Nem elvezetni, hanem kormányozni – bejártuk az Árpád-kori vízgazdálkodás nyomait a Kisalföldön

Magyarország egyre súlyosabb vízhiánnyal küzd, miközben évről évre hatalmas mennyiségű víz folyik keresztül az országon. Aszályról, kiszáradó talajokról, csökkenő talajvízszintről beszélünk, miközben a vízgazdálkodás egyik meghatározó logikája hosszú időn keresztül éppen az volt, hogy a fölöslegesnek ítélt vizet minél gyorsabban elvezessük. De biztos, hogy mindig ez volt az egyetlen lehetséges út?

A Magyar Jelen stábjával ezúttal a Kisalföldre indultunk, ahol Németh Zoltán gazdálkodó, tájépítész mérnök és tanár segítségével egy olyan, több száz évvel ezelőtt működő vízkormányzó rendszer nyomait jártuk végig, amelynek egyes elemei a mai napig felismerhetők a tájban.

A történet különlegessége azonban nem csupán az, hogy elődeink jóval összetettebben gazdálkodtak a vízzel, mint azt ma sokan gondolnák. Hanem az is, hogy az általuk alkalmazott szemlélet bizonyos elemei ma, a kiszáradó magyar tájban ismét aktuálissá válhatnak.

A víz útját nem lezárták, hanem irányították

Az Árpád-kori vízgazdálkodásról fennmaradt régészeti és történeti kutatások egy rendkívül kiterjedt rendszer képét rajzolják ki. A Rábaközben és a Kisalföld más részein ma is fellelhető csatornamaradványok arra utalnak, hogy az itt élők nem egyszerűen megpróbáltak megszabadulni az árvizektől.

A vizet kormányozták.

Ez alapvetően más gondolkodásmódot jelentett.

A természetes vízjáráshoz alkalmazkodó árkok, csatornák, mélyedések és egymással kapcsolatban álló területek segítségével a vizet oda lehetett vezetni, ahol szükség volt rá, majd – amikor már nem kellett – tovább lehetett engedni. A rendszer nem pusztán vízelvezetésre szolgált. Arra is alkalmas volt, hogy az áradások vizét szétterítse, ideiglenesen megtartsa, sőt bizonyos helyeken magasabban fekvő területekre is eljuttassa.

Németh Zoltán évek óta foglalkozik ennek a történeti vízkormányzó rendszernek a kutatásával és azzal, hogy milyen tanulságai lehetnek mindennek a jelenlegi vízgazdálkodás számára.

A terepen pedig megmutatta nekünk azt is, ami térképeken, tanulmányokban vagy műholdfelvételeken még nehezen értelmezhető: a rendszer nyomai ma is ott vannak a Kisalföldön.

Ötszáz éves árkok között jártunk

A Rábca környékén olyan, több száz éves vízvezető árkok nyomait jártuk végig, amelyek a táj szerkezetében mind a mai napig felismerhetők.

Van, ahol első pillantásra csak egy mélyedést lát az ember. Máshol határozottan kirajzolódik az egykori csatorna, mellette a kiemelkedő földsáv, majd újabb árok következik. Ha azonban valaki tudja, mit keres, lassan összeáll a kép: ezek nem egymástól független gödrök vagy természetes mélyedések voltak, hanem egy összefüggő rendszer elemei.

A magyar régészeti kutatások évtizedek óta foglalkoznak az Árpád-kori csatornahálózatokkal. Takács Károly régész-történész kutatásai alapján a Rábaközben feltárt vízvezető rendszerek nem elszigetelt objektumok voltak, hanem egymáshoz kapcsolódó hálózat részei. A kutatások azt is valószínűsítik, hogy hasonló rendszerek a Kárpát-medence más, vízjárta síkvidéki területein is létezhettek.

A mai szem számára talán éppen ez az egyik legmeglepőbb felismerés: a középkori ember nem feltétlenül egy ellenséges természeti erőként tekintett az árvízre, amelytől minden körülmények között meg kell szabadulni. A megfelelő helyre juttatott víz erőforrás volt.

Halastavak, legelők, rétek – egyetlen rendszerben

A vízkormányzás nem önmagáért létezett. Egy egészen más tájhasználati rendszer kapcsolódott hozzá.

Lébény környékén például a bemutatott kutatások szerint egykor több száz – akár 300–400 – halastó is működhetett. A vízzel elárasztható vagy feltölthető területeket kazettákra osztották, a vizet pedig ezek között lehetett mozgatni.

A Magyar Jelen stábjával olyan területet is bejártunk, ahol ezeknek az egykor halastóként használt kazettáknak a nyomai még ma is felismerhetők.

A víz tehát nem egyszerűen végigrohant a tájon.

Használták.

Halat neveltek benne, réteket és legelőket tápláltak vele, a folyók által szállított hordalék pedig visszakerült a földre. Amikor valamely területen már nem volt szükség a vízre, a rendszer lehetővé tette annak továbbvezetését.

Ez a logika alapvetően különbözik attól a szemlélettől, amely a vizet kizárólag akkor tekinti problémának, amikor túl sok van belőle, majd néhány hónappal később ugyanazon a területen már a hiányával küzd.

Ugyanaz a táj – egészen más problémával

A Kisalföldön járva különösen éles ez az ellentmondás.

Egy olyan történelmi vízrendszer maradványai között járunk, amelynek lényege a rendelkezésre álló víz mozgatása és hasznosítása volt, miközben néhány kilométerrel arrébb már kiszáradó területeket, vízhiányos csatornákat és eltűnő vizes élőhelyeket találunk.

A sövényházi főcsatornánál Németh Zoltán azt mutatta meg, hogyan veszíthetjük el azt a vizet is, amelyet megfelelő beavatkozással még hosszabb ideig a területen lehetne tartani.

És itt válik igazán érdekessé a történet.

Mert nem csupán arról van szó, hogy ezer évvel ezelőtt hogyan gazdálkodtak a vízzel.

Hanem arról is, mit lehet ebből ma újratanulni.

Egy egyszerű fazsilip mutatta meg, hogy nem csak elméletről beszélünk

A bejárás során olyan területre is eljutottunk, ahol a vízmegtartás lehetőségeit kutatási program keretében vizsgálták.

Az egyik legérdekesebb konkrét beavatkozás azonban meglepően egyszerű.

Egy kis fazsilip.

A szerkezet egy egyetemi hallgató vizsgamunkájaként, egyetemi kutatási projekt keretében készült el. Nem óriási vízügyi beruházásról, betonműtárgyról vagy milliárdos fejlesztésről van szó, hanem egy egyszerű eszközről, amelynek egyetlen fontos feladata volt: ne engedje el túl korán a vizet.

A zsilip az utolsó pillanatig képes volt visszatartani azt, ami különben továbbfolyt volna.

Mire mi odaértünk, már ezen a területen is látványosan megkezdődött a kiszáradás. Éppen ezért volt különösen beszédes látni, hogy milyen sokat jelenthet akár egy viszonylag kis léptékű beavatkozás is akkor, ha annak célja nem a víz mielőbbi eltüntetése, hanem az, hogy ameddig csak lehet, maradjon a tájban.

Nem múzeumot kell építeni az Árpád-korból

Természetesen a kérdés nem az, hogy a XXI. századi Magyarországon változtatás nélkül vissza lehet-e építeni egy középkori vízgazdálkodási rendszert.

A táj megváltozott. Megváltoztak a folyók, a települések, az utak, a tulajdonviszonyok és a mezőgazdaság is. Sok egykori ártér ma intenzíven művelt szántó, lakott terület vagy infrastruktúra része.

Az Árpád-kori vízkormányzás jelentősége ezért nem valamiféle romantikus visszatérés a múltba.

A lényeg a mögötte álló gondolkodás.

Hogy a vizet ne kizárólag akkor vegyük észre, amikor túl sok vagy túl kevés van belőle. Hogy árvíz, belvíz és aszály ne három egymástól független problémát jelentsen, hanem ugyanannak a vízrendszernek három különböző állapotát.

Németh Zoltán megközelítésének középpontjában éppen ezért nem egyszerűen a víz tározása, hanem annak mozgatása és kormányzása áll: oda vezetni, ahol szükség van rá, akkor megtartani, amikor rendelkezésre áll, majd továbbengedni, amikor már nincs rá szükség.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden történelmi módszer automatikusan alkalmazható ma. Azt azonban a Kisalföldön tett bejárásunk nehezen vitathatóvá teszi, hogy érdemes lenne komolyan megvizsgálni: mely elemekből lehet ma is működő megoldás.

Miközben kiszáradunk, még mindig elengedjük a vizet

A Magyar Jelen korábbi, A Víz nyomában című riportjában a Duna mentén indultunk el, hogy megértsük, mi történik a Magyarországra érkező vízzel. Az Ipolytól Bécsen és Bősön át a Szigetközig azt láttuk, milyen alapvetően határozza meg egy táj jövőjét az, hogyan avatkozik bele az ember a víz természetes útjába.

Most ugyanennek a kérdésnek egy jóval régebbi rétegét kerestük.

A Kisalföldön ugyanis kiderül: nem arról van szó, hogy soha nem tudtunk volna mit kezdeni a vízzel.

Éppen ellenkezőleg.

Egykor olyan összetett vízkormányzó rendszer működött ezen a tájon, amelynek nyomait évszázadokkal később is megtaláljuk. Egykori csatornákat, vízvezető árkokat, halastavak kazettáit. És mellettük ma egy apró fazsilipet, amely azt bizonyítja, hogy a történelmi szemlélet legalább egy részét nem feltétlenül lehetetlen visszahozni a jelenbe.

Talán ezért a legfontosabb kérdés már nem az, hogy képesek voltak-e elődeink együtt élni a vízzel.

Hanem az, hogy mi képesek vagyunk-e újra megtanulni azt, amit ők már tudtak.

A Magyar Jelen legújabb riportjában Németh Zoltánnal járjuk végig a Kisalföldön az egykori vízkormányzó rendszer ma is látható nyomait, megmutatjuk az egykori halastavak kazettáit, a több száz éves csatornákat és azt a fazsilipet is, amely egy egészen egyszerű mai példája annak, hogyan lehetne tovább a tájban tartani a vizet.

Németh Zoltán kutatásairól és az Árpád-kori vízkormányzásról további anyagok találhatók az Árpád Víz honlapján:

http://www.arpadviz.hu

Kapcsolódó: