Valamikor a Nemzet csótányának becézték, ma már Kossuth –díjjal kitüntetett művész Nagy Feró, a Beatrice és az egykori Bikini frontembere, aki énekes, dalszövegíró, színész. Habár az aktív politikától manapság távol tartja magát – bár egyértelműen a Fideszhez húz –, ezzel kapcsolatos sajátos gondolatai mindenképpen érdemesek a megismerésre.
Önnel őrbottyáni otthonában készül ez az interjú, pedig azt gondolnánk, ahhoz, hogy valaki ilyen pályát fusson be, minimum nagyvárosban kell élnie.
Én is alapvetően óbudai vagyok, de közel harminc éve ezen a településen lakom. Elvágytam Budapestről, egy barátom javaslatára választottam Őrbottyánt, ahol megtaláltam azt a 640 négyszögöles telket, ami nekem megfelelt. Ami itt látható a telken, az mind az én kezem munkája, egy unokatestvérem segítségével építettem meg ezt a házat. Amikor aztán a család is úgy gondolta, költözzünk ki, akkor még hozzáépítettünk, így minden igényemet kielégíti. Nagyon megszerettem itt lenni, boldogan töltöm itt a napjaimat.
Ha a családot említette, közelmúltbeli hír, hogy a fia kilépett a zenekarból. Ezt hogyan élte meg?
Elfogadom, hogy a fiam most már a saját útját szeretné járni, nem akar mindig a Nagy Feró árnyékában menni előre. Belátom, hogy a fiataloknak ki kell repülniük a hónunk alól, én már 4-5 éve számítottam erre a lépésére. Járja csak a maga útját egy új bandában, nincs bennem emiatt semmi sértődés, sőt a továbbiakban is mindenben támogatni fogom, hiszen az én drága gyermekemről van szó.
Térjünk át a politikára, hiszen nemrégiben volt Novák Előd szervezésében egy miépes találkozó az egykori bajtársaknak, önt viszont nem láttuk a résztvevők között. Mi volt ennek az oka?
Nagyon egyszerű a válaszom, azért nem voltam ott, mert nem tudtam róla. Szívesen elmentem volna, hiszen ehhez a párthoz szép emlékek fűznek, a régi barátokkal pedig mindig örömmel találkozom.
De nekem a politikával való kapcsolatom még ennél az időszaknál is sokkal régebbre nyúlik vissza, hiszen együttesem, a Beatrice a szocialista rendszer állóvizét kavarta fel a megjelenésével.
Pár éve az Újszínház egy színdarabban is feldolgozta a rendszer és az együttes viszonyát. Ön hogyan emlékszik vissza erre a korszakra?
Akkor mi mint zenekar éppen hogy a tűrt kategóriába fértünk bele. A nyolcvanas évek elején általános meggyőződésünkké vált, hogy ezt a rendszert utáljuk, hiszen ez nem a mi, hanem a kommunista haszonélvezők rendszere. De nem csak mi utáltuk a rendszert, a rendszer is utált minket, de ezen felül az is látszott, hogy ezen a szocialista berendezkedésen nem lehet változtatni, ez így marad, amíg élünk. Olyan időket éltünk, hogy elég volt fintorogni ahhoz, hogy bevigyenek kihallgatásra. Velem szemben is gyakran az volt a vád, hogy olyan eszméket terjesztek, amikkel lazítom a szocialista államrendszert. Pedig pusztán arról volt szó, hogy szerettem volna a meglévő világban boldogan élni, még akkor is, ha azt a szocialisták irányítják. Ekkor még reménytelen volt, hogy mondjuk több párt is induljon a választásokon, nem is tudtam elképzelni, milyen lehetne az élet a többpártrendszerben. Persze ma már tudom, hogy ennek is megvan a maga hibája, de azért mégis más, mint a kádári időszak.
Az akkori rendszernek megvoltak azok a káderei, akik a hatalmat gyakorolták. lyen volt mások mellett Erdős Péter is, aki a darabban is feltűnik. Vele milyen volt a viszonya?
Erdőssel nagyon sokszor találkoztam, sőt azt is mondhatnám, hogy nem voltunk rossz kapcsolatban. Ha kértem tőle valamit, akkor szokás szerint először mindig arra hivatkozott, hogy „állam bácsi” nem engedélyezi a lemezeink megjelentetését, de azért megnyugtatott, hogy majd közbenjár, s amit lehet, megtesz az ügy érdekében.
Az akkori évek legfőbb kulturális irányítójával, Aczél Györggyel csak majdnem találkoztam egy rendezvényen, de mire szóba állhattam volna vele, már elment. Pedig szívesen megkérdeztem volna, hogy is van ez az egész dolog velünk kapcsolatban?
Akivel viszont a véletlen összehozott – az István, a király bemutatója utáni fogadáson -, az Horváth András belügyminiszter volt. Odakeveredtem egy társasághoz, amiben ott volt többek között Bródy János, Szörényi Levente, Koltay Gábor, a közepén pedig ott állt Horváth elvtárs. Kezet nyújtott, elkezdtünk beszélgetni, s rögtön meg is kérdeztem tőle így direktben: Horváth elvtárs, nekem miért nincs útlevelem? Ezt hallva az egész társaság lefagyott, mindenki a fejét csóválta, hiszen így nem lehet viselkedni egy belügyminiszterrel. Viszont ő udvariasan annyit mondott, nem tudja pontosan az ügy részleteit, de utánanéz, s ha egy mód van rá, intézkedik. Korrekt volt, hiszen két hét múlva valóban megkaptam az útlevelemet.
Ha már az útlevelet említette, akkoriban sokan disszidáltak nyugatra, vagyis örökre elhagyták az országot. Az ön fejében is megfordult ez a lehetőség?
Igen, mi is terveztük a zenekarral, hogy együttesként kint szerencsét próbálunk, hiszen véleményem szerint annyira jók voltunk, hogy kint is megálltuk volna a helyünket. De ez a tervünk valami módon kiderült, rögtön be is vonták az útlevelünket, s amikor fellebbeztünk az akkoriban szokásos elutasítás állt a válaszukban: kiutazása közérdeket sért.
Az, hogy ez a dolog kiderült, nyilván azoknak a beépített ügynököknek is köszönhető, akik önről is jelentettek. Hozzájuk hogyan viszonyul napjainkban?
Amikor erre lehetőség volt, az ügyvédem kikérte az összes rám vonatkozó anyagot. Kicsit féltem tőle, s az fájón érintett volna, ha a mi öttagú bandánkból is lett volna beépített ember, de szerencsére nem volt. Viszont volt egy srác, aki mintegy a zenekar haverjaként mindig ott járkált köztünk, ő jelentett rólunk, de a neves disc-jockey Arató András is ügynökként adott ki rólunk információkat.
Nagy vihart kavart Vikidál Gyula ügynökmúltja. Róla mit gondol?
Én nagyon szeretem őt, jóban is vagyunk, az esete pedig nagyon érdekes. Ahogy hallottam, valakinek bevágott egyet, az beesett egy kirakatba és nyolc napon túl gyógyuló sérülései lettek. Gyula ezt úgy úszta meg, hogy beszervezték, és ennek fejében ejtették az ügyet. A rólam írt anyaga nem tekinthető jelentésnek, sokkal inkább egy kihallgatási jegyzőkönyvre hasonlít.
Egyébként velem is próbálkoztak, kiről mit tudok – mutatták például a Bizottság együttest -, de én tudtam, hogy senkiről nem mondhatok semmit. A P. Mobilt is említették, ott azzal védekeztem, hogy én punk zenész vagyok, nem érdekel a rock. Kaptam egy nagy pofont, hogy ne beszéljek itt össze-vissza, de ezzel szerencsére vége is lett a próbálkozásaiknak.
Eljutottunk a rendszerváltáshoz. Azt hogyan élte meg?
Először nem tudtam felhőtlenül örülni annak, hogy kimentek a szovjet csapatok, hiszen 1956-ban is megtették ezt, aztán vissza is jöttek. S hiába mentek ki a katonai csapatok, gazdaságilag nagyon függővé váltunk a nagyhatalmaktól. Ráadásul a kivonulók sajnos nem vitték magukkal az itteni kommunistákat, azokat itt hagyták nekünk, aminek később meg is lett a hozadéka.
Létrejött a többpártrendszer. Ön kihez csatlakozott?
Ekkor még nem léptem be sehová, de először az SZDSZ-szel szimpatizáltam, hiszen minden zenész, marginális értelmiségi barátom oda húzott. Ráadásul láttam egy plakátjukat, amin a sok követelés mellett az is szerepelt, hogy koalíciót Erdéllyel. Engem ez szíven ütött, hiszen vannak erdélyi felmenőim, tetszett ennek a kimondása. Persze nemsokára kiderült, ez csak egy szlogen volt, ők valójában egészen más célokat képviselnek.
A rendszerváltás után a kormányt Antall József vezette, nem kételkedem a jó szándékaiban, de ott volt mellette Göncz Árpád, aki az SZDSZ embere volt, és minden olyan elképzelést megvétózott, ami annak a pártnak nem tetszett. Akkor még némileg naivan azt gondoltam, hogy mi mindannyian – kommunisták, nem kommunisták, másképp gondolkodók stb. – összeölelkezve, összefogva felépítjük a szép, nagy, erős Magyarországot. Persze ma már látom, hogy ez hatalmas tévedésem volt.
Visszatérve a pártokhoz, szimpatizálni kezdtem az MDF-el is, de rájöttem, hogy ők sem az én pártom. Viszont amikor Csurka István kilépett onnan, megalakította a MIÉP-et, akkor mentem vele, s oda már beléptem tagnak is. Csurka nagyon jól látta a dolgokat, a mai napig sokszor megfogadják, amiket ő akkor mondott.
Személyesen is ismerte Csurka Istvánt?
Olyannyira, hogy gyakran összejártunk, mondhatom barátság alakult ki köztünk. Viszont akkor kezdett el működni a Pannon Rádió – ahol nekem is volt műsorom –, aminek kapcsán én két dolgot is nehezményeztem. Egyrészt, hogy a rádió vezetése nem értett ahhoz, hogy kell egy ilyen intézményt vezetni, másrészt pedig, hogy a rádióban az SZDSZ és a szocialisták helyett állandóan az akkor még kis pártot, a Fideszt támadták. A MIÉP parlamenti munkájával sem voltam igazán elégedett – a párt 1998 és 2002 között bent volt az Országgyűlésben –, például Balczó Zoltán megnyilatkozásai már akkor sem tetszettek. Ki is zártak később a MIÉP-ből azzal az indokkal, hogy engem megvettek a kommunisták. Ennek ellenére én továbbra is szimpatizáltam azzal az irányvonallal, amit képviseltek.
Csurkát valóban egy vátesznek tartják, de mit gondol Orbán Viktorról?
Úgy érzem, életem legfontosabb pártja a Fidesz. Négyszer nyerték meg a választásokat, már csak ezért is kicsit csendesebben kellene kritizálnia azt, amit képviselnek. A helyi Fidesz-szervezetet is támogatom, részt veszek a Békemeneteken, s ha Viktor kérné, akár a díszemelvényen is ott ülnék, hiszen a miniszterelnöknek szüksége is van rá, hogy kiálljunk mellette.
Orbán Viktor többet próbál meg tenni Magyarországért, a magyarságért, mint eddig bárki a rendszerváltás óta. Mondják, hogy Orbán a liberális internacionálé alelnöke is volt, de engem ez nem zavar, hiszen magamat is mindig liberálisnak tartottam. Ez alatt azt értem, hogy nem zavar, ha valaki mást gondol, mint én, hiszen mi egy országot építünk, s ebben a projektben a legfontosabb szó a magyarság érdeke. Az, hogy ez milyen módon valósul meg, az már egy másik kérdés.
Tudom, hogy manapság a jobboldalon a liberális szitokszóvá lett, de ezt rossz dolognak tartom. A másik szitokszó az, hogy demokrata, de ezt a kifejezést is Amerikában járatták le azzal, hogy az ottani demokraták szerint, ha valaki mást gondol, mint ők, az már rögtön fasiszta.
Visszatérve Orbán Viktorra, én azt gondolom, ő zseniálisan vezeti az országot, annak ellenére, hogy ez az Európai Unió egy nagy tévedés volt a részünkről. Orbán tisztában van a saját erejével, nem él vissza a hatalmával, egyre többen mondják, hogy Európában, napjainkban ő a legfontosabb politikus.
Viszont vádként az is gyakran elhangzik, hogy a Fidesz mindent a saját nomenklatúrájának juttat. Erről mi a véleménye?
A rendszerváltás után az egykori kommunisták mindenre rátették a kezüket, mindenre az égvilágon. Annak kellene inkább örülnünk, hogy végre most a jobboldalon is van néhány gazdagabb ember, bár a legtöbb gazdag még mindig a szocialista párthoz kötődik, illetve ahhoz a baloldalhoz, amiről nem is igazán tudjuk, hogy mit is képvisel. Be kell látnunk, hogy a politikában és a gazdaságban még mindig a pénz, a milliárdosok határozzák meg a tudatot, ezért is örülök a Fidesz milliárdosainak.
Mondják, hogy a Fidesz mindent elvesz, de én úgy gondolom, csak a volt kommunistáktól veszi vissza azokat a dolgokat, amik egykor nagy közös tulajdonunkat alkották.
Ön – mint egykori radikális – hogyan látja a parlament legradikálisabb pártját, a Mi Hazánkat?
A Jobbik politikája addig tetszett – bár én már akkor is fideszes voltam –, mielőtt azt az ismert gyökeres fordulatot végre nem hajtotta a párt. Azt reméltem, ők fogják folytatni az egykori MIÉP-vonalat, jobbról fogják bírálni a Fidesz politikáját. De ehelyett Vonáék néppártosodtak, majd átálltak a másik oldalra.
A Mi Hazánkat a Jobbik egyik nyúlványának tartom, Toroczkai Lászlót is jól ismerem, róla rosszat nem tudok mondani. De én úgy érzem, hogy ez a párt nem találja a helyét, azt sem tudja pontosan, hogy mit akar. Ha világosak lennének a céljai, akkor hagyná, hogy a Fidesz végezze a dolgát, s ha valami nem tetszene ebben, akkor szólna.
Harmadik útról beszélnek, de mi az Unió tagja vagyunk, amiből nem lehet kiszállni, ez jelenleg képtelenség, bár lehet, hogy tényleg jó lenne. Így kénytelenek vagyunk – akárcsak egykor a kommunizmusban – megnézni, hogy meddig lehet elmenni, és a lehető legtöbbet kihozni a saját mostani helyzetünkből.
A legnagyobb baj persze az lenne, ha újra a liberálisok vennék át a hatalmat, mert akkor – s ezt most szó szerint kell érteni – senki nem tudhatja majd, hogy fiú-e vagy lány. A dollárbaloldal mindenképpen, bármilyen áron hatalomra akar törni, nekünk pedig létérdekünk ezt megakadályozni.
Most, 2024-ben is bátran a szemébe merne nézni a 80-as évek Nagy Ferójának, sikerült következetesnek maradnia az elveihez?
Én úgy érzem, hogy igen, hiszen ugyanazt gondolom, mint annak idején. Volt már, hogy szembesítettek egy közel negyven éve elkészült riportommal, s csak annyiban változtam, hogy ma már keményebben meg merem fogalmazni, azt, amit gondolok.
Sok mindent elmondtam most a politikai nézeteimről, tapasztalataimról, de semmiképpen nem felejthető el, hogy én alapvetően zenész vagyok. Most is éppen egy új nagylemezen dolgozunk, nyolc új dallal, februárban felvesszük, márciusban összerakjuk, május 10-én pedig egy koncertbemutató keretében megismerheti majd a nagyközönség.
Tölgyesi Tibor
fotó: Cavalli Mátyás
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
