„Ezek a gyermekek nem akarnak másmilyenek lenni”

Magyarországon közel százezer sajátos nevelési igényű gyermek él, számuk pedig az utóbbi években drasztikusan növekszik. Közülük sokaknak és ezzel együtt családjaik számára is a közoktatás horrorrá válik. Várólisták, vizsgálatok, elképesztő összegek, ezek mellé pedig megbélyegzés, támadások és az út végén az oktatási rendszer teljes csődje. Interjúnk Falvai Anett fejlesztő pedagógussal, aki általános iskolai tapasztalatainak köszönhetően a rendszer mindkét oldalát ismeri.

– Hogyan alakult át alsós osztályfőnökből fejlesztős pedagógussá?

– Az általános iskolában, ahol 20 évig tanítottam, nagyon jó volt a színvonal. Hiába nem volt felvételi, jó családi hátterű, nagyon tehetséges diákok érkeztek hozzánk. Sorozatosan nyerték a versenyeket, jó tanulmányi eredmények születtek sokáig, de az utolsó egy-két osztályomban megjelentek olyan gyermekek, akiken láttuk, hogy picit máshogy működnek: nem úgy megy nekik a tanulás, ahogy a többieknek, magatartási gondjaik vannak, stb. Voltak kollégák, akik nyitottabbak voltak, mint én is. Utána olvastam, hogy lehet ezekkel a kicsikkel együtt dolgozni – nekik akkor még nem volt semmilyen diagnózisuk, nem tudtuk, mi az az ADHD akkoriban, senki nem is nagyon beszélt róla. Ekkor kezdtem először ezzel a témával foglalkozni osztályon belül, hogy an lehetne segíteni nekik. Aztán, amikor megszületett a kislányom, szülőként is érintett lettem a témában. Vele már korai fejlesztésen is részt vettünk és dolgozunk azóta is. Végül is elkezdtem jobban beleásni magam a témába, továbbtanultam és rájöttem, hogy nagy az igény arra, hogy helyi szinten is legyen fejlesztés a településünkön, mert mi is hatalmas távolságokra jártunk a fejlesztésekre, emellé pedig egyre többen kerestek, egyre több tünettel, diagnózissal, kéréssel. Ekkor hagytam ott a tanítói állásom és azóta fejlesztéssel foglalkozom. Elképesztően sok gyermek és velük együtt család is érintett, mert minden speciális gyermek mögött ott egy egész család.

– Az alsó tagozatos korosztállyal foglalkozik a fejlesztések során is?

– Igen, a 6-10 éves korosztállyal foglalkozom első sorban, de van sok óvodás és iskolai előkészítés is. A tünetek egy része nagyon korán kiderülhet, már csecsemő korban megjelenhetnek, de a szülő sokszor nem szeretné észrevenni. A család lebeszéli róla, hogy „adj neki még időt, te is figyelmetlen gyerek voltál”, hasonlók. Ezen kívül a védőnők és gyermekorvosok sem mindig támogatják a szülőt, hogy igenis el kell menni kivizsgálásra, meg kell nézni, hogy mi van a háttérben. Ők is sokszor megengedőek ezzel kapcsolatban. Vagy azért, mert nem értenek hozzá vagy nem akarnak ezzel foglalkozni – mert ez egy macerás dolog. Sokszor talákoztam olyannal, hogy jeleztem a szülők felé, hogy valami lehet a gyermekkel, ők pedig elhatárolódtak, hogy én márpedig ne kritizáljam az ő gyermeküket. Ez nehéz. De, ha felvetődik a kérdés vagy a gyanú, akkor mindenképp a szülői ösztönre kell hallgatni, mert én is hál’Isten arra hallgattam. Engem is sokan le akartak beszélni róla, hogy ez biztos szakmai ártalom, hogy én pedagógusként nézem a gyermeket, nem csak mint anya, de jól tettem, hogy elvittem és nem hagytam annyiban, hanem kerestük a megoldásokat.

– Mik azok a tünetek, amik megkongathatják a harangot?

– A tünetek sokfélék lehetnek, attól függően, hogy mi a diagnózis. Egy autista, egy ADHD-s vagy egy idegrendszeri éretlenséggel küzdő kisgyermek esetében teljesen szerteágazóak a tünetek, de vannak általános jelenségek, mint például, hogy nehezebben megnyugtathatóak, sokkal impulzívabbak, rosszul alszanak, nehezen tudnak elállni, túlpörögnek, de ezek a jelek nagyon sokfélék lehet.

– Ha egy szülő tapasztalja ezeket a jeleket, merre tud elindulni?

– Csecsemőkorban a védőnő elérhető ezzel kapcsolatban legkönnyebben: ő ellenőrzi a gyermek beszéd- és mozgásfejlődését, és tudja jelezni a szülőknek, ha valami rendellenes. A következő szint a gyermekorvos, illetve, ha jár bölcsődébe a gyermek, akkor ott is érdemes megkérdezni, hogy a gondozók esetleg látnak-e elmaradást bárhol. Sok állami- és magánintézmény foglalkozik a diagnózisokkal. Sok állapotot korán lehet diagnosztizálni, de sokat csak később. Itt az első probléma, hogy az állami intézményekbe kvázi lehetetlen bekerülni: több évnyi a várólista, ha a szülő idejében szeretne diagnózist, elviszi a kicsit magánellátásba, ami viszont iszonyatos költségekkel jár. Ha már megvan valamilyen diagnózis, akkor a csecsemőknél a korai fejlesztés a legfontosabb, minél korábban elkezdik, annál hatékonyabb lesz a fejlődés. De ezek megint csak főleg magánúton megoldhatóak és hatalmas összegekbe kerülnek. Összességében számtalan típusú fejlesztés elérhető már: például mozgás-, beszéd fejlesztés, pszichológus, pszichiáter, logopédus, lovas terápiák, stb.

– Tehát fontos a minél korábbi felismerés. Mi történik akkor, amikor később, már iskolás korban derül ki a zavar?

– Sok probléma, elsősorban a tanulási zavarok csal 1-2. osztályban derülnek ki, akkor jelenik meg a teljesítmény a kicsiknél. Itt értelmes, intelligens, jól kommunikáló gyermekeket kell elképzelni, akik valamiért mégsem azt az eredményt hozzák, amit elvárnak tőle. Mozognak, ficeregnek, nem tudnak figyelni, amit már a pedagógus is jelez és jó eséllyel már a szülő is észrevesz. Ilyenkor a szakszolgálatokhoz kerülnek el első sorban, és a vizsgálatok után a gyermek kap egy kódot. A BTMN – a beilleszkedési-, magatartási- és tanulási zavar kódja, a másik az SNI – a sajátos nevelési igényű kódja.

 Ki is a sajátos nevelési igényű gyermek?

Az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrumzavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd.

– Mi változhatott az elmúlt években abban a tekintetben, hogy egyre több az ilyen zavarokkal rendelkező gyermek?

– A KSH adatai szerint a legnagyobb arányban az SNI-s gyermekek száma nőtt: a 2021/2022-es tanévben 45,3 ezren voltak, ami 12 százalékkal több, mint egy évvel korábban. Adatok alapján azt mondhatjuk, hogy több mint 100 000 SNI-s gyermek lehet, de mivel sokan nem mennek el a vizsgálatokra vagy igyekeznek elhallgatni, ez a szám valószínűleg sokkal magasabb. Ennek több oka van: az egyik, hogy nyilván régen is voltak ilyen gyermekeket, csak nem volt ilyen jó a diagnosztika, valamint, hogy ma már mások a követelmények: nem feltétlen kellett továbbtanulni. Valamint nagyon fontos különbség az a rengeteg inger, ami éri a mai gyermekeket, már magzati korban is. Ez nagyon megterheli az idegrendszerüket, amiből rengeteg probléma van. Az is közre játszhat, hogy egyre később vállalnak a 30 felettiek gyermeket, így a kor is egy rizikófaktor, valamint a lombik-eljárások nagyon megterhelőek az anyára nézve a hormonkezelések miatt, valamint a megnövekedett számú ikerterhesség szintén magasabb kockázatot jelent.

– Tehát az állami ellátás nincs felkészülve a gyermekek számának növekedésére?

– Ez az egyik, hogy az oktatási rendszerben gond van, de ez nem mai probléma. A pedagógusi pályát sokan elhagyják, utánpótlás nincs, kevés a szakember – nem csak pedagógusból, hanem gyógy- és fejlesztő pedagógus sincs elegendő. Most éppen logopédus hiány is van. Nyilván más lenne a helyzet, ha nagyobb lenne az erkölcsi és anyagi megbecsülése ezeknek a szakmáknak, de nem csak pedagógus nincs, hanem intézmény sem. BTMN-es papírral a gyermek járhat többségi általános iskolába, viszont kapnia kellene segítséget az iskolától a tanulási nehézségeihez mérten, például több időt, másik feladatsort kellene neki biztosítani, vagy megengedni neki, hogy írásban feleljen szóbeli helyett például. Ezeket a szakvélemény alapján kiadott előírásokat a pedagógusok egy része félresöpri, mert nem akar vele foglalkozni, nem ért hozzá, nem érdekli, nincs ideje. Ott van 30 gyermek, neki arra nincs energiája – pláne ilyen fizetés mellett, hogy külön feladatlapokat osztogasson vagy szünetben feleltesse. A másik, hogy,ezek a gyermekek az állami intézményen belül kellene kapniuk további fejlesztést, amit már az óvodáknak is biztosítania kellene, de nincs fejlesztő, aki ezeket a feladatokat ellátná, tehát a szülő kénytelen magánúton fejlesztést keresni.

– Ráadásul amúgy is egyre magasabb a verbális bántalmazások száma az iskolákban, ezek a gyermekek még inkább támadásoknak kitettek, hanem meg elfogadó közegbe kerülnek.

