A világ most lép be az atomkorszakba, de merre tart Magyarország? – Interjú dr. Tóth Máté energiajogásszal

Aktuális energetikai kérdésekről dr. Tóth Máté energiajogász adott exkluzív interjút lapunknak. Jóllehet akadnak, akik kétségbe vonják e státuszt – nevezetesen Magyar Péter –, az energiajogászi hivatás mögött egy teljesen önálló, kiforrott jogág áll. E tudományág strukturális lényegét az adja, hogy a komplex iparági igényeket a vonatkozó közjog, a közigazgatási jog, valamint a magánjogi és szerződéses struktúrák integrálásával, a legmagasabb szintű tanácsadói oldalon szolgálja ki.

– Az energetikában egy-egy primer energiaforrást gyakran a hatásfoka alapján minősítenek. Ugyanakkor a rendszerszintű megközelítés ennél jóval összetettebb struktúrát igényel. Milyen egyéb kritikus makrogazdasági, műszaki és szabályozási tényezőket kell mérlegelnünk a reális értékeléshez?

E három kritérium együttesen határozza meg egy-egy technológia létjogosultságát – vagy éppen annak hiányát – egy adott országban, az adott történelmi és gazdasági helyzetben.

A vázolt szempontok valójában egymással rivalizáló tényezők. Előfordulhat ugyanis, hogy egy-egy technológia rendkívül versenyképes, s alacsony önköltségen termel, ám az általa biztosított villamosenergia-mennyiség kiszámíthatatlan. Ezzel szemben a másik végletet az a forgatókönyv mutatja, amikor valamely megoldás kimondottan környezetbarát – amit a zöldlobbi előszeretettel állít a narratíva fókuszába –, miközben képtelen garantálni a folyamatos ellátást, ráadásul a gyártási költségei is túlzottan magasak.

– Ha górcső alá vesszük a különböző energiatermelési módokat, a szélerőművek hazai integrációja – amelynek szabályozási és telepítési kérdései most különösen aktuálisak Magyarországon – milyen eredményt mutat a vázolt hármas követelményrendszer tükrében?

Mindez vitathatatlanul bizonyítja, hogy a szélenergia a jelenlegi keretek között képtelen strukturálisan hozzájárulni a magyarországi villamosenergia-ellátás biztonságához.

A hálózatra kapcsolt fogyasztók – köztük a kiemelt energiaigényű ipari parkok – így a prognosztizált háromszáz megawatt helyett csupán annak tizedéhez jutnak hozzá. A keletkező rendszerszintű hiányt alternatív forrásokból kell kompenzálni. Ez a kényszerű folyamat éppen azon létesítmények kapacitásait köti le, amelyek a szélcsendes időszakokban is képesek lennének garantálni a hazai áramellátás stabilitását és kiszámíthatóságát.

– A bemutatott strukturális és műszaki korlátok ellenére a szélenergia mégis kiemelt prioritásként szerepel a globális és a hazai stratégiai tervekben. Mi magyarázza ezt az ellentmondást?

– A szélenergiát előszeretettel sorolják a kiemelt prioritások közé, a fenntarthatóság kizárólagos szempontjára hivatkozva. Ha viszont a teljes életciklust elemezzük, a zöld narratíva azonnal megbicsaklik. Egy tipikus, ötven megawattos szélpark létesítéséhez ugyanis hatalmas mennyiségű betonra és acélra van szükség, a hálózati stabilitáshoz elengedhetetlen akkumulátoros tárolókapacitások pedig ritkaföldfémeket igényelnek. Ráadásul a szélerőművek szerkezeti elemei az életciklusuk végén nem bomlanak le, a működésük pedig közvetlenül károsítja a helyi ökoszisztémát, például a vonuló madárpopulációk megzavarásával.

A másik kritikus dimenzió az ellátásbiztonság, vagyis a folyamatos és garantált energiatermelés képessége. A szélenergia esetében ez közvetlenül a meteorológiai tényezőktől függ, ami rendkívül magas kockázati tényezőt jelent. Jelenleg Magyarország területének túlnyomó részén az átlagos szélerősség mindössze 3,5–5 méter per szekundum, miközben a gazdaságos üzemeltetéshez 7 méter per szekundum feletti tartós szélsebességre lenne szükség. Ráadásul a szélirány sem elhanyagolható szempont: a hatékony működés alapfeltétele a kiegyensúlyozott, uralkodó szélirány jelenléte.

A harmadik meghatározó szempont a gazdaságosság. A jelenleg hazánkban működő szélparkok önköltsége megawattóránként nagyjából 42–44 ezer forintra tehető, míg a Paksi Atomerőmű esetében ez a mutató a felét sem éri el: mindössze 18 ezer forint.

Összegezve: a szélenergia magas önköltségen termel, a rendszerszintű ellátásbiztonsághoz való hozzájárulása az időjárásfüggőség miatt minimális – így az ország szuverén áramellátását nem erősíti –, és a teljes életciklust tekintve komoly környezetvédelmi aggályokat vet fel.

Amennyiben arra keresünk választ, hogy mindezek tükrében miért erőltetik mégis ezt a technológiát, ki kell mondanunk: a döntéshozatalt nem a szakmai realitások, hanem a politikai narratívák torzítása, a zöldlobbi nyomásgyakorlása, valamint a különféle gazdasági érdekcsoportok vezérlik. Egy Magyarországhoz hasonló, nyitott gazdaságú állam esetében ráadásul a külföldi tőke- és piacérdekek dominanciája érvényesül. A külső szereplők így saját gazdasági előnyeik mentén képesek pozicionálni egy-egy technológiát, figyelmen kívül hagyva annak a nemzetgazdaság és az ellátásbiztonság szempontjából vett valós értékét.

– Ha elmozdulunk a megújulók világától: milyen strukturális folyamatok láthatók a hagyományos, illetve a nukleáris energiaforrások területén?

– A hazai szénerőművek stratégiai stabilitást biztosíthatnának, ám működtetésüket az európai uniós szabályozási környezet mint szűk keresztmetszet korlátozza. Magyarország jelentős barnakőszén- és lignitvagyonnal rendelkezik – e források történelmileg a hazai ellátásbázis pillérei voltak –, az Európai Unió azonban a klímavédelmi doktrínákra hivatkozva háttérbe szorítja, sőt adminisztratív eszközökkel akadályozza a felhasználásukat. Ez a helyzet is egyértelműen igazolja, hogy a politikai ideológiák, az érdekcsoportok nyomásgyakorlása, valamint a külső gazdasági szándékok gyakran felülírják azt az energiapolitikai optimumot, amely az adott állam saját adottságaiból következne.

A nukleáris iparban ugyan megjelentek az úgynevezett SMR-technológiák, vagyis a kis teljesítményű, moduláris reaktorok, ám ezek jelenleg még demonstrációs és kísérleti fázisban vannak. Amelyik állam ezek első piaci telepítésére vállalkozik – noha a hazai megvalósíthatóság vizsgálata Magyarországon is zajlik –, annak elkerülhetetlenül meg kell fizetnie az úttörő beruházások rendkívül magas fejlesztési felárát. Ezzel szemben a hagyományosnak tekinthető – a paksi blokkok alapjául is szolgáló – VVER-technológia (nyomottvizes energetikai reaktor – a szerk.) egy globálisan már bizonyított, kiforrott és üzembiztos műszaki megoldás, amely mögött évtizedes üzemeltetési tapasztalat áll.

Ami azonban ennél is lényegesebb: a két technológiának teljesen eltérő a szerepe és a rendszerszintű haszna a villamosenergia-hálózatban. Az SMR-eknek nem csupán a fajlagos költségeik lesznek mások – amennyiben a jövőben hazai megvalósulásukra sor kerül –, hanem a beépített kapacitásuk is. E megoldásokat lényegében decentralizált, kisebb teljesítményű egységekként kell elképzelni. Az SMR-technológia alapvető előnye a rugalmas szabályozhatóság, vagyis a termelési szint dinamikus változtatásának lehetősége. Ezzel szemben a VVER egy olyan zsinórtermelést biztosító alaperőmű, amely állandó és stabil teljesítményszinten üzemel, így a teljesítményét műszaki és gazdaságossági okokból sem célszerű ingadoztatni vagy folyamatosan módosítani.

A számszerűsíthető adatok terén drasztikus a különbség. A Paksi Atomerőmű beépített teljesítménye kétezer-négyszáz megawatt, míg a kis moduláris SMR-egységek egyenként mindössze ötven, vagy esetenként csupán huszonöt megawatt leadására képesek. A fajlagos termelési költségeket tekintve az olló még tágabb: ugyanazt az energiamennyiséget a kis reaktorok kilowattóránként nagyjából százhúsz forintért állítják elő, míg Paks önköltsége mindössze tizenkét forint.  

Összegezve tehát: a kis teljesítményű, moduláris reaktorok kizárólag kiegészítő opcióként jöhetnek számításba, ám egy ország villamosenergia-rendszerének alapterhelését, stratégiai gerincellátását jelenleg teljes képtelenség lenne ezekre alapozni.

– Korábban Nyugat-Európában határozott politikai doktrína volt a nukleáris energia kivezetése, napjainkban viszont gyökeres fordulat látható a nemzetközi térben. Hogyan értékelhető ez a globális szemléletváltás?

– Ez a doktrína – elsősorban a zöldlobbi nyomásgyakorlásának következtében – kizárólag Európára volt jellemző, a világ többi része nem követte ezt az irányvonalat. Napjainkban globális szinten egyértelmű nukleáris reneszánsz bontakozik ki. Soha ennyi atomerőművi blokk nem épült még egy időben világszerte, mint most: jelenleg hatvanhárom reaktor kivitelezése zajlik. Ez nagyságrendileg hetven gigawattos beépített kapacitást jelent, ami elképesztő volumen. Ezzel párhuzamosan hatvan, már működő atomerőmű üzemidő-hosszabbítása van folyamatban, ami szintén hatalmas részarányt képvisel a globális ellátásbiztonságban

Kijelenthető tehát, hogy globális szinten nukleáris forradalom zajlik. A világ láthatóan az atomenergiától várja a folyamatosan növekvő villamosenergia-igények biztonságos fedezését. Személyes prognózisom szerint 2050-re a működő atomerőművi kapacitás világszerte a jelenlegi szint háromszorosára fog növekedni.

A technológiai élvonalat tekintve kulcsfontosságú fejlemény, hogy Kína úttörő fejlesztéseket hajt végre a tóriumalapú nukleáris technológia terén. A távol-keleti ország már üzembe helyezte első kísérleti, sóolvadékos tóriumreaktorát, jelenleg pedig egy ötven megawattos demonstrációs egység megépítésén dolgozik, amely a tervek szerint 2030-ra készül el. Amennyiben a technológia igazolja a hozzá fűzött reményeket, az uránfüggőség kiváltásával egy gyökeresen új nukleáris korszak veheti kezdetét. Megjegyzendő, hogy a realitások talaján – ha lassan is, de – Európa szintén elmozdult a pragmatikus irányba, felismerve, hogy az illuzórikus zöldlátomások önmagukban képtelenek garantálni a jövő energiaszükségletét.

– Ha a trendeket számszerűsítjük: nagyságrendileg mekkora volumenű villamosenergia-igénnyel kell számolnunk globális szinten, és ebből milyen növekedési pálya következik Magyarországra nézve?

– Magyarország vonatkozásában a prognózisok egyértelműen a villamosenergia-fogyasztás drasztikus növekedését mutatják, miközben jelenleg is strukturális importra szorulunk, tehát nem vagyunk önellátóak. Hazánk éves összesített – lakossági és ipari – fogyasztása ma negyvennégy terawattórára tehető, ám ez a volumen a várakozások szerint 2030-ra eléri a hatvan terawattórát.

Ugyancsak figyelemreméltó, hogy a fejlődő világ és a legfejlettebb régiók mekkora villamosenergia-igény növekedéssel kalkulálnak. Ez a bővülés részben az adatközpontok robbanásszerű terjedésének, valamint a mesterséges intelligencia multiplikátor hatásának a következménye. Ezt a masszív keresletet valamilyen forrásból fedezni kell, a megoldást azonban nem a szél- vagy a napenergia jelenti, hiszen az időjárásfüggő technológiák alkalmazása teljes kiszolgáltatottságot eredményezne.

– A sajtóban és a politikai diskurzusban rendszeresen felmerül a Paks II. projekt esetleges leállítása vagy felülvizsgálata. Milyen nemzetközi jogi, kárviselési és szerződéses következményei lennének annak, ha Magyarország egyoldalúan felmondaná a Roszatommal kötött megállapodást, és milyen strukturális kockázatokkal járna, ha ez a nukleáris kapacitás egyáltalán nem épülne meg?

Két évtizedes energiajogászi pályafutásom, valamint a nemzetközi szerződéses jogvitákból fakadó, kiterjedt bírósági tapasztalatom alapján bizton állíthatom: amennyiben Magyarország jogalap nélkül, egyoldalúan felmondaná a Roszatommal kötött létesítési szerződést, az az orosz fél számára egy rendkívül könnyen megnyerhető pert jelentene hazánkkal szemben.

A fővállalkozón túl a nemzetközi alvállalkozói és beszállítói lánc olyan kulcsszereplői is jogorvoslattal élnének, mint a Siemens vagy a Framatome. A kontraktusok egyoldalú felmondása esetén e konzorciumi partnerek teljesen megalapozottan érvényesíthetnének gigantikus kötbér- és kártérítési igényeket hazánkkal szemben. Ráadásul a nemzetközi beruházásvédelmi jogvitákban ilyenkor kiemelt súllyal vizsgálják a tisztességes és méltányos elbánás standardjának (fair and equitable treatment) sérelmét is. E jogviták felett ugyanis egy komplex nemzetközi jogi ernyő – a kétoldalú beruházásvédelmi megállapodások és az Energia Charta Egyezmény – húzódik. Az ezek alapján kiforrott választottbírósági joggyakorlat hajszálpontosan rögzíti, hogy ha egy szuverén állam egyszer már befogadott egy külföldi beruházást, a későbbi jogviták során a fórumok milyen szempontok mentén állapítják meg az állam objektív felelősségét.

Mindezek alapján egy esetleges kártérítési eljárásban az orosz fél pozíciója jogilag szinte megingathatatlan lenne. Szakmai számításaim szerint a Magyarország által fizetendő kárösszeg alsó hangon is az 1500–1700 milliárd forintos nagyságrendet érné el. Fontos hangsúlyozni, hogy nem csupán a felmerült tényleges kárt (damnum emergens) kellene megtérítenünk, hanem az elmaradt hasznot (lucrum cessans) is. Ráadásul egy ilyen választottbírósági eljárás megnyitná a – hazai polgári jogban ebben a formában nem alkalmazott – úgynevezett következményi károk dimenzióját is.

Összegezve: beláthatatlan anyagi konzekvenciákkal járna, ha Magyarország egyoldalúan visszalépne a paksi beruházástól. Egy ilyen forgatókönyv esetén a nemzetközi jogvitát hazánk garantáltan elveszítené. A kártérítési perben magának a felelősségnek a kérdése fel sem merülne; a jogi vita kizárólag az összegszerűségről, vagyis a végleges kárigény pontos mértékéről szólna.

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ez a közvetlen pénzügyi veszteség még elenyésző ahhoz képest, amilyen végzetes felelőtlenséget egy ilyen lépés az ország stratégiai áramellátása szempontjából jelentene. A jelenleg szükséges negyvennégy terawattórás – s hamarosan hatvanyira növekvő – éves fogyasztásunk durván a felét jelenleg a Paksi Atomerőmű biztosítja. Paks I. üzemideje azonban a következő évtizedekben lejár, és ha nem épül meg Paks II., a kieső alapterhelést az időjárásfüggő, ingadozó szélenergiával vagy az éjszaka egyáltalán nem termelő napenergiával képtelenség lesz pótolni. Utóbbiak ráadásul gigantikus hálózatfejlesztést és tárolókapacitások kiépítését követelnék meg. Egy ilyen rendszerszintű kapacitáshiány nemzetgazdasági és lakossági következményei egyszerűen beláthatatlanok.

Az interjú rögzítését követően érkezett a hír, hogy a Tisza rendkívül alacsony vízállása miatt le kellett állítani a Tiszalöki Vízerőművet. Bár e létesítménynek nem a villamosenergia-termelés az elsődleges funkciója, a precedens kiválóan példázza a lényeget: a folyamatos üzemre képes atomenergiával szemben komoly kockázatokat hordoznak a közvetlen környezeti tényezőkre és az időjárás szeszélyeire épülő energiatermelési megoldások.

Kapcsolódók: