Ágoston Balázs véleménycikke.
Három hete már, hogy a Kispest-Honvéd kiesett az NB1-es focibajnokságból. Ez ugyan Puskás Ferenc klubjának szurkolóin, köztük e sorok szerzőjén kívül aligha érdekel mást, a hazai klubfutball torzulásait tünetszerűen mutató kísérőjelenségek miatt mégis közügynek mondható.
Nem egyetlen rosszul sikerült szezon vagy balszerencse vezetett ugyanis ide, hanem ugyanaz, amit Cser-Palkovics András székesfehérvári polgármester a néhány évvel ezelőtt hivatalosan a nevétől is megfosztott Videoton mélyrepülése kapcsán megfogalmazott: gazdátlanság, hozzá nem értés, valamint az elkötelezettség teljes hiánya. Márpedig ezek nélkül még egy bélyeggyűjtő szakkört sem lehet működtetni, nemhogy egy futballklubot, ami nem mellesleg gazdasági társaság is.
De miként lehet gazdátlan egy olyan patinás, a magyar focinak legendák sokaságát adó futballklub, amelynek papíron vannak tulajdonosai?
Hát úgy, hogy ők olyan üzletemberek, akik egyébként jó szándékú, érzelmeikben elkötelezett politikai szereplők kapacitálása nyomán lettek tulajdonosok. Ez a modell nem egyedi eset, éppenséggel jól is működhet, de mivel alapvetően nem a saját pénzüket kockáztatják, ebből a kapacitált szerepvállalásból hiányzik az odaadás. Sőt, sok esetben érzékelhetően inkább púp a hátukon a rájuk tukmált új tulajdon, hiszen ismeretlen terepen kell – kellene, kellett volna – helyt állniuk.
Ez nem egészséges. Elviekben mégsem ördögtől való ez a kapacitált modell.
A helyzet megértéséhez vissza kell ugranunk a rendszerváltozás időszakához. A kommunizmus összeomlása után egyik napról a másikra eltűntek az addig tőkeerős vagy legalábbis az utolsó pillanatig fenntartott nagyvállalatok, gyárak, ipari üzemek, amelyek – mai kifejkezéssel – főszponzorként ott álltak az egyesületek mögött. Zavarossá váltak a tulajdonviszonyok, hazai és külföldi dilettánsok, kalandorok, néha bűnözők kaparintottak kezükbe és pusztítottak le nagy múltú klubokat, amelyeket gyakran pénzmosásra használtak, a bevételt nem forgatták vissza, hanem kitalicskázták, a stadionok romlásnak-omlásnak indultak, az öltözőkben nem volt meleg víz, nem ritkán elmaradtak a fizetések, a futballisták így iparszerű bundázásba kezdtek. Nagyjából így érkeztünk el 2010-be, amikor gigantikus méretű erkölcsi és gazdasági szemétdombot kellett elkezdeni eltakarítani. És mivel a sport stratégiai ágazat, hiszen a sikerek a hétköznapokra is kiható kollektív lélektani felhajtóerőt jelentenek; bizonyítja ezt az a szenvedélyes lelkesedés, ami a nemzetközi mezőnyhöz öles léptekkel felzárkózó nemzeti tizenegy időnként bravúros eredményeit kíséri. Egyértelműen helyes sportpolitika volt ezért a sportlétesítmények, köztük a futballstadionok felújítása, a régiek helyett újak építése.
Ez közvetlenül és közvetve egyaránt busásan megtérülő társadalmi és gazdasági befektetés.
De az árok szélén hagyott hazai egyesületeket is működtetni kell valakinek. Ez indokolta a kapacitált tulajdonosok megjelenését a futballklubok élén, akik gyakran állami megrendeléseket is elnyerő vállalkozások tulajdonosaiként szálltak be a futballba, de olyan is akadt, akinek kényszeredett szerepvállalása mögött politikai és a szó szoros értelmében vett vádalku állt. Ez átmeneti megoldásként, a felépítendő magyar nagytőke által kialakítandó valóságos piaci viszonyok létrejöttéig szükségszerű, így helyes is, akkor is, ha ez sok esetben köszönőviszonyban sincs a jó ízléssel és az erkölccsel. A kapacitált tulajdonosok megjelenésével sok klubnál együtt állt pénz és lehetőség, így lett magyar viszonylatban sikercsapat az addig középcsapatként jegyzett Videoton.
Kispesten is így volt. Puskás Ferenc klubját megannyi kalandor és szerencsevadász után 2006-ban a Magyarországon született amerikai üzletember, George F. Hemingway vásárolta meg, saját pénzéből felújította a Bozsik Stadiont, és bár főleg a kezdeti időszakban messziről érkezett, a helyet, a szokásokat és a hagyományokat egyáltalán nem ismerő amerikai nagybácsiként rengeteg konfliktusa volt az általa megrendszabályozni óhajtott szurkolókkal, tény, hogy regnálása alatt szerény, fegyelmezett költségvetésből 2007-ben és 2009-ben kupagyőzelmet ünnepelhetett a Kispest, 2017-ben pedig – 24 év után – bajnokságot nyert a klub az ugyancsak Hemingway által fölfedezett Marco Rossi vezényletével, maga mögé utasítva a nagyságrendekkel nagyobb kasszából gazdálkodó, közvetve vagy közvetlenül állami forrásokból működő Videotont és Ferencvárost.
2019-ben Hemingway eladta a klubot, jött Mendelényi Dániel és Bozó Zoltán, a távközlésben, informatikában, építésben, energetikában is érdekelt, közbeszerzéseken sikeres Metalcom-csoport vezetői.
A korábbinál jóval nagyobb költségvetést, a Kispest korábbi játékosainak a szakmai vezetésbe való bevonását, az addiginál jóval több saját nevelésű fiatal magyar játékos beépítését, a csúcsköltségvetésű Ferencvárossal és Videotonnal rivalizálva a dobogóért és az európai kupaszereplésért való harcot ígérték.
Ebből aztán semmi nem lett. Az elmúlt három évben folyamatosan a kiesés ellen küzdött a Kispest. 2021-ben az utolsó előtti fordulóban sikerült csak megőrizni az NB1-es tagságot, tavaly az utolsó körben dőlt el a bentmaradás, idén pedig már nem volt menekvés.
Persze lehet azzal takarózni, hogy a Kispest utolsó 11 mérkőzéséből 8 alkalommal a videóbírót kezelő, korábban a Videotonnak egy kupadöntőt a Kispest ellen megnyerő Iványi Zoltán játékvezető több esetben látványosan nem vette észre a valóságot, Székesfehérváron például gólt ítélt a Videoton javára a Kispest ellen olyan esetben, amikor a labda nem volt túl teljes terjedelmével a gólvonalon, és valamiért nem vett észre egy olyan kezezést, ami büntetőt ért volna a Kispest javára, ahogy az utolsó fordulóban a Felcsút-Kispest mérkőzésen is elmaradt a Felcsútot sújtó büntető; bizonyára rossz a vétel a VAR-kocsiban, esetleg szemészeti problémák merülnek fel, más lehetőségre gondolni sem merünk.
Ezzel együtt nem ezen a néhány, a kispesti kedélyeket kétségtelenül okkal felborzoló mérkőzésen ment el a vörös-feketék bentmaradása. A szégyen nem szerencsétlen véletlen, hanem évek gyalázatosan inkompetens klubvezetésének következménye. Ahogy az előző tulajdonos fogalmazott néhány hete a közmédiában,
„ennyi rossz embert alkalmazni ilyen sokáig szinte művészet.”
Tegyük hozzá: ráadásul ennyi pénzért.
Mert igaz ugyan, hogy egy tulajdonosnak nem kell feltétlenül értenie a focihoz, de ha másért nem, hát üzleti okokból hozzáértő ügyvezetőt kell alkalmaznia. A tavaly novemberben kirúgott, Kispesten okkal közutálatnak örvendő Kun Gábor bő három éves regnálása alatt azonban sorjáztak a látványosan gyenge, alibiző teljesítmények alapján megmagyarázhatatlan és vállalhatatlan igazolások, Puskás Ferenc klubjét az alázat és az odaadás teljes hiányáról tanúskodó, a pesti éjszakában bulikázó külföldi zsoldosok szégyenítették meg, akiket nem egyszer a szurkolók igyekeztek hazaparancsolni a szórakozóhelyekről, és akik a nullánál is gyengébb teljesítményük és vállalhatatlan magatartásuk ellenére valamiért folyamatosan játéklehetőséget kaptak, miközben az utolsó néhány fordulóig a saját nevelésű fiatalok aelvétve léphettek pályára. A klub az elmúlt négy évben hét különböző habitusú edzővel, magyarokkal, külföldiekkel egyaránt próbálkozott, köztük a szórakoztató humorú, ámde korábban az NB1-ből a Balmazújvárossal és a Haladással is kieső Horváth Ferenccel, vagy azzal a horvát Dean Klafuriccsal, aki végül kiesett a Kispesttel, és aki csapata karakteres támadójátékát méltatta egy interjúban, noha a számok tanúsága szerint a Kispestnél csak a Vasas rúgott kevesebb gólt.
Ez a folyamattá lett, következmények nélküli gyalázatos inkompetencia vezetett a kieséshez, amiért ráadásul a klubbal látványosan nem törődő kapacitlátl tulajdonosok mindmáig nem vállalják a felelősséget. Mindeddig egyikük sem szólalt meg, még egy bocsánatkérésféle sem hagyta el a szájukat, hallgatásba burkolóznak. Helyettük a tavaly novemberben kinevezett új ügyvezetővel, a sokak által nem alaptalanul csődgondnoknak tartott Kun Gergellyel (csak névrokona a korábbi ügyvezetőnek) vitetik el a balhét, aki, szegény, vért izzadva adott egy semmitmondó interjút a hivatalos klubhonlapnak, amiből semmi konkrétum nem derült ki. Továbbra sincs hosszú távú terv, elképzelés, ötlet, cél, csak az világos, hogy a pénz hasznosulás helyett elfogyott, és ezért igyekeznek a tehetséges kispesti nevelésű fiatalokat értékesíteni. Ami viszont nyilvánvalóan akadálya az NB1-es szereplés visszavívásának.
Több egybehangzó forrás szerint több milliárd forint hiányzik a kasszából – és itt tegyünk pontot a mondat végére, nem egyet, hanem hármat…
A szembenézés, a felelősségvállalás helyett arcpirító győzelmi jelentések sorjáznak a klubhonlapon a kispesti utánpótlásképző Magyar Futball Akadémiáról tudósítva. Csak néhány cím: Győztes karakterek, Szépen csillog a bronz, Húzzuk egymást előre, Impozáns zárás. Mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Vagyis a klubvezetés a szégyenteljes kiesést követően még cinikusan meg is alázza a szurkolókat. Azokat az elkötelezett, fagyban, kánikulában, vesszőfutásban is tántoríthatatlanul kitartó fanatikus szurkolókat, akik ma Kispesten egyedül képviselik mindazt, amit ez a klub jelent.
A Kispest más nagy hagyományú klubokhoz hasonlóan nemzeti érték, a Bozsik Stadion lelátójának legelkötelezettebbjeit tömörítő Északi Kanyar és Puskás Ferenc sárba taposott öröksége egyaránt sokkal, de sokkal többet érdemel.
A szerző a Magyar Demokrata főmunkatársa
Kiemelt képünk forrása: Facebook/Kispest-Honvéd Futball Club
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
