Az összefogás, a győzelem záloga – emlékezés a pozsonyi csatára

Az egyesített nyugati seregek pápai jóváhagyással indultak harcba ellenünk, nem sokkal Kárpát-medencei hazatérésünk után, 907-ben. Nem titkolt céljuk a magyarság teljes kiirtása lett volna, így ha akkor nem sikerül győznünk, mi is eltűntünk volna – oly sok minket megelőző, vándorló néphez hasonlóan – a történelem süllyesztőjében. Ez volt tehát az első próbatételünk a megmaradásunkhoz vezető úton, ha ezt nem sikerült volna teljesítenünk, mára csak egy név lennénk a nyomtalanul eltűnt népek listáján. De győztünk, ma is itt vagyunk, s erre 1118 év elteltével is legyünk büszkék.   

A magyarság történelme – némi parafrázissal élve – állandó függetlenségi, önállóságunk érdekében zajló, csaták történelme. Honfoglalásunk óta – amely békésen zajlott le, hiszen a legenda szerint Árpád vezérünk a Kárpát-medencét egy fehér lóért cserébe kapta meg – mindig harcot folytattunk a megmaradásunkért. Az első ilyen nagy ütközet 907-ben zajlott le, vélhetően a mai Pozsony környékén, ezért ezt a hadtörténelmi eseményt pozsonyi csata néven tartja számon a történettudomány.

Gyakorlatilag szinte még be sem fejeződött a magyar szövetséges törzsek letelepedése a Kárpát-medencében, máris olyan veszéllyel kellett szembenézniük, amely elpusztítással fenyegette őket. Mai tudásunk szerint – ezeket az információkat egy régi bajor évkönyvben találták meg a kutatók – egy egyesült, százhúszezer fős nyugat-európai sereg támadt a magyarságra, amivel szemben Árpád csupán harmadannyi magyar harcost tudott kiállítani.

Elsöprő túlereje ellenére a leigázásunkra törő had, véres csatában megsemmisült,

olyannyira, hogy a támadást vezető őrgrófok is csak nagy nehézségek árán tudtak végül megmenekülni. Viszont sajnos népünket is hatalmas veszteség érte, mert a hipotézisek szerint Árpád, illetőleg három fia is elesett a harcokban.

Ez volt az első olyan nagyobb, nyugatról jövő támadás, ami erőszakkal próbálta megsemmisíteni a magyarságot, de ez a győzelmünk végül azt eredményezte, hogy ahhoz, hogy újabb ilyen nagyarányú támadás érjen minket, 123 évnek kellett eltelnie. Ezalatt a több mint 120 év alatt sikerült törzseinknek az új hazában berendezkednie, megerősödnie, Szent István királyunknak államot alapítania, vándorló nomád népünket, letelepedett nemzetté formálnia.

Pálosi Atillában, Csengődi Csabában és annak nejében tíz évvel ezelőtt fogalmazódott meg az ötlet, hogy a pozsonyi csatát méltó módon, nagy nyilvánosságot bevonva ünnepeljék meg. A rendezvénynek a Megemlékezés – Tiszteletadás a pozsonyi csata Hőseinek elnevezést adták. A szervezők céljai között az is szerepelt – s szerepel még mind a mai napig – hogy nemzeti ünneppé nyilvánítsák a honmegtartó pozsonyi csata emléknapját. Megjegyzendő a pozsonyi csatára emlékezés számunkra – ellentétben március 15-ével vagy október 23-ával, amely forradalmaink sajnos végül elbuktak – valóban diadalünnep lehetne, egy totális és mindent eldöntő csatanyerésünkre való örömittas történelmi visszatekintés.

Ennek érdekében, illetve egykori hőseinkre való emlékezés gyanánt, évente felvonulásos demonstrációt is szerveznek, az idén ezt június 6-án tartják, mert a történettudomány szerint a csata június 4. és június 7. között zajlott le egykor.

A megemlékezők Budapesten, az Oktogonnál gyülekeznek június 6-án, vasárnap fél tíztől, s onnan indul el 10 órakor – látványosan, lovasokkal kísérve, karikás ostorokat pattogtatva – a menet az Andrássy úton a Hősök terére.

A Hősök terén fejet hajtanak a pozsonyi csatában és minden hazáért elesett hős emléke előtt, ezzel együtt elhelyezik a megemlékezés virágait, koszorúit. Ezután kezdődik el innen nem messze – a Vajdahunyad vár előtti részen – az egész napos rendezvény, színpaddal, ünnepi beszédekkel, fellépő színészekkel, hagyományőrző lovasokkal. Az utolsó koncert este 7 órakor kezdődik, s nagyjából olyan 8 óra tájban ér majd véget a rendezvény.

Az emlékezésnek különös jelentőséget ad, hogy a szervezők saját pénzükből állják a felmerülő költségeket, jóllehet önkéntes adományokkal lehet őket segíteni. Illetve fontos megemlíteni, hogy bár semmilyen szinten, semmi módon nem lesz majd jelen a pártpolitika, de az esemény jellegéből adódóan a hagyományos értékrend, a klasszikus családmodell, a nemzeti összefogás mellett áll ki, s ezzel nyilván az isteni-emberi törvényeket elfogadó és tisztelő gondolkodáshoz áll közel.

Felmerülhet a kérdés, mi a jelentősége, egy sajnos alig dokumentált történelmi eseménynek több mint 1118 év elmúltával? Hiszen a csatáról magáról, annak pontos lefolyásáról, hadi taktikánkról keveset tudunk, az egyetlen bizonyosság, hogy mi kerültünk ki győztesen ebből az ütközetből.

S ha a harcról magáról nincsenek is biztos ismereteink, abban bizonyosak lehetünk – s ez mindenképpen minden időszaknak, így a mának is szóló üzenet –, ahhoz, hogy győzni tudjunk össze kellett fognunk egymással. Az összefogás ereje, az egyet akarás, az egy cél és egy akarat elve segített, és segíthet mai is minket győzelemre.

S minden korszakunkban akkor voltunk sikeresek, eredményesek és győztesek, ha nemzetünkben nem a széthúzás, az önös érdekek előtérbe helyezése, vagy a rövid távú szűk látókörűség uralkodott el, hanem mindezeken felemelkedve közösen tudtunk az ellenségeinkkel szembeszállni. 1118 év elteltével nemcsak fejet kell hajtanunk az akkor elesett hőseink előtt, de példájukat is követnünk kell abban a tekintetben, hogy ha összefogunk legyőzhetetlenek vagyunk. Nem elegek tehát a szép megemlékező szavak, olyan tettek is kellenek – s ilyen tettekre egy példa a pozsonyi csata is – amelyek sikeressé, győztesekké tesznek majd minket újabb évezredeken át.