Immár három éve tart a háború a közvetlen szomszédságunkban, Ukrajna és Oroszország között. Úgy néz ki, Donald Trump elnökké választásával a békekötés lehetősége elmozdult a holtpontról, s talán a közeljövőben gyökeres fordulat állhat be a harcok befejezésének tekintetében. A mostani új helyzetet Stier Gábor külpolitikai szakértővel elemezzük.
– Eltelt három év, ki áll győzelemre ebben a háborús – pontosabban szólva proxy háborús – konfliktusban?
– Hogyha mérleget kell vonni, akkor azt kell mondanom, hogy igazi győztese nincs még a háborúnak, és ez akadályozza a lezárását – vagy legalábbis a befagyasztását – is. S ha belebocsátkozunk a részletekbe, akkor azt is ki kell jelenteni, hogy bár győztes nincs, viszont egyértelmű vesztes van, ez pedig Ukrajna, hiszen ezt az országot, ennek a területét használták fel egy geopolitikai összecsapásra. Amikor pedig egy ország csatamezővé válik, akkor abból nem sok jó származik.
Ukrajnát részben lerombolták, másrészt hatalmas anyagi, gazdasági károk érték. Ezek mellett ott van az embervesztesége, és itt nem csak a frontok emberveszteségére gondolok, hanem arra a 8–10 millió emberre, akik elhagyták az országot, kelet felé vagy nyugat felé. Mindig arról beszélünk, hányan érkeztek Európába, de Oroszországban is vannak további 3–5 milliónyian. Tehát Ukrajna vesztett demográfiai értelemben, gazdasági értelemben, a szuverenitásról nem is beszélve, hiszen teljesen kiszolgáltatott helyzetben van.
A második legnagyobb vesztes a háború gazdasági frontján szereplő Európai Unió, hiszen amellett, hogy a versenyképessége drámaian lecsökkent, sem politikai sem gazdasági értelemben abszolút nem érte el azt, amit el akart érni. A szankciók nem működnek, a háborús helyzetnek érződnek a közvetett hatásai, s mindegyik negatívan hat az Európai Unióra. Ami most Európa kapcsán zajlik, arra teljesen illik a kifejezés: Európa lábon lőtte magát!
Azt elmondhatjuk, hogy a frontokat tekintve Oroszország egyértelműen jól áll. Ha nem is annyira jól, hogy egyértelmű győztesként lehetne őt hirdetni, de az ő taktikája, stratégiája, tehát ez a felőrlő, kifárasztó stratégia működik. Az oroszok úgy vélik, hogy nekik van idejük, és Ukrajna egyszer majd csak összeomlik – ha megszűnik a nyugati támogatása akkor mindenképpen.
Ugyanakkor az sem igaz, hogy a szankciók Oroszországot nem érintik, bár nem úgy, mint ahogy ezt egyesek elképzelték Nyugaton. Az sem jó, ha egy ország hosszú távon a költségvetésének harmadát védelmi kiadásokra költi, mert az hiányozni fog az egészségügyből, a modernizációból, az innovációból, az oktatásból, és ennek megvannak a közép és hosszú távú hatásai. De Oroszország ilyen tempó mellett ezt a háborút 3–5 évig még simán bírja. Ez viszont nem azt jelenti, hogy bírni is akarja, mert nem akar a szovjet időszak végének a csapdájába esni, hogy kivéreztessék, s ezáltal teljesen meggyengítsék.
Ha a negyedik szereplőt nézzük, az USA-t, őt a negatív hatások nem érintik igazából, hiszen Európából kiszedi a pénzt, Oroszországot pedig mégiscsak gyengíti, ha nem is annyira, mint amennyire szeretné. Az meg valójában nem érdekli, hogy Ukrajnával mi lesz, azt járulékos veszteségnek tekinti. De hangsúlyozom, abszolút győztes nincs, tehát az Egyesült Államoknak is veszteség az, hogy egymáshoz közelebb hozta Oroszországot és Kínát, szervezetileg pedig megerősítette a BRICS középpontú globális Délnek – vagyis a nem nyugati világnak – az önmegformálódását. Emellett gyengült a dollárnak, mint általános valutának is a szerepe mindezek a folyamatok veszteségnek tekinthetők az USA oldalán is.
– Ezek szerint nem a frontokon fog eldőlni minden?
– Azt kell látnunk, hogy itt valójában most Kelet és Nyugat szembenállása folyik. Ennek a szembenállásnak ez egy felvonulási terepe, a világrendért folyó harc legvéresebb, legintenzívebb terepeként kell értelmeznünk ezt a háborút. S ha majd eljutunk odáig, hogy mikor lesz vége, meg hogy hogyan, akkor nemcsak azt kell nézni, hogy ki hogy áll a fronton, nemcsak azt kell nézni, hogy a hátországok meddig bírják, meg a gazdaság meddig bírja, hanem azt is, hogy a szövetségesi rendszerek meddig bírják. Ukrajna szempontjából létfontosságú a Nyugat türelme és az, hogy képességei és az akarata meddig terjed, mikor mondja azt, hogy már elég ebből. A másik oldalról pedig fontos, hogy a globális Dél – vagyis a Kína vezette nem Nyugat – mit gondol, mennyi türelmet ad még Oroszországnak, mikor gondolja, hogy ezt a háborút le kellene zárni. De azt nem fogják engedni, hogy Oroszország vesztesen hagyja el a terepet, mert ez kihat az ő pozíciójukra is, tehát magyarán a világrendért folyó harcban elfoglalt helyükre.
Ha arról beszélünk, hogy ezt a háborút le kell zárni, akkor ezt globálisan kell lezárni, mindkét oldalnak ez az érdeke.
– Térjünk vissza egy kicsit a kezdetekre, konkrétan miért is tört ki ez a háború?
– Elöljáróban annyit hogy akárki akármit is mond, nemzetközi jogi értelemben agresszió történt, vagyis Oroszország – mivel úgy gondolta, hogy a 24. órában van – elkövetett egy agressziót. De ha ennek az okait is elemezzük, akkor azokból többet is találunk.
Az egyik az, hogy Ukrajnában már eleve volt egy háború 2014 óta. Egy részben polgárháború, részben proxy háború, mert az oroszok hadvezetési segítséget, lőszert adtak a szeparatistáknak. A másik oldalt az Egyesült Államok vezette Nyugat fegyverezte fel, ezt ma már mindenki tudja, beismeri. S közben azt is beismerték, hogy a minszki megállapodásokkal időt akartak nyerni, tehát nem igazán akartak békét kötni.
– Mi volt ennek az említett minszki megállapodásnak a lényege?
– Ez arról szólt, hogy befagyasztják a 2014-ben kitört kelet-ukrajnai konfliktust. De a megállapodásnak voltak más fontos pontjai is, hogy például önrendelkezési jogot adnak a két szeparatista népköztársaságnak, szó volt benne a fogolycseréktől a frontok befagyasztásáig sok mindenről, egészen odáig, hogy milyen lesz a jövő, és hogy milyen státuszt kap az a terület, ami lényegében a Donbassz.
S ebben benne van egyébként az is, hogy Ukrajna a saját állampolgáraival szemben finoman szólva sem úgy lépett föl, mint az elvárható, úgy tűnt, hogy neki nem az emberekre van szüksége – mert azok oroszbarátok, orosz szimpatizánsok –, hanem a területre. Tehát nem úgy viselkedett velük még egy polgárháború vagy proxyháború ellenére sem, mint egy állam a saját állampolgáraival. Ennek a helyi polgárháborúnak 15 ezer halottja volt, akiknek a jelentős részét adták ukrajnai oroszok, vagy orosz ajkúak.
Ha tehát pusztán a felelősségeket nézzük, akkor Oroszország felelőssége egyértelmű, katonailag megtámadott egy szomszédos országot, Ukrajnát. Viszont Ukrajna felelőssége is kimutatható, messze nem tett meg mindent azért, hogy elkerülje ezt a háborút. Az Egyesült Államok vezette Nyugat – amiben sajnos Európa egyfajta vazallus szerepet játszik – szintén messze nem tett meg mindent a békéért, sőt! Egyes vélemények szerint egyáltalán nem lett volna ellenére az, hogy a két szláv nép kivéreztesse egymást, és ebben elsősorban Oroszország gyengüljön.
– Ezek szerint mindenkinek volt valami oka a háborúra?
– Valójában igen, s azért fontos az okokról beszélni, mert az okok orvoslása nélkül béke sem lesz. S ha az okokat említjük, akkor az egyik legfontosabbat ne felejtsük el, ez a biztonságpolitika. Ebből a szempontból Oroszország valóban a 24. órában volt, és lépnie kellett, mert a NATO – bár Ukrajna ténylegesen nem a NATO tagja – felfegyverezte Ukrajnát, és lényegében szervezetileg, infrastruktúrájában, ott volt az orosz határoknál. Tehát amit az Egyesült Államok nem engedett meg anno az 1960-as évek elején Kubában, azt Oroszország sem engedhette meg a saját érdekszférájában. Ezért lépnie kellett, de igazából nem háborút akart, hanem egy puccsot Zelenszkij ellen. Őt akarta eltávolítani, helyette pedig egy Oroszországhoz lojális kormányt hatalomra segíteni, s ezáltal visszaszerezni az érdekszférája feletti befolyását.
– Ez viszont puccsal nem sikerült.
– Nem sikerült, tehát ilyen értelemben, Oroszország vereséget szenvedett, mert nem háborúval akarta megoldani ezt a helyzetet, hiszen ez neki sem jó. De ennek ellenére kitört a háború, s ekkor – 2022 tavaszán – észrevette a Nyugat, hogy Oroszország gyengébb, mint gondolták, ezért megakadályozta az isztambuli béke aláírását. Úgy gondolta, hogy Oroszországot most meg lehetne gyengíteni, de elszámította magát. Tehát ezért három év után is ebben a mai helyzetben vagyunk, mert mindenki elszámolta magát. Mindenki azt hitte, hogy majd gyorsan lerendezi, amit le akar rendezni, de ez egyik félnek sem sikerült, s ennyi idő után már nagyon nehéz megoldást találni a mostani helyzetre.
– Viszont bejött egy fordulat, az USA-nak új elnöke lett, és Trump békét ígér. Komolyan lehet ezt venni?
– Igen, de ez sem egy nap, sem egy hét alatt nem valósulhat meg. A lényeg, hogy megvan a politikai akarat a Nyugat vezető hatalma részéről a konfliktus befagyasztására. Ez nem béketeremtés, hanem befagyasztás. Donald Trumpot a személyes ambíciói motiválják, ő béketeremtő akar lenni, ha nagyon durván akarok fogalmazni, akkor ő Nobel-békedíjra hajt.
Ez a személyes ambíciója, de ezen kívül vannak Amerikának nemzetbiztonsági érdekei, hiszen számára az első számú ellenfél Kína. Emellett ott van a Közel-Kelet kérdése, és még sok minden más, a távoli konfliktusokat, háborúkat visszább kell vennie, mert még az Egyesült Államok sem bír ennyi konfliktust anyagilag egyszerre. Számára az ukrán háború befagyasztása volna jó, de ha ez nem sikerül, akkor Európára fog ráparancsolni, hogy ugyan mi adunk fegyvert, de majd ti fizettek ki mindent.
– S ezt meg tudná tenni Európa?
– Úgy tűnik, hogy ezt sokan akarják, de a képességek nincsenek meg rá. Egyrészt nincsen védelmi ipar, másrészt nincs annyi pénze sem, de úgy látom, hogy ennek ellenére az akarat többeknél megvan. De hát Európa három éve nem tudja, hogy mit csinál, teljesen irracionális ez a mostani politika Európa részéről.
Visszatérve Trumphoz, ő mindenképpen szeretné befagyasztani ezt a konfliktust, s ez óriási esély arra, hogy legalább a háború intenzív szakaszát lezárják. De nem több mint egy esély, ami elsősorban Trump személyiségén alapul, s azon, hogy ő nem fog törődni azzal, hogy mit mond Európa, hogyha úgy gondolja, hogy a befagyasztás jó Amerikának.
Azt látni Trump logikájában, hogy ő visszatér a Monroe-elvhez, vagyis ahhoz, hogy Amerika az amerikaiaké! Ezért mindenekelőtt a közvetlen érdekszféráját akarja megerősíteni és emellett Kínára akar koncentrálni. Az összes távoli konfliktust lehetőség szerint kerülni akarja, visszább akar vonulni belőlük.
– Többször említett érdekszférát, ez alatt mit kell értenünk?
– Ez egy-egy nagyhatalom befolyási övezete. Trump elsősorban az amerikai érdekszférára koncentrál, azokra a helyekre, amik számára fontosak, s Ukrajna ebbe nem tartozik bele. De ha az USA-nak van érdekszférája, akkor azt is el kell fogadnia, hogy ez van más nagyhatalomnak is. Így el kellene mindenkinek ismernie Oroszország érdekszféráját is, ennek pedig Ukrajna is a része.
Visszatérve a háborúra, nem látom, hogy lenne már egy markánsan kirajzolódó béketerv. Trump talán még nem tudta eldönteni, mit tud kihozni ebből a szituációból, mit szeretne kapni, és mit ad érte cserébe. Azt sem szabad elfelejteni, hogy jelenleg a frontokon Oroszország áll jobban, s a békéket pedig nem éppen úgy szokták megkötni, hogy a nyerésre álló érdekeit nem veszik figyelembe. S itt nem is elsősorban a területekre kell gondolni, hanem a biztonságpolitikai garanciákra, amit pedig eddig tudunk a béketervből, az pont igazán a biztonságpolitikai szempontokat nem vette figyelembe. Tehát mondjuk azt, hogy Ukrajna demilitarizált legyen – legalább részlegesen – és ne legyen NATO-tag. A másik kérdés, hogy milyen garanciákat kap Ukrajna, mert azt nehéz elképzelni, hogy az európaiak odaküldenek több tízezer békefenntartót, s erre Moszkva csak úgy rábólint. Tehát sok homályos, tisztázatlan részlet van még, de ettől függetlenül az esélyt továbbra is látom, legalább a befagyasztásra. Nagyon elégedett lennék, ha mondjuk nyárig a konkrét tartalmi tárgyalások elkezdődnének, ez azt jelentheti, hogy esetleg még az idén valamire jutnának. De ahhoz, hogy megkezdődjenek a tárgyalások, ennek az első lépése az kell, hogy legyen, hogy beszéljen egymással telefonon Putyin és Trump, utána pedig jöjjön létre köztük valahol egy személyes találkozó.
– Az említett telefonbeszélgetés már lezajlott, mi lehet ennek a jelentősége?
– Az esélyt a megegyezésre, a háború befagyasztására ez a tény mindenképpen erősíti. Bár a háttérben már bizonyára különböző szinteken elkezdődtek a tárgyalások, de véleményem szerint, még mindig csak tapogatózások folynak a konkrét álláspontok, még nem rajzolódtak ki. Biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok részletben meg kell tudniuk állapodni, de ez a legmagasabb szintű telefonbeszélgetés kellett az út folytatásához.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezeken a tárgyalásokon Putyinnak nemcsak a saját, hanem a globális Dél érdekeit is figyelembe kell venni, hiszen Kína nem engedheti, hogy Oroszország úgy kerüljön ki ebből a helyzetből, mintha veszítene. Ha Oroszország veszítene, akkor ugyanis Kína politikai pozíciói is meggyengülnének. S hogy mennyire erősek, egyeztetettek az orosz–kínai kapcsolatok, azt jelzi, hogy Hszi Csin-ping elfogadta Moszkva meghívását a májusi győzelmi parádéra, akkor bizonyára az ukrajnai helyzetről is tárgyalni fognak majd.
Az sem elképzelhetetlen, hogy a tárgyalások eredménye egy második Jalta lesz, vagyis megtörténhet a világ újrafelosztása – ebben már Kína érdekei is érvényesülhetnek – az érdekszférák kijelölése. Úgy tűnik, Trump a befolyási övezetek politikájában gondolkodik, nem akarja már a globális hatalmat, viszont a három nagy – USA, Kína, Oroszország – között, azért szeretné megőrizni a vezető szerepét. Belátja – s ez jelentős változás az USA eddigi hozzáállásában –, hogy az Egyesült Államok már globálisan nem uralkodhat a világban, de azért célja, hogy az első maradjon az egyenlők között.
Nyitókép: Putyin és Trump 2018-as találkozása Jorge Silva (MTI/EPA pool)
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
