A fegyveres ámokfutás ugyan megjósolhatatlan, de ilyenkor is lehet esélyünk a túlélésre – interjú Hajós István biztonsági szakértővel

A magyar közvéleményt is sokkolta az a hétvégén Krakkóban történt ámokfutás, amikor egy – valószínűleg szélsőséges nézeteket valló – fiatal gépkarabélyával lövöldözve hat embert Krakkó belvárosában, hármat otthonában megölt, tizenötöt pedig megsebesített. Az elkövető később maga is életét vesztette, így a tragédiában összesen tízen haltak meg. Hajós István biztonsági szakértő az ilyen esetek hátterét, illetve az ilyen szituációkból való lehetséges menekülési, túlélési módokat elemzi számunkra.

– Ilyenfajta esztelen mészárlás sajnos Nyugat-Európában gyakran előfordul, de Európa keleti felére – a volt szocialista országokra – még eddig nem volt jellemző. Ki lehet szűrni egyáltalán egy ilyen teljesen váratlan és kiszámíthatatlan eseményt?

– A válasz egyértelmű: teljes bizonyossággal nem lehet. Arra, hogy valamelyik bankot vélhetően ki akarják majd rabolni, fel lehet készülni, és meg lehet tenni a szükséges biztonsági óvintézkedéseket. De az ilyen esetekre ez nem feltétlenül igaz.

Egy ilyen eseménynek rendkívül érdekes pszichológiája van, ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a magányos elkövetők jelentik az egyik legnagyobb felderítési kihívást a rendvédelmi és nemzetbiztonsági szervek számára. 

Vagyis bizonyos szempontból az „egyszemélyes hadsereg” a legveszélyesebb hadsereg. Azért, mert az elkövető önállóan hozza meg a döntéseit, nem feltétlenül kommunikál senkivel a terveiről, és akár úgy is előkészítheti a támadását, hogy közben alig hagy maga után felismerhető digitális vagy kommunikációs nyomokat.

De természetesen előfordulhat az is, hogy különböző eszközöket, fegyvereket szerez be, vagy olyan internetes tevékenységet folytat, amely alapján fel lehet rá figyelni.

A csoportos elkövetési szándékot azért könnyebb észrevenni, mert a résztvevők egymással kommunikálnak, és minél több ember rendelkezik egy adott információval, annál nagyobb az esélye annak, hogy az valamilyen módon kiszivárog. Szoktuk mondani, hogy amit két ember tud, az titok, amit pedig már három ember tud, az pedig nyílt titok.

A csoportos elkövetésnél általában nagyobb az esélye annak, hogy valaki megoszt egy-egy apró mozzanatot egy bizalmas emberével, vagy olyan kommunikációs nyom keletkezik, amely alapján a hatóságok felismerhetik az előkészületeket. A magányos elkövetőnél viszont előfordulhat, hogy ez az információ kizárólag az ő fejében létezik.

Ezek az emberek sokszor zárkózottak, esetenként komoly személyes sérelmek, traumák vagy szélsőséges ideológiai meggyőződések befolyásolják a gondolkodásukat. Fontos ugyanakkor tudni, hogy nem minden magányos elkövető pszichiátriai beteg, és a pszichés betegségek önmagukban nem jelentenek erőszakos hajlamot. Éppen ezért rendkívül nehéz előre meghatározni, hogy ki lehet képes egy ilyen súlyos, erőszakos bűncselekmény elkövetésére.

– A konkrét esetet tekintve is ez volt a helyzet?

– Úgy gondolom, hogy igen. Ráadásul a krakkói elkövető nem volt büntetett előéletű, bár az interneten voltak radikális megnyilvánulásai.

De ha, mondjuk, szerepelt is volna valamilyen rendőrségi vagy nemzetbiztonsági kockázati nyilvántartásban – azért például, mert korábban szélsőséges tartalmakat tett közzé –, az még nem jelenti azt, hogy a nap huszonnégy órájában megfigyelték őt. Erre ugyanis nincs korlátlan kapacitása a rendvédelmi és nemzetbiztonsági szerveknek, ráadásul a megfigyeléseknek szigorú jogi feltételei is vannak.

A kockázatelemzés és a fenyegetettségértékelés rendkívül fontos, de önmagában nem alkalmas arra, hogy minden lehetséges támadást előre jelezzen. Vagyis a jelenleg ismert információk alapján rendkívül nehéz lett volna előre megakadályozni azt, hogy az elkövető először végezzen a családjával, majd Krakkó belvárosában válogatás nélkül lövöldözni kezdjen emberekre.

– Nem lehet tehát mindenkit mindig megfigyelni, de talán mégis volna mód behatárolni azt, ki lehet képes egy ilyen cselekedetre?

– Amit én megoldásnak látnék, hogy azoknál, akik lőfegyverrel rendelkeznek – bármilyen jogcímen, akár sportlövőként, hivatásos fegyverhasználóként vagy más engedélyezett tevékenység keretében –, rendszeresebb, akár éves pszichológiai alkalmassági vizsgálatot lehetne bevezetni. Magyarországon jelenleg is léteznek egészségi és pszichológiai alkalmassági követelmények, de ezek a különböző fegyvertartási és fegyverviselési jogosultságok esetében eltérőek.

Én azt gondolom, hogy aki potenciálisan veszélyes eszközt – különösen lőfegyvert – birtokol, annál indokolt lehet a pszichológiai alkalmasság rendszeres és egységesebb ellenőrzése.

Hiszen amikor valaki megszerzi a fegyvertartási engedélyt, akkor az adott időpontban minden feltételnek megfelel, de az évek alatt a személyisége, a pszichés állapota és az életkörülményei megváltozhatnak.

Traumák érhetik, tönkremehet a házassága, elveszítheti a munkáját, kialakulhat nála alkoholbetegség vagy más olyan állapot, amely befolyásolja az ítélőképességét és a fegyver biztonságos kezelésére való alkalmasságát. Ezekről a változásokról pedig nem feltétlenül szereznek időben tudomást az illetékes hatóságok.

Hozzá kell tenni, hogy természetesen ezek a változások még önmagukban nem jelentik azt, hogy az illető veszélyessé válik, de bizonyos esetekben olyan kockázati tényezők jelenhetnek meg, amelyek indokolttá teszik az alkalmasság ismételt vizsgálatát.

Magyarországon a fegyvertartás és a fegyvertárolás szabályait ellenőrzik. Megvizsgálhatják, hogy a fegyvert a jogszabályoknak megfelelően, biztonságosan tárolják-e. A működőképes lőfegyvert főszabály szerint ürített állapotban, megfelelően zárható tárolóban, a lőszertől elkülönítve kell tartani.

De véleményem szerint legalább ilyen fontos lenne az emberi tényező folyamatos vizsgálata is. A biztonsági szakmában ezt humán kockázati tényezőnek nevezzük.

Hiába megfelelő ugyanis a fegyver fizikai tárolásának biztonsága, ha közben a fegyver birtokosának aktuális pszichológiai alkalmasságában olyan változás következik be, amelyet nem ismernek fel időben.

– Ha valaki ártatlan járókelőként belekerül egy ilyen szituációba – mint ami most Krakkóban lezajlott –, mit tud tenni az élete védelme érdekében?

– Az ilyen esetekre létezik egy amerikai, nemzetközileg is ismert hármas életvédelmi alapelv, az úgynevezett Run, Hide, Fight! (menekülj, rejtőzz el, és végső esetben védekezz!).

A nulladik pont az, hogy felismerjük, hogy egy ilyen helyzetbe keveredtünk. Sokan nem ismerik fel a lövések hangját, és egyszerűen nem hiszik el, hogy ez velük megtörténhet. Ezért szoktuk azt látni, hogy a lövések után hosszú másodpercek telnek el, mire elkezdenek menekülni az emberek.

Én azt tanácsolnám mindenkinek egy fegyveres ámokfutó esetében, hogy amennyiben van rá biztonságos lehetősége, a lehető leggyorsabban hagyja el a helyszínt. A menekülés során azonban nagyon fontos a megfelelő fedezékek keresése és kihasználása is.

Itt szakmailag meg kell különböztetnünk a fedezéket és a takarást. A ballisztikai fedezék olyan fizikai akadály, amely az adott lövedék típusától és energiájától függően képes lehet megállítani a lövedéket, míg a takarás csupán a támadó közvetlen rálátását akadályozhatja meg. Tehát nem minden olyan tárgy jelent valódi védelmet, amely mögé el tudunk bújni.

Nagyon fontos az is, hogy egy elhaladó támadásról van-e szó. Tehát például elmegy mellettem egy gépjármű, amelyből lövéseket adnak le, és csak azt a rövid időszakot kell túlélnem, amíg a támadó a közelemben tartózkodik. Ilyenkor a legfontosabb a megfelelő fedezékbe vonulás, a közvetlen tűzvonalból történő kikerülés és annak elkerülése, hogy ismét a támadó látóterébe kerüljünk.

Ha viszont olyan támadásról van szó, hogy a fegyveres közelít felém, és közvetlenül az életemre tör, akkor a lehető leggyorsabban biztonságos menekülési útvonalat kell keresni. Ilyenkor a mozgás és az irányváltoztatás bizonyos helyzetekben megnehezítheti a célzást, de a közismert cikkcakkban futás nem minden esetben megfelelő megoldás. A legfontosabb, hogy minél rövidebb ideig tartózkodjunk a támadó közvetlen tűzvonalában, és a lehető leggyorsabban elérjünk egy biztonságos területet. A támadás pszichológiájához hozzátartozik, hogy a válogatás nélkül lövöldöző elkövető figyelme több célpont között is megoszolhat, és előfordulhat, hogy egy másik, könnyebben elérhető célpont felé fordul. Erre azonban nem szabad biztos túlélési szabályként számítani.

A krakkói esetnél a szerencsétlenségben bizonyos szempontból szerencsés körülmény volt, hogy az elkövető mozgó gépjárműből adott le lövéseket, részben mozgó célpontokra. Ez lövészettechnikai szempontból kifejezetten összetett, nehéz célzási helyzet,

hiszen egyszerre kell számolni a lövő helyzetének és a célpontnak a mozgásával. Ha az elkövető megállt volna, majd kiszáll az autóból, és közelebbről kezdi el célzottan támadni az embereket, akár súlyosabb következményekkel is járhatott volna ez a tragédia.

– Mit tehetünk, ha nincs alkalmas fedezék a közelben?

– Ha valakire mozgó járműből lőnek, és a közelben nincs megfelelő fedezék, akkor bizonyos helyzetekben a testhelyzet megváltoztatása, például a földre húzódás is csökkentheti a látható célfelületet. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a földre fekvés önmagában nem jelent ballisztikai védelmet, és nem minden helyzetben ez a legbiztonságosabb megoldás. Lövészettechnikai szempontból egy alacsonyan elhelyezkedő vagy mozgó célpont eltalálása bizonyos körülmények között nehezebb lehet, különösen akkor, ha a lövő maga is mozgásban van, de egy képzett vagy akár szerencsés elkövető számára ez sem jelent feltétlenül akadályt. Ezért én azt tartom elsődlegesnek, hogy amennyiben lehetséges, minél gyorsabban el kell érni egy megfelelő fedezéket, vagy ki kell kerülni a támadó közvetlen tűzvonalából.

– A harmadik opció a szembefordulás és támadás, ez mikor történhet meg?

– A támadóval szembeni aktív fizikai ellenállás kizárólag végső önvédelmi helyzetben jöhet szóba, amikor már nincs reális lehetőségünk sem a menekülésre, sem az elrejtőzésre, és közvetlen életveszélyben vagyunk.

Vagyis ha az elkövető olyan közel van hozzánk, hogy a fegyverével közvetlenül fenyeget bennünket, és nincs más lehetőségünk, akkor megpróbálhatunk fizikailag védekezni. De ez már sajnos olyan rendkívül magas kockázatú helyzet, amelyben nagyon rosszak lehetnek a túlélési esélyeink. Nagyobb esélyünk lehet esetleg akkor, ha az elkövető fegyvere valamilyen okból átmenetileg működésképtelenné válik. Például működési zavar, technikai akadály vagy lőszerhiány miatt, esetleg éppen tárat cserél, újratölti a fegyverét. Emlékezzünk az ausztráliai lövöldözésre, ahol egy civil rendkívüli lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, és egy kedvező pillanatot felismerve megakadályozta a támadó további fegyverhasználatát, de ő is megsérült eközben. Tehát ezt a lehetőséget is az adott szituáció teremtette meg.

Rendkívül jó helyzetfelismerés, gyors döntéshozatali képesség és komoly pszichés stabilitás szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen körülmények között képes legyen cselekedni. Ehhez természetesen megfelelő fizikai erőnlét és lehetőség szerint önvédelmi felkészültség is szükséges.

Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy még megfelelő képzettség esetén sem garantálható egy fegyveres támadó sikeres lefegyverzése.

– Egy ilyen visszatámadáshoz ezek szerint jó fizikum mellett erős lelkierő is kell?

– Mindenképpen. Egy ilyen életveszélyes helyzetben az emberi szervezet rendkívül erős akut stresszreakciót produkálhat. A szakirodalom ezt gyakran a fight, flight or freeze reakcióval írja le, ami magyarul a küzdelem, menekülés vagy dermedés válaszreakcióját jelenti. Ilyenkor aktiválódik a szimpatikus idegrendszer, fokozódik az adrenalin és más stresszhormonok felszabadulása, megemelkedik a pulzusszám, megváltozhat a légzés, és beszűkülhet az érzékelésünk. Előfordulhat úgynevezett alagútlátás vagy csőlátás, a hangok érzékelésének megváltozása, valamint az időérzékelés torzulása is.

Nagyon sok ember ilyen helyzetben egyszerűen ledermed, összehúzódik, vagy átmenetileg képtelenné válik a tudatos cselekvésre. Ezt szakmailag dermedési reakciónak nevezzük.

Mások viszont képesek azonnal reagálni, menekülni vagy akár aktív önvédelmi cselekményt végrehajtani. Azt azonban előre nem tudjuk biztosan megmondani, hogy ki hogyan fog reagálni egy valóban életveszélyes helyzetben. A fizikai állapot, a mentális felkészültség, a korábbi tapasztalatok, a stressztűrő képesség és természetesen a szerencse is fontos szerepet játszhat ilyen esetekben.

Ha valaki végső önvédelmi helyzetben kénytelen fizikailag ellenállni egy fegyveres támadónak, neki az elsődleges célja a közvetlen életveszély elhárítása, és a támadó további fegyverhasználatának megakadályozása kell, hogy legyen. Ilyenkor a fegyver iránya, a támadóval szembeni távolság és a környezeti adottságok mind meghatározó tényezők. A fegyver kontrollálása, illetve a támadó fegyverhasználatának megakadályozása azonban rendkívül veszélyes, speciális technikai tudást igénylő feladat.

Ha lehetőségünk van védekezni, akkor élettani pontokat vagy lágy részeket próbáljunk támadni kézzel, üveggel vagy bármivel, ami a kezünk ügyébe kerül. Szem, torok, lágyék, artériák legyenek a célpontjaink, ha vágásra alkalmas eszköz van nálunk.

Itt már nincs veszítenivalónk, hiszen a tapasztalatok szerint csupán csak egy százalék esélyünk van a túlélésre.

A közvetlen környezetünkben található tárgyak – például egy szék vagy más nagyobb használati eszköz – bizonyos helyzetekben segíthetnek akadályt képezni köztünk és a támadó között, vagy lehetőséget teremthetnek a menekülésre. Ha a védekezés következtében sikerül megszakítani a közvetlen támadást, és biztonságos menekülési lehetőség nyílik, akkor azt azonnal ki kell használni, majd értesíteni kell a rendőrséget. Nem javaslom, hogy megfelelő technikai képzettség nélkül bárki megpróbálja tartósan lefogni, visszatartani vagy elfogni a fegyveres elkövetőt. Ha ugyanis nem sikerül teljesen megakadályozni a további fegyverhasználatát, az elkövető ismét ellenünk fordulhat.

Összefoglalva én magam

az aktív fizikai ellenállást nem javaslom elsődleges megoldásként egy fegyveres támadóval szemben, mert rendkívül rosszak lehetnek az esélyeink. Sokkal inkább a menekülést, a megfelelő fedezék keresését és a biztonságos elrejtőzést javaslom mindenkinek.

– Ha már nincs más eshetőség, és könyörgőre fogjuk, ennek hatására van esélyünk, hogy megkíméli az elkövető az életünket?

– A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy ilyen, válogatás nélküli fegyveres támadás esetében a könyörgésnek sajnos nem feltétlenül van visszatartó ereje. Természetesen azt nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy egyetlen elkövetőre sem hatna az áldozat könyörgése, de egy ilyen helyzetben erre alapozni a túlélésünket rendkívül kockázatos.

Példának azt a franciaországi terrortámadást hoznám fel, amikor a Charlie Hebdo szerkesztőségét támadták meg 2015-ben. Ott az egyik rendőr a földön fekve már nem jelentett közvetlen fenyegetést a támadókra, ennek ellenére az elkövetők agyonlőtték. Ez jól mutatja, hogy bizonyos fegyveres elkövetőkkel szemben a kiszolgáltatottság vagy a megadás szándéka sem feltétlenül jelent védelmet, sőt bizonyos típusú elkövetőknél ez még plusz motiváció is lehet. 

Ennek hátterében többféle pszichológiai mechanizmus állhat. Ilyen lehet az extrém agresszió, a beszűkült tudatállapot, a szélsőséges ideológiai motiváció vagy

az úgynevezett dehumanizáció. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az elkövető az áldozatait már nem önálló emberként, hanem személytelen célpontként kezeli. Ekkor előfordulhat, hogy a támadó nem reagál megfelelően az áldozat verbális vagy nonverbális kommunikációjára, a félelem jeleire, a könyörgésre vagy a megadásra.

Az elkövető figyelme kizárólag a saját céljára, vagyis a támadás végrehajtására összpontosulhat.

Ugyanakkor fontos különbséget tenni az egyes bűncselekmények között. Egy rablás vagy túszejtés során az elkövetőnek sok esetben konkrét követelése van, és a kommunikáció akár életmentő is lehet. Egy válogatás nélkül gyilkoló támadó esetében viszont erre nincs garancia.

Éppen ezért hangsúlyozom, hogy fegyveres támadás esetén az elsődleges cél mindig a veszélyzóna mielőbbi elhagyása, illetve a biztonságos fedezék vagy rejtekhely megtalálása legyen. Az a legfontosabb, hogy felismerjük a helyzetet, lehetőség szerint megőrizzük a cselekvőképességünket, mert

a rendelkezésünkre álló néhány másodperc alatt olyan döntést kell hoznunk, amely a legnagyobb esélyt biztosítja számunkra az életben maradásra.

Kapcsolódók: