Tiszavirág-életű lesz a Tisza?

Van valami különös abban, ahogyan a Tisza kormányzásának első hónapjai alakulnak. Mintha újra és újra ugyanazt a történetet látnánk, csak mindig más szereplőkkel és más díszletek között.

Elhangzik egy nagy ígéret. Megjelenik egy látványos politikai gesztus. Jön a magabiztos kommunikáció arról, hogy mostantól minden másképp lesz. Aztán amikor a politikai terméket valódi kormányzati döntéssé kell alakítani, egyszer csak megjelennek a kérdőjelek.

És minden ilyen kérdőjel után egyre nehezebb nem feltenni a kérdést: 

mi tartja valójában össze ezt az egészet?

Mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a Tisza politikai konstrukciója egy kártyavár. Messziről látványos, szabályos és impozáns. Csakhogy egy kártyavár erejét nem az mutatja meg, hogyan néz ki, amikor elkészül, hanem az, hogy mi történik vele, amikor először megremeg alatta az asztal.

Amikor a „másképp” egyre ismerősebbé válik

A Tisza felemelkedésének egyik legerősebb üzenete éppen az volt, hogy szakít azzal a politikai világgal, amelyet Magyar Péter és támogatói a Fidesszel azonosítottak.

Átláthatóság. Szakmaiság. Elszámoltathatóság. Nyílt verseny. A haveri rendszer felszámolása. A közpénzek tisztelete.

Ehhez képest az augusztus 20-i állami rendezvénysorozat közbeszerzése körül olyan ügy bontakozott ki, amelynek politikai jelentőségét nem lehet pusztán azzal elintézni, hogy majd egy vizsgálat tisztázza a történteket.

A G7 által feltárt információk szerint a később közel négymilliárdos megbízást elnyerő cég vezetője már a tender kiírását megelőzően egyeztetett a rendezvényről, miközben a három meghívott vállalkozás közül végül csak a későbbi győztes adott be ajánlatot. A Belügyminisztérium az ügy nyomán vizsgálatot is elrendelt. Fontos hozzátenni: az új konstrukció jelentősen olcsóbb lett a korábban tervezettnél. A probléma tehát nem egyszerűen az összeg, hanem az eljárás körül kialakult kép.

És pontosan itt kezdődik a Tisza problémája.

Mert egy olyan politikai erő számára, amely a létjogosultságának jelentős részét az előző rendszer módszereinek elutasítására építette, különösen veszélyes, amikor saját döntéseiről kezdik azt mondani: ez kísértetiesen emlékeztet arra, amit leváltani ígértek.

Nem állítom, hogy a két rendszer ugyanaz. Azt állítom, hogy a Tisza saját maga állította olyan magasra az erkölcsi mércét, hogy minden ilyen ügy sokszorosan üt vissza rá.

Polgár Judit: amikor a látvány megelőzte a folyamatot

Hasonló figyelmeztetés volt a Polgár Judit körül kialakult köztársaságielnök-jelölési történet is.

Polgár Judit személyét aligha kell bárkinek bemutatni: nemzetközileg elismert, Magyarország egyik legismertebb és legsikeresebb sportembere. Éppen ezért nem is az ő személye volt a probléma. Hanem a módszer.

A jelölési folyamatot még a Tiszával szemben alapvetően nem ellenséges szereplők is átláthatatlannak és elkapkodottnak nevezték.

Polgár végül visszautasította a felkérést, Magyar Péter pedig maga is elismerte, hogy hibáztak a folyamat során.

Ez azért érdekes, mert ugyanaz a politikai reflex rajzolódott ki, amelyet azóta más ügyekben is látni lehet: előbb megszületik a nagy politikai pillanat, utána kezdődik el annak intézményi és szakmai megtöltése.

Csakhogy egy országot nem lehet úgy kormányozni, mint egy Facebook-oldalt.

A lájkok, a bejelentések, az erős mondatok és a jól megválasztott arcok politikai lendületet adhatnak. Az állam működtetéséhez azonban ennél több kell: kiszámítható eljárások, következetes elvek, szakmai hierarchia és olyan intézmények, amelyek akkor is működnek, amikor éppen nincs mögöttük kommunikációs hátszél.

És most itt van a vagyonvisszaszerzési hivatal

Talán az eddigi legkomolyabb kérdőjelet a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal jelenti.

Pedig papíron nehéz lenne vitatkozni az alapcéllal.

Ha közvagyont törvénytelenül magánosítottak, ha korrupció történt, ha közpénzek tűntek el, azt fel kell tárni, és ahol a jog lehetőséget ad rá, a vagyont vissza kell szerezni. Pont.

Csakhogy éppen egy ilyen szervezetnél lenne létfontosságú, hogy már a létrehozása és a vezetőinek kiválasztása is minden kétséget kizáróan átlátható, szakmai és politikailag támadhatatlan legyen.

Ehhez képest a hivatal élére Unger Anna politológust választotta meg az Országgyűlés 137 igen szavazattal. A döntést vita övezte, miközben a bizottság nem adott részletes nyilvános indoklást arra, miért az ő pályázatát találta a legjobbnak például a korrupcióellenes területen jelentős gyakorlati tapasztalattal rendelkező Ligeti Miklóséval szemben. Hadházy Ákos pedig a kiválasztási rendszer nyilvánosságra hozását követelte, bár az általa megfogalmazott súlyosabb állításokra bizonyítékot nem közölt.

És itt már nem egy ünnepség megszervezéséről vagy egy rosszul kommunikált jelölésről beszélünk.

A törvény alapján az NVVH rendkívül jelentős jogosítványokat kap a közvagyonnal kapcsolatos ügyek feltárására és a vagyon visszaszerzésére.

Egy ilyen intézmény esetében nem elég tisztességesnek lenni. A tisztességnek és a pártatlanságnak megkérdőjelezhetetlenül látszania is kell.

Ha ugyanis egy elszámoltatásra létrehozott szervezet körül már a rajtnál politikai és szakmai kételyek keletkeznek, akkor saját küldetésének hitelessége kerül veszélybe.

Mi tartja össze a Tiszát?

És itt érkezünk el szerintem a valódi problémához.

A Tisza hatalmas politikai energiát gyűjtött össze. De az energia forrása és egy közösség megtartó ereje nem ugyanaz.

Mi az az értékrend, amely összeköti a Tisza szavazóit azon túl, hogy elegük lett Orbán Viktorból és a Fideszből?

Mi a közös nevező?

Gazdaságpolitika?
Nemzetpolitika?
Európa jövője?
Migráció?
Kultúra?
Családpolitika?
A magyar történelemhez való viszony?
A vidék jövője?
A szuverenitás kérdése?

Ezekben aligha beszélhetünk olyan egységes világnézetről, amely egy hagyományos politikai közösséget hosszú távon összetart.

A Tisza legnagyobb ereje éppen az lett, ami egyben a legnagyobb gyengesége is: képes volt egyetlen politikai táborba terelni egymástól nagyon különböző embereket egy közös ellenféllel szemben.

De a gyűlölet – vagy enyhébben fogalmazva az elutasítás – kiváló politikai üzemanyag lehet egy választás megnyeréséhez. Egy ország hosszú távú kormányzásához viszont kevés.

Mert mi történik akkor, amikor már nem Orbán Viktor minden történet főszereplője

Mi történik akkor, amikor már nem lehet minden problémára azt válaszolni, hogy „az előző tizenhat év”?

Mi történik akkor, amikor a saját közbeszerzésedet kell megmagyarázni?

Amikor a saját kinevezésed szakmaiságát kell megvédeni?

Amikor a saját intézményed függetlenségéről kell meggyőzni az embereket?

Amikor már nem az számít, kit váltottál le, hanem az, mit építettél helyette?

Egy országot nem lehet protesthangulatból felépíteni

Magyarország történelme tele van politikai rendszerekkel, pártokkal és mozgalmakkal, amelyek egy adott pillanatban legyőzhetetlennek tűntek.

A valódi kérdés azonban soha nem az, hogy egy politikai erő képes-e megszerezni a hatalmat.

Hanem az, hogy van-e mögötte olyan eszmei, erkölcsi és társadalmi tartalom, amely akkor is megtartja, amikor elfogy a kezdeti lelkesedés.

A magyar nemzetet ezer éven keresztül nem egy politikus személye tartotta össze, hanem család, kultúra, hagyomány, hit, közösség, nemzettudat és a valahová tartozás érzése.

Ezek sokkal mélyebb kötelékek annál, mint hogy éppen kit akarunk eltávolítani a hatalomból.

Ezért tartom veszélyesen törékenynek azt a politikai konstrukciót, amelynek legerősebb összetartó ereje egy másik politikai tábor elutasítása.

Mert a kártyavár lehet gyönyörű.

Lehet magas.

Lehet látványos.

És egy ideig még stabilnak is tűnhet.

De nincs alapja.

A Tisza most először tapasztalja meg igazán, hogy ellenzékből elég rámutatni mások hibáira, kormányon azonban már minden egyes döntéssel saját magáról állít ki bizonyítványt.

Az augusztus 20-i közbeszerzés, a Polgár Judit körüli kapkodás és most a vagyonvisszaszerzési hivatal vezetőjének kinevezése külön-külön még nem dönti össze a Tiszát.

De mindegyik kihúz egy lapot a kártyavárból.

És egyszer elérkezhet az a pont, amikor már nem az lesz a kérdés, hogy Magyar Péter képes-e még egy újabb kommunikációs győzelmet aratni.

Hanem az, hogy maradt-e valami, ami megtartja az építményt.

Mert könnyen lehet, hogy a Tisza nemcsak nevében hordozza majd a folyót.

Hanem a magyar politika egyik legszebb, mégis legmulandóbb jelenségének nevét is:

tiszavirág.

Maczi István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: