A Tisza elővette az ügynökkérdés gumicsontját – dr. Borvendég Zsuzsanna történészként szakértője a témának

A rendszerváltás óta időről időre felbukkanó téma az ügynöklisták, ügynökakták nyilvánosságra hozásának kérdése. Elhangzanak erre vonatkozóan kormányzati ígéretek, de a társadalom nagy része az ezeket kísérő alapvető fogalmakkal, a rendszer működésének lényegével nincs igazán tisztában. Dr. Borvendég Zsuzsanna, a Mi Hazánk európai parlamenti képviselője történészként segít minket eligazodni a pártállami múlt mindmáig ható sötét világában.

– Érdemes először néhány alapfogalmat tisztázni. Mit is kell értenünk ügynöklista alatt?

– Ügynöklista alatt a köznyelv olyan adatbázist ért, amelyben megtalálhatók a kommunista rendszert kiszolgáló és a kommunista politikai rendőrséggel kollaboráló ügynökök nevei.

Alapvető probléma, hogy ilyen lista nem létezik, de nem is rekonstruálható, hiszen az állambiztonsági iratok döntő többségét megsemmisítették, vagy esetleg elrejtették valahol a későbbi zsarolás reményében.

Okkal feltételezhető, hogy a megsemmisítések idején ügyeltek arra, hogy a rendszerhű és számukra fontos ügynökök védelméről gondoskodjanak, vagyis a megmaradt iratokban javarészt éppen azokról a hálózati emberekről szerezhetünk információt, akik a diktatúra szempontjából – legalábbis a rendszerváltás idején – kevésbé voltak értékesek. Magyarán a megmaradt adatok alapján összeállított lista eleve a diktatúra állambiztonsági apparátusának szándékai szerint manipulálna minket.

– Ha lenne is ilyen lista, az közelebb vinne minket az akkori valósághoz?

– Nem igazán, hiszen nem lehetne különbséget tenni az ügynökök között aszerint, hogy az illető adott-e jelentéseket, és ha adott, ártott-e azzal bárkinek.

A III/III-as hálózati személyek jelentős részét kényszerítéssel vagy zsarolással szervezték be, és sokan közülük soha nem jelentettek, vagy ha mégis, vigyáztak arra, hogy csak köztudomású és ártalmatlan információkat adjanak át. Őket nem lenne igazságos egy lapon említeni azokkal, akiknek a jelentése miatt akasztottak, vagy súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki.

Ügynöklisták összeállítását követelni tehát teljességgel értelmetlen, mert a kommunista állambiztonság játékszabályai szerint játszanánk több mint három évtizeddel a rendszer bukása után is.

– Az ügynökakták mibenléte még az ügynöklistáknál is árnyaltabb, hiszen szakmai szempontból nehéz behatárolni, hogy ki mit ért alatta. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára a kommunista állambiztonság és titkosszolgálatok iratanyagait őrzi, ami nagyon sokféle dokumentumot takar. Ha nagyon szűken akarom értelmezni ezt a fogalmat, akkor arra gondolhatunk, hogy az ügynökjelentéseket tartalmazó dossziékról van szó. Ezek az anyagok is töredékesen maradtak fenn, bár még így is jelentős mennyiséget tesznek ki.

– Mit tartalmaznak ezek az akták, és mennyiben hitelesek a bennük foglalt anyagok?

– A baj az, hogy ezek az információk nem az ügynökökről szólnak, hanem az áldozatokról. A konspiráció fenntartása miatt az ügynök álnéven adta le a beszámolóit, így sok esetben a beazonosítása is nehézkes vagy lehetetlen. Ne feledjük, hogy ezek a jelentések azért készültek, hogy minél több kompromittáló információt gyűjtsenek össze a társadalom tagjairól. Ha az ügynök nem dolgozott az elvárásoknak megfelelően, a tartótisztje megfenyíthette,

így nem volt ritka, hogy az ügynökök kitalációkat, igaztalan rágalmakat fogalmaztak meg a célszemélyről, de az is gyakran megesett, hogy személyes ellentétek miatt akarták lejáratni a másikat. Vagyis a legszemélyesebb, legintimebb adatokról van szó bennük, amelyekhez senkinek semmi köze, főleg úgy, hogy az igazságtartalmukat sem egyszerű ellenőrizni.

Ha ezeket a nagy nyilvánosság elé tárjuk, újra a kommunista politikai rendőrség szándékait szolgáljuk évtizedekkel a rendszer bukása után. Ugyanúgy belerúgunk az áldozatokba, mint ahogy azt egykor ők tették.

– Az akták töredékesen maradtak fenn, de ki ismerheti meg ezek tartalmát?

– Ezek az iratok régóta kutathatók és megismerhetők. Mindenki alanyi jogon megkaphatja a rá és a felmenőire vonatkozó dokumentumokat, sőt megismerheti a róla jelentő ügynökök nevét is, ha a beazonosítás lehetséges. Tudományos kutatók számára pedig szabadon olvashatók a levéltárban lévő iratok. Ez a kitétel azért fontos, mert vannak olyan szakmai szabályok és módszerek, amelyek betartásával jó eredménnyel kiszűrhetők a hazugságok. Rengeteg tanulmány, könyv, cikk, film és panelbeszélgetés elérhető már e dokumentumok feldolgozásának eredményeként, úgyhogy ha valaki meg akarja ismerni az állambiztonság működését – vagy akár az ügynökök kilétét –, annak nincs más dolga, mint ezeket elolvasni vagy megnézni.

– Önnek történészként ez is a kutatási területe. Mit árulnak el a fennmaradt iratok?

A bűnbakképzés olyan jól sikeredett, hogy máig azt hiszi a társadalom jelentős része: az ügynökökkel kapcsolatban valami nagy titkot őriz a mindenkori politikai elit, amelynek napvilágra kerülése a végüket jelentené. A valóság ezzel szemben az, hogy nem titokkal állunk szemben, hanem szemfényvesztéssel.

– Hogyan működött a kommunista diktatúra? Kinek kellene viselnie a felelősséget a történtekért?

– Az igazi felelősök nem az ügynökök, de még csak nem is a tartótisztek voltak, hanem a rendszer üzemeltetői és haszonélvezői, akiket többnyire tilos és felesleges volt beszervezni. Ők tartották fenn saját magukért a diktatúrát. Az ügynökjelentések sem róluk szóltak, hiszen nem saját magukról akartak olvasni, hanem az ellenségeikről. Éppen ezért el kellene szakadni végre az ügynökaktázástól, és a rendszer haszonélvezőire kellene fókuszálnunk, hiszen minden bizonnyal vannak még olyan visszatartott dokumentumok, amelyekből a lényeget ismerhetnénk meg.

– Vannak még olyan iratok, amelyek máig nem kutathatók?

Azt is megértem, hogy nem minden hozható nyilvánosságra. Természetesen a jelenlegi titkosszolgálatok irattárában is lehetnek olyan iratok bőséggel, amelyek visszaminősítése még mindig nemzetbiztonsági vagy más védendő érdeket sértene. Gondoljunk például arra, hogy a hidegháború idején rengeteg diák érkezett az arab világból vagy Afrikából tanulni Magyarországra. Közülük nyilván sokan kerültek kapcsolatba a helyi titkosszolgálattal; ha most nyilvánosságra kerülnének a neveik, a hazájukban árulóként meghurcolhatnák őket vagy a családjukat. De hogy még érthetőbb példát hozzak: a magyar hírszerzés építhetett ki hálózatot az elszakított területeinken élő nemzettestvéreink körében is azért, hogy érdemben tudjon a védelmükben fellépni. Nyilvánvaló, hogy nem lehet kiszolgáltatni őket az utódállamok kényének-kedvének. Vagyis szakszerűen és körültekintően kell a kérdéshez nyúlni; talán egy szakértőkből álló felülvizsgálati bizottság létrehozása lenne a legalkalmasabb a munka elvégzésére.

A titkosszolgálatok terepét elhagyva számos olyan irategyüttes lehet még, amelynek hozzáférhetősége korlátozott, annak ellenére, hogy a levéltári törvény rendelkezik az iratbeszállításról. Azon vállalatok, intézmények iratai, amelyek jogfolytonosak – mint például a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) –, vagy jogutódlással szűntek meg (sok külkereskedelmi vagy iparvállalat), még mindig elfeledve porosodhatnak valahol. De érdemes lenne átnézni a pénzintézetek és a minisztériumok irattárát is, a spontán privatizáción átesett cégek hagyatékáról már nem is beszélve. Vannak olyan irategyüttesek is, amelyek ugyan levéltárba kerültek, de az állami vállalat vagy intézmény jogutódja korlátozza a hozzáférést.

Vagyis újabb történelmi mulasztást követ el a jelenlegi kormányzat, ha csak az „ügynökaktákra” fókuszál. Az állampárti diktatúra működtetőinek és haszonélvezőinek felelősségét kell vizsgálni, és katarzist csak egyféleképpen lehet elérni: az átmentett hálózatok és kapcsolatrendszerek felderítésével.

– Az 1990-es rendszerváltás meglehetősen felemásra sikerült. Ez a fordulat akkor nyilván sokak számára volt kedvező.

– Magyarországot és a magyar nemzetet kifosztották – immár sokadjára – a pártállami diktatúra idején, de az elszámoltatás elmaradt. A privatizációnak nevezett országrablás vagy a szervezett bűnözés megjelenése mind-mind a pártállam idején kialakult hálózatokhoz köthető, mégsem állt a döntéshozók érdekében ezek felderítése. Persze felmerül a kérdés: miért? Nyilván azért, mert az akkor ellopott pénzek egy része a mai napig beágyazódott a magyar gazdaságba, és azért, mert a rendszerváltást követő időszak meghatározó személyiségei közül nem kevesen ezeknek az átmentett hálózatoknak köszönhették a vagyonukat és a karrierjüket – méghozzá politikai oldaltól függetlenül.

Kíváncsian várom, hogy a jelenlegi kormány valódi szándékot mutat-e a múltfeltárásra és az elszámoltatásra, vagy marad a szokásos tudatos elterelés,

és leragadnak – immár sokadszor – az amúgy nyilvánosan hozzáférhető ügynökakták nyilvánosságra hozatalának követelésénél.

Kapcsolódó: