A haza nem terrárium – patrióta ökológia konzervatív szemmel

Kedden megjelentettük Bóday Pál állatvédő Patrióta ökológia, avagy lehet-e egy nemzeti radikális vegán? című, vitaindítónak szánt véleménycikkét, amely az európai jobboldali állatvédelem és a nemzeti radikális vegán mozgalmak történetét, szimbólumrendszerét, valamint ezek kortárs összefüggéseit vizsgálja. Az írás végén felhívtuk olvasóink figyelmét, hogy amennyiben valaki reagálna Bóday véleménycikkére, küldje el írását a szerk@magyarjelen.hu e-mail címre. Nem kellett sokat várni az első reakcióra, melynek szerzője Cseszneky Miklós. A haza nem terrárium – patrióta ökológia konzervatív szemmel című publicisztikát változtatások nélkül közöljük.

Van valami különös abban, hogy korunkban lassanként már az erdők szeretetéhez is politikai igazolványt követelnek. Aki a fákért aggódik, legyen zöld; aki a hazájáért, legyen jobboldali; aki a vágóhíd látványától elfordul, annak is előbb-utóbb meg kell magyaráznia, miféle világnézeti táborhoz tartozik. Mintha a madarak nem repültek volna már akkor is a Kárpát-medence fölött, amikor még sem a baloldalt, sem a jobboldalt nem találták fel.

Bóday Pál Patrióta ökológia, avagy lehet-e egy nemzeti radikális vegán? című írása olyan kérdést vet föl, amelyet a magyar konzervatív gondolkodásnak is érdemes komolyan vennie. Az állatok iránti irgalom, a természet szeretete és a mértékletes élet nem a progresszív politikai irányzatok szabadalma, hanem éppenséggel a hagyományőrző, a helyi közösségeket és a nemzeti örökséget megbecsülő világszemléletben lelhetnek természetes otthonra.

A szerzőnek ebben igaza van, s ha írása hozzájárul ahhoz, hogy saját ideológiai közegében az állatvédelemre ne politikai különcségként, hanem komoly erkölcsi kérdésként tekintsenek, máris hasznos szolgálatot tett.

Néhány történelmi állítása azonban pontosításra szorul. Fontosabb azonban, hogy a patrióta ökológia gondolatának létezik egy másik, gazdagabb értelmezése is, amely az európai konzervatív filozófiából és a magyar szellemi hagyományból táplálkozik.

Az otthon szeretete

Roger Scruton angol filozófus a környezetvédelemről írott Green Philosophy című munkájában egy görög eredetű fogalmat állított gondolkodásának középpontjába: az oikophiliát, az otthon szeretetét.

Az ember ugyanis nem általában a Földön él. Valahol él. Ismeri az utcát, ahol gyermekkorában iskolába járt, a dombot, amelyen először látott havat, a kertet, ahol a nagyapja gyümölcsfát ültetett. A táj nem egyszerűen földrajzi adottság, hanem emlékezet, munka és örökség. Aki szereti az otthonát, az meg is óvja.

Scruton szerint a természetvédelem nem elsősorban nemzetközi konferenciák, bürokratikus rendelkezések vagy világmegváltó programok kérdése. Ezek között nyilván lehetnek hasznos kezdeményezések is, de önmagukban nem teremtenek felelősséget, mert a felelősség legmélyebb forrása az emberi kötődés. Amit otthonunk részének tekintünk, annak sorsáért számadással tartozunk. Ez a patrióta ökológia egyik lehetséges filozófiai alapja.

A nemzeti közösség ebben a felfogásban nem pusztán a jelenleg élők társulása. A múlt nemzedékeitől kapott örökség és a jövő generációi iránt vállalt kötelezettség is összekapcsol bennünket. A hazaszeretet ezért nem merülhet ki jelképek tiszteletében vagy történelmi évfordulók megünneplésében, hanem megmutatkozik abban is, hogyan bánunk az örökölt szülőfölddel.

Aligha beszélhetünk a nemzeti örökség tiszteletéről, ha közben tönkretesszük a termőtalajt, szennyezzük a folyókat, vagy néhány évtizednyi gazdasági előnyért feláldozunk évszázadok alatt kialakult ökoszisztémákat. 

A haza nem pusztán a történelem színpada, maga a táj is része a történelmünknek. Ezt a magyar hagyomány különösen szépen példázza.

Ott van mindenekelőtt Herman Ottó, aki a madarak világát nem politikai jelképek gyűjteményének, hanem megismerésre és védelemre méltó valóságnak tekintette. 1901-ben megjelent A madarak hasznáról és káráról című könyve Darányi Ignác földművelésügyi miniszter megbízásából készült. Ugyanebben az évben Darányi rendeletet adott ki számos hasznos állat védelméről. A következő években pedig a madarak és fák napja is meghonosodott a magyar iskolai életben. Egy hazáját szerető államférfi, egy kiváló természettudós és a közoktatás együttműködéséből olyan hagyomány keletkezett, amely nemzedékeken át tanította a magyar gyermekeket az élővilág megbecsülésére.

És ott van Fekete István, akinek könyveiből magyarok nemzedékei tanulták meg, hogy a természet nem az ember tetszése szerint berendezhető díszlet. Fekete világában az állat nem egyszerűen haszonforrás, de nem is emberi tulajdonságokkal felruházott erkölcsi jelkép. Önálló létező, saját szükségletekkel és életrenddel. Az ember pedig akkor kerülhet vele helyes viszonyba, ha előbb megtanul figyelni. Ebben a világban van vadászat, halászat, állattartás és halál is. A természet nem idilli békeállapot. Ám a szükségszerű pusztítás és az öncélú kegyetlenség között alapvető erkölcsi különbség húzódik.

Ezt a különbséget a hagyományos vidéki kultúra is ismerte, még ha nem is alkalmazta mindig következetesen. 

Püthagorasztól a modern veganizmusig

Bóday írásának érdekes, bár történelmileg vitatható része a modern állatvédelmet a nemzetiszocializmus egyes intézkedéseivel hozza összefüggésbe.

Az 1933-as német állatvédelmi törvény valóban jelentős szabályozás volt. Ám helyes rendelkezéseket egyébként elítélendő politikai rendszerek is hozhatnak, s egy törvény önmagában keveset árul el alkotóinak teljes erkölcsi világáról.

Apró, de beszédes történelmi tévedés például, hogy a szerző Hermann Göringet a vadászat betiltásának szószólói között említi. A birodalmi fővadászmester azonban maga is szenvedélyes vadász volt: 1935-ben Gömbös Gyula magyar miniszterelnökkel együtt vett részt szarvasvadászaton kelet-poroszországi, rominteni vadászterületén, amiről fénykép is fennmaradt.

Az állatokkal szembeni erkölcsi kötelességekről szóló gondolkodás története mindenesetre jóval régebbi a huszadik század politikai mozgalmainál.

Az ókori görög világban a püthagoreus hagyomány már kapcsolatot teremtett a lélekvándorlás tana és az állatok megölésétől való tartózkodás között. Magának Püthagorasznak az étrendjéről a források nem egységesek, de a nevéhez kapcsolódó eszme évszázadokon át eleven maradt. Empedoklész is elítélte az állatok leölését, a késő antikvitásban pedig Porphüriosz Az állati tápláléktól való tartózkodásról című értekezésében már részletes filozófiai érveket sorakoztatott fel a húsevés ellen. Érvelésében nemcsak a lélek megtisztulása, hanem az állatokkal szembeni igazságosság is helyet kapott.

Az indiai vallási és filozófiai hagyományokban hasonlóan régi gyökerei vannak az állati élet tiszteletének. A dzsainizmus ahimszá, vagyis erőszakmentességi elve különösen következetesen terjeszti ki a nem ártás kötelességét az élőlényekre. A hindu, buddhista és szikh hagyományok egyes irányzataiban ugyancsak fontos szerepet kapott a húsevéstől való tartózkodás, bár ennek értelmezése és gyakorlata korántsem volt mindenütt azonos.

A magyar vegetáriánus mozgalom történetéből Bicsérdy Béla sem hagyható ki. A két világháború között, különösen Erdélyben népszerűvé vált „bicsérdizmus” a húsmentes, jórészt nyers táplálkozást böjttel, testmozgással és önfegyelemmel kapcsolta össze. Bár Bicsérdy tanításait túlzó, tudományosan megalapozatlan egészségügyi ígéretek is kísérték, mozgalma jól mutatja, hogy a növényi táplálkozás és az életmód erkölcsi megújításának gondolata a modern veganizmus előtt is jelen volt a magyar szellemi életben.

A modern, szervezett vegán mozgalom története pontosabban körülhatárolható: a brit Vegan Society 1944-ben alakult meg Donald Watson és társai kezdeményezésére. Ám az alapgondolat, hogy az állatokkal szembeni bánásmód erkölcsi önvizsgálatot kíván, sokkal régebbi és egyetemesebb annál, mintsem hogy egyetlen modern ideológia örökségének tekinthetnénk.

S talán éppen ez a legfontosabb. Az állat iránti együttérzéshez nem szükséges elfogadnunk valamely filozófiai rendszer egészét. Felismerhetjük egy régi tanítás erkölcsi igazságát anélkül is, hogy magunkévá tennénk annak minden vallási vagy világnézeti előfeltevését.

Az állat nem gép, a gazda nem hóhér

A mai állatvédelem egyik legsúlyosabb kérdése a nagyüzemi állattartás, melynek számos formájában az állat szinte kizárólag termelési egységként jelenik meg. A gazdasági hatékonyság követelménye maga alá rendelheti az élőlény természetes szükségleteit, a helyi táj eltartóképességét és a gazdálkodás évszázadok alatt kialakult mértékét.

