Mozaikjobboldal vagy mélymagyar újjáépítés?

A megsemmisítő választási vereségből tápászkodó mainstream jobboldal elkezdett kilábalási, megerősödési terveken gondolkodni. A politikai megerősödés formáit keresik a most körükben mozaikjobboldalként emlegetett együttműködés latolgatásával.

Ezzel ugyan másfél-két évet elkéstek. A választás előtt kellett volna okosabbnak lenni, és a mozaikot demokratikusabban rakosgatni. Ha a Fidesz például engedte volna a Mi Hazánkat tíz százalék fölé nőni, akkor ma ugyan ötvennél is kevesebben lennének ők a parlamentben, viszont nem lenne tiszás kétharmad sem. Cserében lenne politikai egyeztetés és kompromisszum a legfontosabb társadalmi kérdésekben, és nem kellene mindennap kiinnunk a verbális erőszak és uszítás keserű poharát.

A magyar kilábalás forgatókönyve vagy százhuszonöt éve ugyanaz, és már Szabó Dezső vagy az épp idén százhuszonöt éve született Németh László is megírta. 

(És persze Csurka István is, 2007-ben, a gyurcsányi pokol hetedik körében.) A megoldás az „itt valahol, ott valahol / négy-öt magyar összehajol” Ady zseniális képével élve, amely a Magyar Út Körök Mozgalom jelmondata is lett. Ez az összehajolás azonban nem az a bizonyos mozaikjobboldal, amely felvetés jó szándékában egyébként nem kételkedünk.

A magyar megszabadulás és népi felemelkedés kulcsa a Németh László-i minőség forradalma. És ebbe az összehajoló négy-öt magyarba bizony benne értendők azok az acsarkodó magyarok is, akik most nagyrészt Orbán Viktor, kisebb részt Magyar Péter vérét vennék, de legalábbis hűvösre kerülésüket kívánják. Az acsarkodás mélyén ugyanis ugyanaz a tehetetlen düh fortyog mindkét oldalon: látták és látják, vagy legalább érzik, hogy a mainstream két nagy párt hogyan énekelte és énekeli ki ismét csőréből a sajtot.

A minőség forradalma olyan, ma üldözött kulcsszavakra épül, mint a faj vagy a mélymagyarság. 

Aki jól érti, mit értett ezen Németh László, az nemhogy üldözné az ezekre épülő népi gondolatot, hanem igazat ad neki. A mainstream irányzatok épp ezért is nem engedik felszínre jutni, a közös gondolkodás alapjává tenni. Mozaik lehet, a népet inkább hanyagoljuk.

A faj a nép, a mélymagyarság a stílus, ahogyan a népi érzés, a nyelvben élő népi archetípus, szellem és viselkedés megnyilvánul, és ahogy az egy történelmű, kultúrájú és civilizációjú nép megszervezi maga köré az életet.

Németh László ezt így fogalmazza meg „Faj és irodalom” című előadásában, amelyet 1927. december 23-án mondott el a Társadalomtudományi Társulat ülésén: „Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj. Az ország hatalom. Kiröpítő fészke szomszéd várakat szorongató portyahadnak s menedékhelye falai közé tévedt jobbágyoknak és kereskedőknek. A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.”

A mélymagyarság mint életstílus, többé-kevésbé mindenkiben megnyilvánul, aki magyarul beszél vagy bármilyen kötődéssel van a magyarsághoz. Ha több nem, egy gondolat, egy reakció erejéig, amelynek közös az ősi alapja.

Az úgynevezett jobboldalnak az lenne a legfőbb feladata, hogy ezt az ősi alapot erősítse, megnyilvánulásait segítse napvilágra kerülni, meghatározóvá válni a külső várban. Egyébként az igaz magyarok az úgynevezett baloldalon is ezt teszik. Hiszen már Szabó Dezső megmondta: „aki ma jobboldali vagy baloldali, az nem magyar”.

Nem igaz, hogy mi, modern emberek gyökértelenek vagyunk, hiába írják ezt nagynevű gondolkodók, a mozaikjobboldal Truemanje vagy Zemmourja. Igaz, hogy gyökereink erőtlenek, betegesek, pusztítják őket, de azért még vannak. Ezek megerősítése, vagyis 

a népi öntudat felélesztése, a hátak megtámasztása most a feladatunk.

Minél több kis kultúrkörre van szükség, amelyek felismerik és hárítják az idegen, a magyarságot gyengítő szellemi hatásokat, és erősítik egymást. Legyenek mozaikok, ha úgy tetszik, de nem politikai szempontból, hanem kulturálisan, magyarságunk és kereszténységünk mozaikdarabkáiként.

Ma, egy demográfiailag erősen pusztuló országban a halál ellen kell összefognunk, nem elég a várfalakat toldozgatni-foldozgatni.

Emlékezzünk az Egri csillagokra! Dobó se a falakat rakatta, amikor már akkora volt az omlás, és embere sem volt elég, hanem az ember-ember elleni stratégiát választotta a nyomuló törökkel (megjegyzem: iszlám hadakkal) szemben.

Az ország és a nép helyzetén csakis a népi eszme megerősítésével lehet javítani. 

Mert a nép itt van még, ha nem is a paraszti munka és életvitel a fő jellemzője ma már. De a földhöz való ragaszkodás, a tősgyökeresség, az életszemlélet még erősen paraszti, ha meg is van betegítve, legyengítve, a városi körülményekhez és az információs technológiához idomulva.

Népiségünk erős vára egyébként a nyelvünk, amint ezt már a legnagyobb magyar, Széchenyi István is elemzi a Világban: „S azon nagy csoda, amelyen oly sokan bámulnak, hogy a Magyar annyi tenger viszontagság közt sem olvadt még össze más nemzetekkel, nem egyéb, mint legtermészetesb következése nyelve erejének.”

A mi küzdelmünknek tehát elsősorban kulturálisnak kell lennie, ha eredményesek akarunk lenni. Gondolkodni és gondolkodtatni kell, és átadni a fiataloknak a magyar hagyományok kincseit.

A Németh László-jubileumot a mai magyar közélet nemigen ünnepli, mert kényelmetlenek az igazságai. Sehol egy színházi bemutató a drámáiból, dicséretes kivételként megemlítve a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatát. Ők október 9-én tartják az Iszony bemutatóját, amely ugyan dramatizált regény, nem dráma, de legalább Németh László. Debrecen és Marosvásárhely is tervezett Németh László-darabot, jelenleg azonban sem a Galilei, sem A két Bolyai nem található meg a műsortervükben. Ezenkívül csak néhány irodalmi est és kerekasztal-beszélgetés, szakmai konferencia foglalkozott az íróval például Nyíregyházán és persze Hódmezővásárhelyen, Nagybányán és a Müpa-estjén.

Annál inkább kell nekünk építeni a népiségünket. Mert ez a mi hazánk.

Kapcsolódók: