Megszületett a szocializmus legújabb formája, az „energiakommunizmus”, ami faji alapon osztaná újra „igazságosan” a világ javait. Ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy a fejlett országok mondjanak le jelenlegi életszínvonalukról Afrika javára, ugyanis a jólét „alanyi jogon” jár a négereknek is, és ezt – valamiért – a fehérek kötelessége biztosítani. Aki ezzel nem ért egyet, az – hogy, hogy nem – rasszista. Jórészt erről beszél előadásában az afrikai Rose M. Mutiso, energiakutató.
Bevezetőjében Rose M. Mutiso ismerteti a hatalmas különbséget Kalifornia állam, New York és Szenegál áramfogyasztása között. Aki ismeri az Afrikában uralkodó infrastrukturális viszonyokat, annak aligha meglepő, hogy Amerikában jóval több áramot használnak.
Azonban a nigériaiaknak csupán 3%-a rendelkezik légkondicionálóval. Ahogy észreveheted, iszonyatos szakadék tátong az energiában gazdagok és szűkölködők között. Világszerte hihetetlen energia-egyenlőtlenségben élünk
– tér rá rögtön a lenini útra a színes bőrű energiakutatónk. Elmagyarázza, Afrikában azért nincsenek virágzó vállalkozások és sikeres üzletemberek, mert „az ott lakók milliárdjainak nem áll rendelkezésére elegendő áram a jobb élet kialakításához”.
Hozzáteszi: „Miközben a gazdag országok rendelkeznek ezzel az energiával, Afrika legnagyobb része és még sok más ország egyszerűen nem. És ezen emberek milliárdjai egyre inkább lemaradnak a világ többi részétől” (immáron vagy 4 ezer éve – a szerk).
Mutiso szerint igazságtalan elvárni Afrikától, hogy ugyan olyan mértékben vegye ki a részét a klímaváltozás elleni küzdelemből, mint a fejlett országok. „A klímaváltozás kezelése az alacsony szén-dioxid-kibocsátású energiaforrásokra való átállást jelenti. De a kibocsátás mégis évről-évre nő, robbanással fenyegetve a szűkös szén-dioxid-költségvetésünket” – véli. (Valójában az is nagy segítség lenne a Földünkért vívott küzdelemben, ha Afrika, India és Kína nem szennyezné a vizeket a soha le nem bomló műanyaghulladékkal.)
Több szén-dioxidot Afrikának
A „szén-dioxid-költségvetés” egy becslés a kibocsátott mennyiségre, amelyet bolygónk légköre még biztonságosan el tud nyelni. A fekete energiakutató úgy látja, a nyugati világ Afrikához való hozzáállása ebben a kérdésben is ellentmondásos. Valamiért meg van győződve arról, hogy a fejlett országok azt szeretnék, ha a fekete kontinens tovább növekedne, kiépítene egy erős középosztályt, autóval járna, légkondit és egyéb modern dolgokat használna.
Másrészről viszont aggódnak, és a klímaváltozás elleni lépésekkel bizonyítani akarnak. A gazdag nyugati országok a támogatásokat egyre inkább csak a megújuló energiaforrásokra korlátozzák, határozottan felszólítva Afrikát és más szegény országokat, hogy vagy fejlődjenek szén-dioxid nélkül, vagy teljesen korlátozzák fejlesztési céljaikat
Tehát, voltaképpen az a problémája Mutisonak, hogy azt az összeget, amit a fejlett országok a saját adófizetőik pénzéből (az ő megkérdezésük, vagy beleegyezésük nélkül) Afrikába öntenek, azt nem engedik akármire költeni, hanem bizonyos kritériumokhoz szabják.
Az energiakutató szerint „nem vitatható hogy Afrikának fejlődnie kell”. Előadásában arról próbál meggyőzni minket, hogy ez a fejlődés miért kell, hogy prioritás legyen az egész világ számára. Első lépésként pedig a fejlett országok lakóinak „le kell mondaniuk életszínvonaluk egy részéről Afrika javára” – a kontinens fejlődése érdekében.
Afrikának joga van ugyanolyan jóléthez, mint mindenki másnak. És hasonló esélyeket érdemlünk a munkahelyen, az oktatásban. Méltóságot és lehetőséget.
Ezt a jólétet természetesen nem önerőből, és legfőképpen nem nekik kell kiépíteniük, hanem a fejlett világnak kötelessége biztosítani.
Három érv, amiért ez szükséges
Először, Afrika nem felelős a klímaváltozásért, viszont áldozata. Afrika és a több mint egymilliárd afrikai a legkiszolgáltatottabb a Földön a klímaváltozás miatt, a legsúlyosabb hatásokkal néz szembe: szélsőséges időjárás, aszály, hőség
– állítja Mutiso.
Második pontjában azzal érvel, hogy Afrikának „éghajlati sérülékenysége miatt” több energiára van szüksége a klímaváltozás elleni harchoz:
A szélsőséges időjárásra válaszul az afrikaiaknak ellenállóbb infrastruktúrára lesz szükségük. Gátakról, autópályákról, biztonságos épületekről beszélünk. Hogy megbirkózzanak a szárazsággal, az afrikaiaknak szivattyús öntözésre lesz szükségük, és az édesvízhez sok helyen sótalanításra. És hogy túléljék a borzasztó hőséget hűtőházakra és áramellátásra lesz szükség több száz millió otthonban, irodákban, raktárakban, gyárban, adatközpontban és másutt.
Kiemeli, ezek mind energia-igényes tevékenységek és számukra nincs B-terv:
Az afrikaiaknak nem csak szükségük van erre az alkalmazkodóképességre, de meg is érdemlik azt.
A harmadik érv megint kicsit elkalandozik a Lenin Összes gyűjtői kiadása felé, mikor a „növekvő gazdasági egyenlőtlenségektől” eljutunk az „energia-gettókig”.
A globális energia és fejlesztés témában sokszor hallom az embereket: Az éghajlat miatt egyszerűen nem tudjuk biztosítani mindenkinek a mi életszínvonalunkat. Ez a nézőpont rosszabb, mint a leereszkedő viselkedés
– állítja. És miért rosszabb? Mert:
ez a rasszizmus egyik formája!
Ráadásul egy kétszintű globális energiarendszert hoz létre: energiabőséget a gazdagoknak, és apró, napelemes lámpákat az afrikaiaknak.
Szerinte a földgáz globális piaca egy tökéletes példa erre. Ugyanis, miközben a nyugati nagyvállalatok saját költségükön aktívan fejlesztik a gázmezőket az Afrikai országokban, addig:
amikor ezek az afrikai országok erőművet akarnak építeni, hogy saját maguk használják fel a gázt, a nyugati fejlesztési és pénzügyi cégek azt mondják: Nem, ezt nem finanszírozzuk.
Ismét csak nem az a probléma, hogy a nyugati cégek és országok megtiltanák Afrikában az építkezéseket és fejlesztéseket, hanem az a gond, hogy ezeket nem kívánják finanszírozni az adott országok helyett.
Nyomatékosítja: közösen kell eljutnunk a zéró széndioxid-kibocsátású jövőbe, viszont
Az átmenet során Afrika és más szegény országok megérdemlik, hogy kiegyenlítést kapjanak a világ szén-dioxid-költségvetésében.
Mindezt a „gazdasági versenyképességért, az éghajlathoz való alkalmazkodás, a globális stabilitás, és a gazdasági igazságosság érdekében”.
A gazdag és magas kibocsátású országok fenn kell tartsák felelősségüket a széndioxid-mentesítés irányában. Kezdve a saját gazdaságukkal.
Rose M. Mutiso meggyőződése, ha az emberiség elbukik a klímaváltozás elleni küzdelemben, az a fejlett országok miatt lesz.
Nem azért, mert Szenegál, Kenya, Mali, vagy Benin néhány földgázerőmű megépítése mellett döntött, hogy jobb gazdasági lehetőséget biztosítson a lakosságnak.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
