralkodása alatt sok kérdésben kikérte a választópolgárok véleményét, de két kérdésben soha: a nemzeti oligarchák kitenyésztésében és az antiszemitizmussal szembeni zéró toleranciában.

Az oligarchákra általában nincs szükség; történelmi tapasztalatunk, hogy jelenlétük veszélyes az országra. 1956-ban sem értük áldozták életüket a munkások és a forradalmárok. Az oligarchák kitermelése a gyakorlatban a kiválasztottak vagyonának gyors és mértéktelen gyarapítását jelentette: a belső körös fideszesek zsebét kitömték pénzzel. Magyar Péter esete kiváló példa erre: több helyről is sokmilliós havi fizetéseket húzott, bizonyítva, hogy a rendszer lojalitásért cserébe bőkezűen osztogatja a közvagyont.

A kastélykutyák (médiások és politológusok) is jó pénzért ugattak. A Fidesz mindent igyekezett maga alá rendelni, egyebek között az egyetemeket és a Magyar Tudományos Akadémiát is. 

Jóllehet a Magyar Tudományos Akadémia falai között ma is kísértenek a szocializmusból örökölt, megoldatlan kérdések, ez nem szolgálhat ürügyül az intézmény önállóságának felszámolásához.

A szellem az első, a politika csak utána következik.

Orbán Viktor nevezte ki a főispánokat is. A megyékből ismét vármegyék lettek, élükön főispánokkal. Történelmileg a vármegyék a kis- és középnemesi politizálás, a nemzeti ellenállás székhelyei voltak, de a kiegyezés után már nem (a nemesi vármegye megszűnt).

A „nyolcmillió hív magyar jobbágy” és utódai inkább Arany János gondolataival tudnak azonosulni: „Széles országúton andalog a jobbágy, Végzi keservesen vármegye robotját.” A vármegye ismételt használata a megye helyett csak a politikai hatalom kiterjesztését szolgálta, amelyben a zsidó szupremácia és kegyetlenség ma is élő valóság.

A kegyetlenség nem túlzó kifejezés. Jó példa rá, hogy Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök ellen jelenleg is nemzetközi elfogatóparancs van érvényben népirtásért, a gázai palesztinok legyilkolásáért. De már Lenin is hangoztatta: a bolsevizmus győzelméhez a zsidók kegyetlenségére is szükség volt.

A zsidó szupremácia (vezető szerep, fensőbbség) szerint minden nemzetnek a zsidót kell szolgálni. A Tóra törvényei ma is érvényben vannak. A zsidók képtelenek megváltozni, történelmük mélyére tekinteni, faji elfogultságukat felismerni (lásd Németh László: A minőség forradalma).

Az ószövetségi ígéreteket – „A világ minden népe legyen a te szolgád”, „El kell emésztened minden népet, amelyet az Úr neked ad” – most is érvényesnek tartják. Ragaszkodnak történelmi reményeikhez, a világuralomhoz (Mandelstein, Le Temps 1898.; Nossig, A.: Integrales Judentum, 1922.; Baruch, L., 1928.; Shahak, I.: Hadashot, 1992.).

A zsidó faj tisztaságának megőrzése kötelező: „Ne köss velük házasságot, lányodat ne add egyhez sem feleségül közülük és egyikük lányát se vedd fiadnak feleségül” (Izrael, az elkülönített nép). Ezt a parancsot Izrael parlamentje még 1953-ban is megerősítette: eltiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot. Jelenleg Magyarországon nincs politikai antiszemitizmus, ez legyen elég.

A magyar géniuszok munkáját, szellemi hagyatékát meg kell ismernie a magyar ifjúságnak, akkor is, ha azt a zsidóság antiszemitának tartja. 

A zsidóság nem döntheti el, hogy ki tanítható és ki nem, kinek lehet szobra közterületen és kinek nem. A politikai pártok közül csak a Mi Hazánk kötelezte el magát a népi-nemzeti radikalizmus mellett, már Magyar Péter is meghívta hazánkba az izraeli miniszterelnököt, tehát behódolt a népirtó Netanjahunak.

A kormány bukása elkerülhetetlen volt: nem a népért, hanem a népből éltek. A párbeszédet felszámolták, csak a feltétlen lojalitást értékelték. Itt az ideje befejezni a hatalomba való kapaszkodást. Nincs szükség a Fideszre semmilyen formában – sem régiben, sem megújultban. Orbán Viktor és társai távozása nem választás kérdése, hanem szükségszerűség.

Mit hoz a jövő? Nem tudjuk. Szabó Dezsővel szólva: a pártpolitika sírba viszi a magyarságot. Éppen ezért független szellemi elitre van szükség. A magyar identitás elmélyülését nem a napi politikai csatározások, hanem a magyar géniuszok szellemi hagyatékának megismerése és ápolása segítheti.

Digitális és polgári körök helyett öntudatos magyar közösségeket kell építeni. Ez lehet az új politizálás alapja.

A jobb- és baloldali politikusok egyaránt fürge zsiványok: csak a hatalom és a pénz érdekli őket. Ebben a világban az erkölcs ismeretlen fogalom, hiszen – ahogy a volt SZDSZ-es Pető Iván vallotta – ami erkölcsileg kifogásolható, az jogilag még rendben van. Ezzel a cinizmussal szemben Veres Péter hitvallása kellene hogy legyen az iránytű mindenki, de különösen a politikusok számára: „Megdögleni lehet, de rongy emberré válni nem lehet.” 

Dr. Fodor János onkoradiológus, az MTA doktora

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: