Tisztességtelen az üdülőhasználati jogok kereskedelmi gyakorlata

A rendszerváltás után, a magyar vadkapitalizmus első másfél évtizedében nemcsak az ország közvagyonát vesztegették el a politikusok, bankigazgatók és gyárvezetők, de asszisztált a politika ahhoz is, hogy ügyeskedő vállalkozások rafinált szerződésekkel kisemberek tízezreit ugrassák be évtizedekre megfizethetetlenné váló anyagi terhek vállalásába.

Az egyik ilyen, sok ezer embert érintő, hamis illúziókat keltő, megtévesztő kereskedelmi akció volt az 50, 70 vagy akár 99 évre történő üdülőhasználati jog eladás. Belföldön vagy külföldön egyhetes üdülési jogot vásárolhattak a vevők egyszeri nagyobb belépési díjjal (volt tőkebefizetéssel, részvényvásárlással kombinált szerződésfajta is), valamint évről évre emelkedő üdülőhasználati díjjal, amely legtöbbször hamarosan nagyobbra nőtt, mint ha bárhová befizetnének egy hetet a rászedett ügyfelek.

A megkötött szerződések általában nagyon szűkszavúan kezelték a szerződésből való kilépés (tehát a szerződés felmondásának) jogát. Ezt azzal palástolták, hogy a felajánlották a továbbértékesítési jogot, illetve az eladó számára visszavásárlási előjogot kötöttek ki. Így a vevő azt hihette, hogy ha már nem tudja majd használni az üdülőt, mert életkörülményeiben jelentős változás áll be, az eladó majd visszaveszi tőle, és eladja másnak. Csakhogy az eladónak ilyen esze ágában sincs, hisz általában azt is tartalmazza a szerződés, hogy ha az ügyfél nem veszi igénybe az adott heti üdülési lehetőségét, és nem is adja oda rokonnak, ismerősnek, akkor az üdülő tulajdonosának joga van betölteni a felszabadult hetet. 

Az üdülési jog mára szinte eladhatatlanná vált, ugyanakkor az eladó cégek csak a vállukat vonogatják, ha az eredeti vevő szeretne kiszállni a szerződésből.

A magyar jogalkalmazásnak súlyos hiányossága, hogy a fogyasztóvédelemmel alig törődik, pedig egy fogyasztásra épülő társadalomban fokozottan kellene figyelni a visszaélésekre. Nem eleve tisztességtelen eladni egy használati jogot valakinek, aki nyilvánvalóan nem fogja tudni használni azt kilencvenkilenc évig? Hisz még egy újszülött se él kilencvenkilenc évig, nemhogy egy felnőtt ember, és Mózes harmadik könyve is kimondja a jubileumot, azaz hogy ötven év után szabaduljon meg mindenki terhei alól. 

Nem eleve tisztességtelen, hogy olyan fizetési teherviselésre köteleznek embereket – az örökösöket a vevő halála után, mert a használati jog öröklődik –, akik az eredeti ügyletben nem voltak ügyfelek? 

Örökséget visszautasítani csak teljes egészében lehet, így olyanok vannak csőbe húzva egy üdülési jog-öröklés kapcsán, akiknek akaratával ez teljes mértékben ütközik. És nem éppen a közös akaratnyilvánítás minden polgári szerződés alapja?

Az általában ma már idős ügyfelek sokszor azzal sincsenek tisztában, hogy amikor évről évre emelik a fenntartási költségeket, azt nekik csak a szerződésükben foglalt mértékben kellene elfogadniuk, az energiaárak sokszorosára emelkedése például nem megfelelő indok, ha a szerződésben csak inflációkövető áremelés van bennfoglalva. Sőt, mivel erre hivatkozva az eladó tulajdonképp egyoldalúan szerződést módosít a díjemelés mértékét illetően, ha a vevő ezt nem akarja állni, csak az eredeti szerződésben foglalt emelést kellene kifizetnie. Vagy felmondhatja a szerződést.
A devizahiteles banki csalássorozat és a végrehajtó maffia ténykedése mellett a sok évtizedre leszerződött üdülőhasználati jogokkal manipulálás az egyik legkirívóbb jogi visszaélés a jóhiszemű idős emberekkel szemben. Ideje, hogy a fogyasztóvédelem átfogó ellenőrzést indítson, tárja fel és orvosolja az üdülőhasználati jog körében tapasztalható tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatot, amellyel becsapták a rossz üzletbe beugratott, legtöbbször már átlagnyugdíjból élő ügyfeleket.