Nincs joga Szent István örökségére hivatkoznia annak, aki megtagadja és eltörli azt

Augusztus huszadikán – ellentétben Tarr Zoltán állításával – nem augusztus huszadikát ünnepeljük, hanem Szent István királyunkat és az évezredes keresztény magyar államiság létrejöttét. A fenti kijelentés persze manapság már több sebből vérzik. Valóban Szent Istvánt ünnepeljük? Számít még bármit az ezeréves keresztény magyar államiság 2026 Magyarországán? Nem lehet, hogy éppen azért van már csak augusztus huszadikán sör, virsli, üdítő, óriáskerék és tűzijáték, mert a kommunizmus alatt így szokta meg a nép, és kell egy piros betűs ünnep, amikor bulizni lehet, ráadásul idén másnap sem kell dolgozni menni? A válasz alighanem az utóbbi felé billen.

Ettől függetlenül augusztus huszadika kapcsán nem árt néhány dolgot jobboldali szemszögből is leszögezni, esetleg megvizsgálni. Tény, hogy augusztus huszadika eredetileg I. Szent István királyunkhoz kapcsolódik. Már a titulusa is jelzi, hogy Turul-házi uralkodónk nem csak a katolikus egyház szentje lett (akit a nyugat mellett a kelet is szentként tisztel!), de ezt megelőzte királlyá koronázása is. 

Leszögezhetjük tehát, hogy I. István királyságot alapított, nem köztársaságot, uralkodása kezdetétől pedig a keresztény magyar államiságot számítjuk.

Magyar államiság azonban István előtt is létezett, valamint a Magyar Királyság után is. Innen nézve pedig valóban megkérdőjelezhetővé válik, hogy a magyar köztársaság mégis milyen jogon hivatkozik, emlékezik szent királyunkra és az általa alapított államra? A jogfolytonosság természetesen nem vitatható, ezesetben azonban az István uralkodását megelőző Magyar Fejedelemséget is el kell ismerni a magyar államiság részének – bár nem gondolom, hogy ezt bárki kétségbe vonja. 

Ezt tehát csak azért pendítettem meg, hogy érezzük, Szent István kapcsán nem kerülhető meg a keresztény királyság kitétel.

A másik lózung, amelyet előszeretettel vonszol elő ateista testéből a baloldali kánon, miszerint a Szent István-i örökség része a nyugathoz tartozás, melyet előszeretettel vetítenek ki a nyugat mai reprezentánsaira, első nagy királyunk nézeteit pedig egyfajta „ideológiai bunkósbotként” használják a jobboldali szuverenizmussal szemben.

Csakhogy a Szent István korabeli nyugat nemhogy köszönőviszonyban nincs a mai nyugattal, de nagyjából egy teljesen másik bolygón vagy éppen dimenzióban helyezkedik el annak szöges ellentéteként.

A Szent István-i nyugat templomokat építtetett, nálunk például tíz falunként egyet, és minden idegszálával a kereszténység megtelepedését segítette elő a Kárpát-medencében élő magyarok és más népek között, valamint minden addiginál szorosabbra fűzte az állam és az római egyház működését. I. István király, ahogyan utódai, nem a néptől, hanem Istentől eredeztette és kapta hatalmát az uralkodásra. Ezzel szemben a mai nyugat diszkókká alakítja az ősi templomokat, miközben az egyházat minél kijjebb szorítja az állam működéséből, egyfajta szociális intézményrendszerré silányítva az egykori harcos kereszténységet. A hatalmat pedig Isten ellenében az úgynevezett nép osztja ki szavazás útján.

A Szent István-i nyugat harcolt a külső hódítókkal szemben, miközben a mai, baloldali alapokon nyugvó nyugat a „Refugees welcome” felirattal várja őket.

Az eddigi gondolatmenet mentén pedig felvethető egy súlyos kérdés, amit ritkán teszünk fel: ki ma a magyar? Mi alapján mondhatjuk valakire azt, hogy ma az a magyar, amire ő azt mondja? Erre egy jobboldali vélhetően azt mondaná, hogy magyar az, aki tudja, érzi és vállalja a folytonosságot őseinkkel. A magyar az, akinek megdobban a szíve, ha Attila, Árpád vagy Szent István nevét hallja, aki büszke Nándorfehérvárra és a végvári vitézekre, Hunyadi Mátyásra vagy az egri várvédőkre, Rákóczi kurucaira, a '48/49-es honvédekre vagy az első és a második világháború kérlelhetetlen harcosaira, hőseire. 

Vagyis magyar az, aki nem csak állampolgárságában, de szellemi, lelki hagyományaiban és szívében is folytonosságot érez az évezredes magyarsággal, mint ősi hagyománnyal és közösséggel.

Ezzel szembe lehet állítani azt az embertömeget, amely úgy véli, hogy magyarnak lenni nem több, mint a személyigazolványban szereplő adat, és ezen túl az ég világon semmi többet nem kell belelátni ebbe az egészbe – hiszen az már nem több puszta „magyarkodásnál”. Természetesen joguk van hozzá, hogy így gondolják. Sőt, megkockáztatom, hogy amennyiben 10 millió magyarból 9 millió így gondolja, úgy bizony el kell fogadni, hogy a magyarság közösségként ezt az utat választotta.

Kérdés, a magyarságtudattól elválasztható-e a múlt? Le lehet-e választani a generációkon át öröklött nyelvet, kultúrát, tudást? Eltűnnek-e őseink és hőseink, akik kimondottan a magyar nemzet jövőjéért, vagyis éppen értünk adták vérüket és életüket? Véleményem szerint nem. Éppen ezért, aki megtagadja Szent István királyságát, megtagadja és eltörli a magyar államiság évezredes közigazgatási alapjának számító vármegye elnevezést, aki megtagadja a magyar lélekkel végletekig összeforrt keresztény hitet, annak nemcsak ahhoz nincs joga, hogy aztán Szent Istvánra hivatkozzon, de ahhoz sincs, hogy a magyarságot mint ősi hagyományt és közösséget a szájára vegye. Akkor sem, ha őt magát is Magyarnak hívják.