A piac hatékony eszköz lehet az emberi együttműködés megszervezésére, azonban rossz erkölcsi tanácsadó, ha azt kérdezzük tőle, szabad-e mindent megtennünk, ami nyereséges.

A konzervatív gondolkodás nem a korlátlan fogyasztás filozófiája. A takarékosság, az önmérséklet, a jó gazda gondossága és a javak felelős használata mind hozzátartoznak morális örökségéhez, bizonyítva, hogy a nagyüzemi állattenyésztés bírálata korántsem szükségképpen baloldali álláspont. Mindazonáltal nem következik belőle a hagyományos állattartás, a vadászat vagy a húsevés általános elutasítása sem.

Van különbség ugyanis a tisztességesen gazdálkodó állattartó és az állatot érzéketlenül kizsákmányoló üzem között. Van különbség a felelős vadgazdálkodás és a puszta öldöklési kedv között. S van különbség az állatok szenvedésének csökkentésére irányuló jogos törekvés és aközött az elvárás között, hogy minden embernek azonos étrendi szabályokat kelljen követnie.

Aki meggyőződésből vegán életmódot választ, annak döntése tiszteletet érdemel. Aki pedig lelkiismeretesen tart állatot, gondosan műveli a földjét, és mértékletesen él annak javaival, nem válik ettől erkölcsileg alacsonyabb rendűvé.

A patrióta ökológia ezért nem tilalmakkal és életmódbeli előírásokkal kezdődik, hanem a felelősség követelményével. Azzal a belátással, hogy az élővilág nem pusztán a rendelkezésünkre bocsátott nyersanyag, s a tulajdonlás nem azonos a korlátlan rendelkezés jogával.

A haza nem terrárium

A patrióta ökológia fogalma ugyanakkor szükségessé tesz egy fontos megkülönböztetést.

Bóday bemutatja azokat az európai identitárius irányzatokat, amelyek az őshonos növény- és állatfajok védelmét a nemzeti kultúra megőrzésével állítják párhuzamba.

Érthető a hasonlat vonzereje. Az ember ragaszkodik a megszokott tájhoz, a saját nyelvéhez, közössége történelmi folytonosságához. A nemzeti kultúra megőrzésének vannak jogos igényei, amelyeket nem szükséges és nem is szabad feladnunk. Mégis érdemes óvatosan bánnunk a biológiai metaforákkal. Az ökológiai értelemben vett őshonosság, az idegenhonos faj és az inváziós terjedés természettudományos fogalmak. Az emberi társadalmak viszont történelmi és erkölcsi közösségek, amelyek működését nem lehet a növénytársulások törvényeiből levezetni.

A magyar nemzet sem valamiféle változatlan biológiai állomány. Nyelvi, kulturális és történelmi közösség, amelynek formálódásában különböző származású emberek vettek részt. A nemzeti önazonosságot komolyan vehetjük anélkül, hogy az emberi kultúrát az erdészeti növényvédelem fogalmaival próbálnánk leírni. A haza ugyanis nem terrárium, amelyben az embereket és az élővilágot egyetlen, előre meghatározott természeti rend szerint kellene elhelyezni; nem mesterségesen fenntartott, zárt rendszer, hanem nemzedékek munkájával kialakított, élő történelmi otthon.

Scruton gondolkodásának egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy az otthon szeretete nem pusztán birtoklás, hanem gondoskodás. Nemcsak jogokat ad, hanem kötelességeket is teremt. S ahhoz, hogy a magunkét szeressük, nem kell másokét gyűlölnünk. A patrióta ökológia konzervatív értelmezése ezért az örökölt otthon iránti erkölcsi felelősségből indul ki, nem valamiféle biológiai nemzetfogalomból.

Magyarországon ennek nagyon is kézzelfogható következményei vannak. A termőtalaj megőrzése, vizeink tisztasága, erdeink felelős kezelése, az állatkínzás elleni fellépés, a történelmi táj és a vidéki közösségek védelme mind a hazaszeretet gyakorlati próbája lehet.

Mindehhez kevesebb ideológiai hevület és több szaktudás, helyismeret, türelem szükséges. Meg az a kevésbé látványos polgári erény, hogy az ember a saját portája előtt is hajlandó rendet tartani.

A patriotizmus végső soron nem azt jelenti, hogy minél több dolgot nevezhessünk a sajátunknak, hanem hogy amit a magunkénak vallunk, azt ne tegyük tönkre. 

Cseszneky Miklós

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Amennyiben Ön is bekapcsolódna a patrióta ökológiáról folytatott vitába, küldje el írását a szerk@magyarjelen.hu e-mail címre!

Előzmény: