A mai balliberális történészek szerint a magyarokat felelősség terheli, amiért a revízió miatt belesodródtak a második világháborúba. Azt pedig megpróbálják letagadni, hogy az akkori zsidó értelmiségi vezetők, sajtómágnások a legnagyobb támogatói voltak a revíziós törekvéseknek, Horthy Miklós politikájának és a leghatározottabban elítélték az 1919-es zsidó Tanácsköztársaságot is. Egyikük Róna Lajos, akinek páratlanul érdekes naplója a közelmúltban jelent meg Ország a pácban címmel.
Valamivel több mint 20 évvel ezelőtt, ifjú egyetemistaként a Magyar Nemzetnél egy bámulatos világba csöppentem. A jelentős létszámú szerkesztőség legfiatalabb tagjaként Nagyváradról egyenesen Budapestre kerülni, a sorsnak szédületesen nagy ajándéka volt. Minden bizonnyal én rendelkeztem a legkevesebb élettapasztalattal, így sok mindent nem értettem az akkor megismert budapesti „polgári” miliőből. 22 éves koromra már több „nagykutya” megbuktatása fűződött a nevemhez, amire sok helyen felfigyeltek és elit körökben is kíváncsiak lettek, ki lehet ez a rejtélyes ismeretlen. Amikor megjelentem, nagyot néztek, ugyanis a telefonban a hangom alapján 40-50 évesnek gondoltak. Talán nem okoztam nekik csalódást a korommal, de sokszor az invitáló társaság nekem igen.
Ha például elhangzott az a szó, hogy Nagy-Magyarország, szó szerint megfagyott a levegő, néha úgy éreztem, olyan hatást keltettem vele a keresztény konzervatív körökben, mintha éppen önfeledten Belzebub cimboraságával dicsekedtem volna.
Az egyik ilyen találkozó után fogadtam meg, ha egyszer az élet lehetőséget ad rá, létrehozok egy olyan minőségi prémium magazint, amelynek Nagy-Magyarország lesz a neve, azért, hogy lemossam erről a fogalomról mindazt a mocskot, amit valakik ráraktak és amelyhez a műveletlenség, a gyávaság, az opportunizmus kényelmessége alkalmazkodott azokban a sznob körökben is, ahol megfordultam. 2009. június 4-én ezt sikerült megvalósítanom, ekkor debütált a második világháború utáni első konzervatív történelmi magazin, amelynek Nagy Magyarország volt a neve, kötőjel nélkül. Ez a csodálatos magazin öt évfolyamot ért meg, a fenntartásával járó küzdelmek pedig sok mindenben felnyitották a szememet, de most ez nem ide tartozik.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, egy valami viszont nem változott: a döntően balliberális világhoz tartozó magyar és zsidó értelmiségnek nevezett közéleti személyekre a Nagy-Magyarország fogalom olyan hatással van, mint a tömjénfüst az ördögre. Ha tehetnék, patát növesztenének, hogy gyorsabban tiporják le vele ezt a fogalmat, mely a szemükben minden rossznak a jelképe. Szerintük az 1930-as évek dühöngő magyar nacionalizmusa kergette bele hazánkat a második világháborúba, csak Nagy-Magyarország képe lebegett a soviniszta magyarok előtt, ez pedig minden szenvedés okozója.
Van benne igazság, mint ahogy abban is, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Na de merre van a haraszt és honnan fúj a szél ebben a történetben?
1930. június 5-én egész Budapest lázban égett, mindenki arról beszélt, hogy milyen rangos eseményt ünnepelnek a New York szálloda impozáns vendéglőjében. Erről a Pesti Hírlap másnapi száma ekképpen számolt be:
„Csütörtökön este a margitszigeti Newyork vendéglőben háromszáz terítékes banketten ünnepelték kartársai és barátai Róna Lajost, a Mai Nap szerkesztőjét, harminc éves újságírói jubileuma alkalmából. Az első felköszöntőt Lázár Miklós orsz. képviselő, a Reggel főszerkesztője tartotta, aki azt mondotta, hogy Róna Lajos annak a legértékesebb újságírónak tipusa, aki, mint a gyertya, önmagát emészti, hogy másoknak világítson. Márkus Miksa udvari tanácsos, a Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, beszéde során megemlékezett a színpadi szerzők kongresszusáról, ahol a szerbek delegátusa azt mondotta, hogy a nemzetek közötti szellemi együttműködést van hivatva ez a kongresszus megalapozni. Márkus Miksa a jelenvoltak hangos ovációja közben válaszolta, hogy mindaddig sem a szerbekkel, sem a csehekkel, sem a románokkal nem vagyunk hajlandók együttműködni, még szellemi téren sem, amíg Aradon és Nagyváradon nem szabad magyarul beszélni. Róna Lajos Aradon és Nagyváradon kezdte el újságírói működését és azt kívánjuk neki, hogy ne kelljen még harminc évig várnia a boldog Nagy-Magyarország feltámadására.”
A fősodratú média és politika világában ezeket a gondolatokat ma senki nem merné elmondani, hiszen világra szóló botrány lenne belőle, ez ugyanis felér a sötét nacionalizmussal, szélsőségességgel, természetesen a vészkorszakra emlékeztetne sokakat, az agyalágyultak sokaságát pedig az antiszemitizmusra.
Pedig 1930 nyarán azon az eseményen, ahol a fenti gondolatok a média nyilvánossága előtt is elhangzottak, nem sok magyar származású ember volt jelen. Az ünnepelt Róna Lajos is zsidó volt, a méltató Lázár Miklós is az, a még több elismerést hangoztató Márkus Miksa pedig szintén. A zömében zsidó hallgatóság pedig kezében tartotta az akkori tömegtájékoztatást, a hazai sajtó többségét.
Mai balliberális és zsidó szemmel nézve ők voltak a közvélemény befolyásolói és irányítói, a „gaz magyar szélsőségesség és nacionalizmus szellemének” táplálói. Sokaknak tudathasadásos állapot ennek a felfogása, korunknak kényelmesebb ennek az előzményeit kihagyni, elfelejteni, szőnyeg alá söpörni.
Nem tudom, ha Róna Lajos ma élne, igazodna-e a korszellemhez és beállna-e a magyarokat gyalázók sorába. Ami viszont biztos, hogy a maga korában sokkal jobban értette a magyarság kultúrájának, identitásának lényegét, mint a magyar nemzeti keresztény politikusok jelentős hányada. Róna szövetségese volt minden magyar érdeknek, és nem színleléssel állt be sok magyar ügy mögé, hanem mert úgy érezte, tartozik ezzel annak az országnak, amelyik őt és felmenőit befogadta.
A mai balliberális és zsidó értelmiség nem véletlenül törölte ki még Róna emlékét is, hiszen nem illik bele abba az egyoldalú képbe, amelyet napjainkban sugallni akarnak rólunk.
Róna Lajos a második világháború előtti időszak egyik legjelentősebb médiaszereplője volt. Újságíró, sajtómágnás, lapalapító – mikor mit hozott kihívásként az élet, de a munkássága mindig a média körül forgott. Pályafutását Aradon kezdte, majd Nagyváradon folytatta, ahol Kun Béla főnöke volt a Szabadság szerkesztőségében. Erről így ír 1919-es visszaemlékezésében: „négy esztendeje nem láttam ezt a férfit, jól emlékeztem a nagyváradi szerkesztőségre, ahonnan szocialista frázisokkal való alpári szemtelenkedése miatt kiakolbólítottam és a kolozsvári kávéházra, amelynek márványasztalára borulva, sírva vallotta meg előttem, hogy sikkasztott a Munkásbiztosítónál. Ezekért és még más okból – mert gőgösnek születtem és mert nem tudtam elképzelni, hogy még az összeomlás után is Budapest és Magyarország diktátora egy erdélyi falucska zsidó jegyzőjének rosszul sikerült, haszontalan fia lehessen – fumigáltam az eseményeket és lenéztem az izgulókat.”
Róna Lajos pályafutásában Nagyvárad után Szeged következett, ő alapította meg a mindmáig megjelenő Délmagyarország napilapot. Ezt követően az útja Budapestre vezetett. Együtt dolgozott Mikszáth Kálmánnal, Tóth Bélával és Gárdonyi Gézával, később Herczeg Ferenccel és Kosztolányi Dezsővel. A vörös diktatúra is a fővárosban érte, ahonnan Bécsbe szökött, ott pedig megalapította a Bécsi Magyar Újságot, később pedig A Pénzvilágot. A kommün után visszatért Magyarországra és a hazai sajtóélet középpontjában tevékenykedett.
1930-ban ismert és ünnepelt újságíró volt, a fentebb idézett napon, pályafutásának 30. évfordulóján adta ki visszaemlékezéseit 30 év az újságírói pályán címmel. Három kötetben, több mint ezer oldalon foglalta össze korának eseményeit. Erről elismerően ír a Milotay-Pethő-féle, erősen nemzeti Magyarság című napilap is: „Irigyelni lehet azt az embert, aki az 1900-tól eltelt viharos esztendők minden érdekességénél ott lehetett. Mert nemcsak jelenvolt a nagy idők nagy eseményeinél, hanem meg is látta a szenzációt s pompás tollával följegyezte későbbi idők emlékezetére. Róna Lajos visszaemlékezései a legtöbbször érdekesebbek és izgalmasabbak a diplomaták memoárjainál, akik talán világesemények alakításában vettek részt. A szerző, aki teméntelen neves és névtelen embernek állít emléket, maga nagy szerénységgel és igénytelenséggel a háttérben húzódik meg.” A Pesti Hírlap pedig így méltatja:
„Az elmúlt harminc év eléggé bővelkedett eseményekben ahhoz, hogy az újságíró visszaemlékezéseinek medencéjét megtöltse és Róna Lajos könyve teljes joggal is kérhet helyet magának az elmúlt évtizedek történelmének legértékesebb forrásmunkái között.”
Ma már tudjuk, nemcsak forrásmunka, hanem kordokumentum is Róna Lajos visszaemlékezése. Főleg az 1918 és 1919-es évek tekintetében, ami Magyarország számára az összeomlást, a káoszt és a kataklizmát eredményezte.
Róna szemtanúja volt, amikor a Tanácsköztársaság csőcseléke átvette a hatalmat. Bécsben részt vett az ellenforradalmi szervezkedésekben. Munkájában számtalan portrét találunk az akkori eseményekben kiemelkedő szerepet játszó személyekről, magáról Horthy Miklós kormányzóról is, amelyet érdemes összevetni a Horthyt antiszemitázók mai förmedvényeivel.
„Itt-ott, az események egyes szereplőihez lelkileg közelálló újságíró szubjektivitása érzik ugyan egyik-másik fejezeten, a dicséretekkel azonban éppen olyan ízlésesen bánik az író, amilyen megfontoltan él a kritika jogával. A könyv hangjának a mű komolyságához illő közvetlensége és stílusának a nagy gyakorlatú újságíróhoz méltó tisztasága, irodalmi szempontokból is becsessé teszi Róna Lajos könyvét, amely komoly belső értékein kívül a reá fordított munka jogán is elismerést érdemel.” – írja a visszaemlékezésről a Pesti Hírlap.
Ország a pácban címmel a most közreadott kötetben Róna Lajos visszaemlékezéseinek azokat a fejezeteit nyújtjuk át korunk olvasójának, amelyek Magyarország történelmének legsötétebb korszakát ismertetik, ezzel is leleplezve jelenkorunk történészeit, akik szakmányban hamisítják meg a magyar múlt eseményeit.
(nyitókép: Papp László Tamás)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
