Táncra lettünk teremtve

Péntek délután három óra van. Már egy ideje lecsaptam a laptopomat, a délutános gondjaira bízva a gyorsan pörgő hírek végtelen áradatát, majd húsz perc séta után már a buszon is vagyok, ötvenpercnyi zötykölődésre Szegedről. Következő helyszínünk a Szeged-Rókus vasútállomás, ahol felpattanok a Békéscsaba irányába robogó vonatra. Újabb óra, és átszállok Orosházán a Tótkomlósra tartó picike, sárga-piros (többnyire vörös csillagos) nosztalgiavonatra. Fél óra múlva lassít a vonat: megérkeztem. Rövid séta következik a Gépállomásiig, ahol az e heti néptáncadagomat mérik igencsak szűken, alig két órában. Előbb-utóbb a próba is elkezdődik, bár a bemelegítés kínkeserves hasprései után alig pislantok kettőt, már vége is van. Egy számomra nem túl jól sikerült mezőségi körrel zárva a próbát, gyors öltözés után már a buszon is vagyok. (Már ha van időm átöltözni, és nem próbaruhában futok a buszhoz, vagy ha nem visznek el kocsival Orosházára igencsak nagylelkűen.) Harminc perc, és felszállok Orosházán a Szeged felé induló vonatra. Onnan már csak másfél óra, és haza is értem.

Sokan kérdezhetnék, hogy normális vagyok-e, vagy mondhatnák, hogy ez a szint már gyógyszeres – igen, ezt már valóban megkaptam –, de aki néptáncol, az pontosan tudja, hogy életemet és véremet a próbáért! Még akkor is, ha esetleg erősítünk vagy legényest tanulunk.

Az ember természete valójában mit sem változott az évszázadok során, számára mindig is semmihez fel nem érő érzés lesz a tánc. Minden nemzetnek megvan a maga saját, genetikailag belekódolt tánca, ami úgy buzog az ereinkben, mint a vér. Csak akkor élhetünk igazán, ha táncolunk. A legtöbb ember keres valamit, ami a hétköznapok szürkeségét oldván kicsit felpezsdíti életét. Ha már egyik terápia sem segített, érdemes kipróbálni a néptáncot.

Én az otthonomtól meglehetősen messze, Tótkomlós városában szerettem bele a néptáncba, ahol meg is találtam a közösségemet. Szinte otthon érzem magam mindig, attól a pillanattól kezdve, ahogy megérkezem. Minél több időt töltöttem ott, annál jobban magával ragadott a hely hangulata, a közösség virágzó ereje, a családias, befogadó légkör és a hagyományok tisztelete.

Ezért a helyi közösség oszlopos tagjával, a Komlós Néptánc Egyesület mindenki által kedvelt táncosával, Karkus Jánosnéval folytattam gyümölcsöző beszélgetést közösségük létrejöttéről, hagyományaikról és szokásaikról.

Megtudtam, hogy Tótkomlósra 280 évvel ezelőtt érkeztek a szlovákok, akik földművesek lévén, termőföldet keresve telepedtek le ott. A települést először Komlóspusztának hívták, majd később Tótkomlósra nevezték át. Magukkal hozták jellegzetes ételeiket, szokásaikat, sőt még az evangélikus templomuk építési hagyományát is. Kultúrájukat az utókornak átörökítve, a helyi adottságokhoz igazítva és azokat kihasználva ápolták. A lakosság persze vegyes volt: a szlovákok mellett magyarok is laktak itt.

1949-ben a falu fiataljai összefogtak, és néptánccsoportot alapítottak Medovárszki Györgyné, „Ancsi néni” felkarolásával és vezetésével. Az első műsor, amelyet színpadra vittek, a tótkomlósi lakodalmas volt, amely a település saját tánchagyományaira épülve önálló koreográfiaként került bemutatásra Budapesten.

– Mit hoztak magukkal a szlovákok, akik idejöttek? Mi az, ami kifejezetten a saját hagyományukként terjedt el? Elsősorban ételekre gondolok, eddig a kvaszjenkát volt szerencsém kóstolni. 

– A kvaszjenka egy gőzgombóc, amelyet többnyire mákkal vagy dióval szoktak fogyasztani. Emellett vannak olyan ételek, amelyeket csak itt ismernek, például a spricka (tolófánk). Ez annyira a sajátunk, hogy Szlovákiában nem is ismerik. Jellegzetességünk még a haluska, amit Szlovákiában sztrapacskának hívnak. Illetve ott van a később kialakult komlósi kolbász, amit csabainak is neveznek, de hát az akkor is a miénk! Az autentikus recept titkát a mai napig őrizzük. Ezek a legjellemzőbb ételeink, amelyekről szakácskönyvet is kiadtunk. 

– Térjünk egy kicsit vissza a táncra! A népviseletüket magukkal hozták a betelepülők, vagy már itt, Magyarországon alakult ki?         

– Nem látunk teljesen vissza az időben, hogy pontosan mit hoztak magukkal, de az biztos, hogy a viselet alapjait magukkal hozták valamilyen szinten, majd itt, a helyi adottságok szerint formálták és alakították ki a saját népviseletüket.

A férfiak viselete viszonylag egyszerű volt: fehér ing, sonkanadrág, mellény, csizma és kalap. Akkoriban az emberek a hétköznapokon is ebben jártak. Nem akarok pontos évszámot mondani, de egészen a háború utáni időkig, az ötvenes évek elejéig népviseletben jártak az emberek. Nemrég hunyt el egy idős bácsi, aki élete végéig így járt: csizmában, sonkanadrágban, ingben, mellényben és kalapban biciklizett a városban.

A nők viselete már valamivel összetettebb. A fiatal lányok szalagos mellényt, virágos vagy szalagos szoknyát, valamint csipkeujjú, háromnegyedes felsőt hordtak, amelyet szalaggal kellett megkötni – ez volt az úgynevezett obleckó. A férjezett, felnőtt nők ezzel szemben sötét, általában fekete brokátszoknyát és brokátfelsőt viseltek. Mivel nem voltak gazdagok, a lányok az esküvőjükön is a fekete brokátruhát viselték. Csak a módosabbaknak volt fehér brokát menyasszonyi ruhájuk, de ilyen nagyon ritkán fordult elő.

A lányok és nők hajviselete meglehetősen egyszerű volt: a tarkónál összefogott fonás jellemezte őket. Ékszert nem, vagy csak nagyon keveset hordtak. Nem volt általános a többsoros kaláris sem; ha viseltek is nyakláncot, az csupán egysoros volt. A leányok fejét az esküvő után bekötötték: egy csipkéből horgolt fejfedőt, úgynevezett cseprejt erősítettek a kontyukra, és azt viselték.

– Az első koreográfia miből áll, és hogyan jött létre? 

– Az egyesület legelső műsorát Ancsi néni állította színpadra, a település lakodalmas szokásaiból építkezve. Megjelentek benne a régi rigmusok, közmondások és a legkülönfélébb rítusok, így a nászmenet szövege is, amelyet jókívánságként mondtak el a menyasszonynak és a szülőknek a lánykérő alkalmával. Ebből a gazdag örökségből táplálkozva született meg a Komlósi lakodalmas, amelyet Budapesten mutattak be először, és azóta a táncosok minden generációja továbbvitte, majd újra és újra színpadra állította. 

– Akkor az a koreográfia, amit most mi tanulunk, lényegében a Komlósi lakodalmas hagyományából jött létre? 

– Igen, egy része abból származik, de sokféle táncból áll. Van benne csárdás, verbunk, karikázó, lánykarikázó, amit szintén táncolunk. Volt benne még a siaska és a páros tánc része is. Ezeket mindig alakítottuk. 

– Ha jól tudom, a településen van szlovák iskola is. Mennyiben köthető ez az intézmény a hagyományaik őrzéséhez? 

– Igen, én a szlovák iskolában vagyok iskolatitkár. Ez az iskola a hagyományaink továbbörökítésének egyik legfontosabb forrása. Nagy hangsúlyt fektetünk a gyerekek tehetségének kibontakoztatására, támogatására és az örökségünk átadására, miközben arra is figyelünk, hogy megmaradhassanak gyereknek.

A kötelező órákon kívül számos lehetőségük van arra, hogy kézműves foglalkozásokon vegyenek részt. Működik nálunk hímző- és horgolószakkör, ahol a régi mintáinkat és motívumainkat éltetjük, adjuk tovább. Büszkeségünk egy szőtteskönyv is, amelyben minden hagyományos mintánk megtalálható. Ezeket a motívumokat a gyerekek modern technikával, mai használati tárgyakon is újraalkotják – pontosan úgy, ahogyan a lányom is teszi Budapesten. A kultúra továbbadásában a zeneiskola, az énekkar, a mandolinszakkör és természetesen a néptáncoktatás is fontos szerepet játszik.

Mi 1949 óta a ránk hagyott motívumokat, a lépéseket mind lábról lábra adtuk tovább. Ez nyilván kopik valamennyit az idővel, de nekünk kötelességünk megőrizni. A táncrepertoárunk széles. Táncolunk anyaországi és magyar táncokat is, de ez mindig is így volt. Régen is minden tájegységről voltak táncaink. 

Nekünk kutyakötelességünk továbbvinni a hagyományainkat, mert ezt Tótkomlóson mindig is nagyon erősen őrizték.

A fenntarthatóság jegyében van egy iskolakertünk is, ahol megtanítjuk a gyerekeknek a különböző zöldségek ültetését és gondozását, valamint az önfenntartás alapjait. Mivel már sok helyen nem gazdálkodnak otthon a szülők, kötelességünknek érezzük, hogy ezeket is megtanítsuk nekik.

– Mi a tapasztalatod, szeretnek a gyerekek ebbe az iskolába járni? 

– Szeretnek. Volt olyan diákunk, aki sírt, mert nem akart hazamenni. Az eset előzménye, hogy egy másik iskolából került hozzánk, ahol viszont azért sírt, mert nem akart iskolába menni. Hatalmas a különbség! Nincsen semmi titkunk: mindez annak köszönhető, hogy a gyerekek tudják, számíthatnak ránk. Én minden tanulóhoz szeretettel fordulok, és ők ezt érzik, tudják, hogy bármilyen problémával bizalommal jöhetnek hozzám.

Beszélgetésünk végeztével elgondolkodtam, milyen szerencsések ezek a gyerekek – és az országunk összes olyan fiatalja –, aki úgy nő fel, hogy a néptánc az élete része. Számos olyan intézmény létezik, ahol a néptánc a tananyag része, ám ez még mindig kevés. Milyen szép is lenne, ha minden általános iskolában kötelezően lenne legalább hetente egyszer néptáncóra, mondjuk az egyik testnevelésóra helyett!

A néptánc számomra mindent megér

Sajnos én nem mondhatom el magamról, hogy kiskorom óta táncolok, összesen ugyanis másfél éve csöppentem bele ebbe a világba. Ez alatt a rövid idő alatt is gyorsan rájöttem, hogy az a pár óra minden erőfeszítést megér. Megéri a töménytelen utazást, a késő vonatokat, a rizikós átszállásokat, és azt is, ha korábban el kell jönnöm, hogy elérjem az utolsó buszt. Megéri a huszonkét órás hazaérkezést még akkor is, ha másnap reggel korán kezdek.

Én mindent szeretek benne: a meleg próbatermet, az izzadságtól csúszó kezeket, az elrontott mezőségi forgást, a fellépés előtti izgalmat. Személy szerint mindig nagyon várom, hogy felvehessem az adott tánchoz tartozó népviseletet. Szeretem a sok alsószoknya, a kötény, a mellény, a kendő és a szalagok súlyát, szeretem a befont hajat és a piros rúzst a számon. Szerintem viseletben mindenki önmaga legjobb verziója: a lányok szépségét természetesen kiemeli, a fiúk pedig visszanyerik vele a tartásukat és a méltóságukat. Mindennap így kellene járnunk. A népviseletekkel együtt levettük a méltóságunkat is. Üdítő látvány, ahogy egyre több réteg kerül egy-egy leányra, annál jobban kivirágzik, és a fiúknál úgyszintén. A csizma, a bő szárú fehér ing tartást ad nekik.

Mit is ad nekem a tánc?

Határtalan szabadságot. Nincs ahhoz fogható érzés, amikor elakad a lélegzetem, a látóhatár összemosódik, és forgás közben szinte a táncszőnyeg felett repülök két centivel. Itt kezdődik az élet. A néptánc az élet igaz tanítómestere, szabályai közt az élet minden területére találunk vonatkozót. Első számú szabályként a férfi vezet, a nő követi – ez az alap. De a táncban mégis eggyé válnak: harmonikusan, kölcsönös tisztelettel, egymást ellensúlyozva, vállat vállnak vetve, egymásban tökéletesen megbízva és mindent a másikra bízva. 

Erre lettünk teremtve. Nyakamat tenném rá, hogy Isten mosolyog, ha őszintén táncoló párokat lát.

Gerdenics-Nagy Csenge

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódók: