„Az emberek hamar felejtenek. Pedig ami velünk a proletárdiktatúra alatt történt, nem könnyű elfelejteni” – írta dr. Váry Albert A vörös uralom áldozatai Magyarországon című könyv előszavában. Azokra a bűnökre, amelyeket 1919-ben, majd negyedszázaddal később követtek el, nincs és nem is lehet felmentést találni. Soha nem lehet feledni azokat az évtizedeket, amelyek nemzedékeket nyomorított meg. Nagyszüleink, dédszüleink és ükszüleink a saját szemükkel láthatták Szamuely Tibor halálvonatát, a málenkij robotra hurcoltak sorát, vagy az ÁVH fekete autóit. Erkölcsi kötelesség tehát az emlékezés mellett az emlékeztetés, és a számvetés a kommunista rendszerek bűneivel. Csarnai Márk történész írása.
Az első kísérlet
Károlyi Mihály nélkül 1919-ben nem lehetett volna kommunista uralom Magyarországon. A kommünhöz vezető utat az őszirózsás felfordulás nyitotta meg. Az 1918-as forradalom szereplői és a Tanácsköztársaság ideológusainak, funkcionáriusainak keltetője, a Galilei Kör szálai összeértek. Károlyi miniszterének, Jászi Oszkárnak, a radikális baloldali Martinovics-páholy vezetőjének szerepe volt a Kör létrehozásában és működésében is. A szellemi támogatás Jászi szociológiai folyóiratától, az anyagi pedig a szabadkőműves Martinovics-páholytól érkezett. Ennek a körnek volt a tagja többek között Korvin Ottó is, a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetője, akinek az utasítására a Budapesti Forradalmi Törvényszék számos embert ítélt halálra.
Találóan jegyezte meg Váry, hogy „Aki a rendet fölborítja, számolni tartozik azzal, hogy a megindult áradatot föltartóztatni nem bírja.”
A nehéz idők azonban erős embereket formáltak. A ludovikás tisztek és tisztjelöltek, a dunapataji népfelkelők, a dunántúli vasutasok és a budapesti munkások egy emberként mozdultak meg a kommünnel szemben. Mozgalmuk pedig – ha el is bukott – előrevetítette a kommunista rendszer bukását.
Azok, akik 1919-ben a vérgőzös 133 napot átszenvedték, jogosnak ítélték a Tanácsköztársaság bukása utáni rendteremtést és felelősségre vonást. A Tanácsköztársaság alig 5 hónapja alatt közel négyszer annyi embert gyilkoltak meg Szamuely Tibor és Cserny József terrorlegényei, mint Haynau 1849-1850 között. A Trianon által megcsonkított Magyarország később 590 mártír nevét írta fel az emléktábláira.
1919-ben a kommunizmus végérvényesen kompromittálta magát, ezért az újbóli kommunista hatalom kiépülésére Magyarország 1945-ös szovjet megszállása nélkül nem kerülhetett volna sor. Hogy egy negyedszázadon át nem tudott számottevő kommunista szervezkedés kibontakozni, amely az állam és a társadalom erőszakos felforgatására törekedett, abban jelentős szerepe volt a Magyar Királyi Csendőrségnek, amely szerv állománya őrködött az ország nyugalma felett.
A szovjet megszállás és következményei
A Vörös Hadsereg bejövetelét a magyar lakossággal szemben elkövetett atrocitások sora jellemezte. Kápolnapuszta felnőtt féri lakosságát 1945. március 16-án a 2. ukrán front felderítő zászlóalja kivégezte. Három hónappal korábban az ejtőernyővel ledobott szovjet partizánok az éjszaka közepén rontottak rá Mindszentpusztára, és elvitték a helyiek jószágait. A vörös megszállást 800 ezer magyar szenvedte meg, akiket a Szovjetunió lágereibe hurcoltak.
Ezek a történések igazolták azt, hogy a szovjet megszállástól való félelem nem volt indokolatlan. A keleti arcvonalat megjárt honvédek testközelből tapasztalták meg azt a nyomort, nélkülözést és éhezést, amely a szovjet rendszert jellemezte. A megszállás borzalmairól szóló hírek már 1944-ben eljutottak a keleti országrészből. Ekkorra már ismertté váltak Ilja Grigorjevics Ehrenburg szovjet propagandista hírhedt szónoklata, amelyet a magyar és a német nők is megtapasztaltak: „Öljetek! Öljetek! Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket a hadizsákmányotoknak!”
Mindezek okán a Magyar Királyi Honvédség jelentős része nem akarta követni a fia halála után megrendült Horthy Miklós 1944. október 15-ei proklamációját, és a harc folytatása mellett döntött. Nem a német érdekek kiszolgálásáért, hanem az ország megvédéséért. Magyarország ezt a világot akarta távol tartani a határaitól már 1941-ben.
A háború után külső nyomásra, kommunista irányítás alatt felálltak a képzetlen apparátussal működő népbíróságok, amelyek koncepciós perek keretében hoztak halálos ítéleteket.
A Moszkvából irányított Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elvárásainak megfelelően koalíciós kormányt kellett alakítani, amelyben a kommunisták szerezték meg a kulcspozíciókat. Ezzel a jogi eszközöktől a nyílt fizikai terrorig rengeteg módszer állt rendelkezésükre ahhoz, hogy ellenfeleiket megbénítsák. A kizárólagos hatalmat azonban még a SZEB mandátumának lejárta előtt kellett biztosítani, amelyet egy demokratikusnak álcázott választási csalás (kékcédulás választás) keretében bonyolítottak le 1947-ben. A választást megelőzően 600 ezer magyart fosztottak meg a szavazati jogától. A választási visszaélést Rajk László belügyminiszter szervezte meg, aki a Cserkészszövetséggel együtt az összes keresztény ifjúsági szervezetet feloszlatta, amelyek évtizedeken át rengeteget tettek a magyar ifjúság erkölcsi neveléséért.
Az ezeréves történelmi fejlődéssel kialakult magyar államrendet felborították, Rákosi Mátyás sztálinista típusú rendszerét pedig az egyházüldözés, a magántulajdon felszámolása, kitelepítések és internálások, terror, koncepciós perek, padlássöprés, az ország gazdasági tönkretétele és általános szegénység jellemezte.
A koncepciós pereket a párt terrorszervezete, az ÁVH végezte. Ők intézték az 1950-ben kezdődő kitelepítéseket, és ellátták az internálótáborok őrzését is. Jelmondatuk mindent elárult: „Ne csak őrizd, gyűlöld is.” Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. A kihallgatások során a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben. A lelki kínzások egyik példája a hozzátartozók megölésével való fenyegetés volt. A Hortobágyra, a Nagykunságba és a Hajdúságba – bírói ítélet nélkül – kitelepítettek otthonaiba kommunista családok költöztek. Ez az időszak a „csengőfrász” fogalmaként került be a köztudatba.
- június 4-én legálissá tették az abortuszt, amelynek következtében 6 millió magzatot öltek meg.
A sztálinista rendszert végül 1956 ősze elsöpörte. Mivel azonban a magyarság legjobbjait 1945 után kivégezték, sokan pedig száműzetésbe kényszerültek, így nem volt egy olyan antikommunista vezetőréteg, amely egységbe kovácsolhatta volna a nemzetet. Az 1956 novemberében begördülő szovjet páncélosok végül komoly veszteségek árán fojtották vérbe a szabadságharcot.
A baloldal – hogy saját magát legitimálja – 1956-ot reformkommunista kísérletként határozza meg. 1956 azonban antikommunista felkelés és szabadságharc volt. Ezt támasztja alá Mindszenty József gondolata is: „A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.” 1956 őszén több egykori csendőr is (név szerint: Dombrádi József főtörzsőrmester, Pálházi Ferenc főhadnagy, vitéz Jeney József zászlós, Rédai Bertalan törzsőrmester, vitéz Szendi József őrmester és Varga István főtörzsőrmester) azzal a politikai erővel vette fel a küzdelmet, amelytől 1945 előtt megóvni igyekezett az országot.
Kádár, a „jó színész”: A gulyáskommunizmus hamis valósága
A szovjet szuronyokra épülő Kádár-rendszer véres megtorlással kezdődött. 1957 és 1961 között 229 főt végeztek ki.
Az 1963-ban kihirdetett, általánosnak nevezett amnesztia valójában egyáltalán nem vonatkozott mindenkire. Az ’56-os politikai foglyok jelentős része csupán az ’70-es években hagyhatta el a börtönt. Akiket kiengedtek, azokat ellehetetlenítették és 1989-ig megfigyelték. Kádár János „közkegyelme” nem a rendszer humanizmusáról szólt, csupán álságos gesztus volt azért, hogy az ENSZ levegye napirendjéről a magyar kérdést. Kádár és köre a ’60-as évektől az úgynevezett gulyáskommunizmussal egy humánus álcát öltött magára, amely során a felvett nemzetközi hitelekkel évtizedekre eladósították az országot. Mindeközben az 1961-62-es év az – ötvenes éveket idéző – egyházi perek „reneszánsza” volt. Az életre hívott Munkásőrséggel az egész magyar társadalomra fegyvert fogtak, mert a szovjet vezetés által hatalomba ültetett bábkormány rettegett egy újabb felkeléstől. A „legvidámabb barakk” látszata mögött a gazdasági nehézségek lassan felszínre törtek, a korrupció virágzott, Trianon kérdéskörét teljes tabu övezte, a határon túli magyarság ügyét pedig a szomszédos államok belügyének tekintették. A kor diplomáciájának szégyenfoltja 1988. augusztus 28-a volt. Az erdélyi falurombolást követő aradi találkozón Ceaușescu az asztal alá „pofozta” Grósz Károlyt, aki ezt követően csökönyösen tagadta a falurombolását tényét.
Az MSZMP egypártrendszere ugyan 1989-ben megszűnt, azonban a rendszerváltás nem volt más, mint hatalomátmentés. Az ’56-os sortüzek felelőseit sosem számoltatták el. Mátsik György esetében szintén elmaradt a felelősségrevonás, aki ügyészként bizonyítottan 27 fogvatartottra kért halálos ítéletet 1956 után.
A magát átmentő társaságnak nem volt nehéz dolga: minden eszköz a kezükben volt. A rendszerváltó pártok tele voltak reformkommunistákkal, parancsokat teljesítő és zsarolható ügynökökkel. Az egykori kommunista vezetők a spontán privatizációból befolyt vagyonból gondtalanul élhettek az új rendszerben.
Csarnai Márk
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