– Pontosan. Ezek a különleges igények a visszájukra is elsülhetnek, ha a pedagógus nem megfelelően kezeli és az osztálytársak sincsenek felkészítve rá. Ekkor jönnek a pszichés- és önértékelési gondok, ahol pedig már pszichológus közbelépése szükséges. Ha ezt jól kezelné az intézmény, a pedagógus, az osztálytársak és az ő szüleik is, akkor működhetne ez a rendszer így.

Ezek a gyermekek nem akarnak másmilyenek lenni. Ezek a gyermekek bizonyos területeken kifejezetten tehetségesek, erre is érdemes lenne nagyobb hangsúlyt fektetni – hogy lehet, hogy nem jó helyesíró, viszont szépen rajzol például. Csak erre már nem figyelünk oda, mert a rajztudás nem kell a továbbtanuláshoz.

– A speciális igényű gyermekek szülei tehát tartanak a megbélyegzéstől?

– A diszkrimináció miatt a szülők már ott tartanak, hogy ameddig lehet, húzzák a vizsgálatot. Ha el is viszik, akkor inkább magánellátásba, mert annak nincs nyoma a rendszerben. Úgy vannak vele, hogy „ígyis-úgyis szeretem, tudom, hogy ilyen, ha muszáj, akkor elmegyünk, hogy ne kapjon egy kódot, hanem csak egy szakvéleményt, amit, ha egy jó hozzáállású tanár jól kezel, akkor megmutatjuk, ha nem olyan tanárhoz kerül, akkor pedig inkább nem szólunk róla.”

– Az SNI-s gyermekek hogy férnek bele a jelenlegi közoktatási rendszerbe?

– A BTMNS-es gyermekeknek még megvan a lehetősége, hogy ellavírozzanak a közoktatásban, de ott vannak az SNI-s gyermekek: például az ADHD-s, az autista, a kevert specifikus-zavaros gyermekek, akiknek SNI-s iskolába kellene járniuk, ami pedig nem nagyon van. Tengenek az állami iskolákban, még nagyobb a lemaradásuk, kevésbé tudnak teljesíteni, tehát ez a legnagyobb probléma. Fogalmuk sincs a szülőknek, hogy mit jelent, hogy ADHD, vagy, azt mondjuk: autista, akkor mindenki az Esőemberre gondol, de az autizmus nem véletlen spektrumzavar. Vannak enyhe autisták, akik jól integrálhatóak.

A legnagyobb baj az, hogy azoknak a gyermekeknek nincs helye a rendszerben, akik az állami iskolához sokak, de speciális iskolához kevesek.

A szülők sokszor kiveszik magántanulónak, otthon próbálják ellátni ezt a feladatot, sok pénzt beleölve magántanárt keresnek mellé, általában ilyenkor az édesanya otthon marad, egy keresőre van utalva a család (jó esetben), ha van testvér, ő is megsínyli. Tehát ez nem csak anyagilag megterhelő, hanem abban a tekintetben is, hogy semmilyen elfogadást nem kapnak a társadalomtól.

– Tehát vannak a hagyományos általános iskolák, valamint azok, ahol súlyosabb gyermekekkel foglalkoznak, köztes intézményrendszer pedig nem létzik?

– Tulajdonképpen igen. Az állami ellátáshoz tartoznak az úgynevezett EGYMI (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény) iskolák, ahol súlyos értelmi fogyatékos és mozgássérült gyermekek vannak, de egy ADHD-s kicsi nem való ezekbe az intézményekbe. Ők csak nem tudnak figyelni, belebeszélnek, stb. De a korai szakaszban még a diagnózis is nehéz: vannak tünetek, amik az autizmus, az ADHD és a figyelemzavar közös pontjai, ami mindre jellemző, ezért is diagnosztizálnak később. Ezek a tünetek alakulhatnak erre is és arra is. Fontos a felismerés és a fejlesztés minden esetben a genetikai – megváltoztathatatlan – rész mellett.

– Mi lehetne a megoldás ebben a kérdésében?

– Egy harmadik típusú intézményrendszert kiépíteni ezeknek a gyermekeknek, akik sem egyik, sem másik rendszerbe nem illeszkednek nem megfelelően.

Szülők egy nagy csoportja már dolgozik ezen a javaslaton, egy külön SNI-s iskolarendszer kialakításán azok számára, akik jól fejleszthetőek, de egy állami nagy létszámú iskolában nem boldogulnak.

A gond az, hogy az állami iskolák körzetesek, tehát aki az adott körzetben lakik, fel kell venniük. Az egyházi vagy például a nemzetiségi iskolák esetében más a helyzet. Általános jelenség országszerte, hogy simán visszadobják a „papíros” – valamilyen zavarral diagnosztizált – gyermekeket. A legszomorúbb, hogy helyhiányra hivatkozva teszik ezt, amit a szabályok adta keretek miatt megtehetnek, holott véleményem szerint mindenkinek meg kellene adni a jogot, hogy megpróbálhassa. Lehet, hogy erős lesz neki, hogy nem odavaló, de meg kell adni neki a lehetőséget, hogy kipróbálja magát a gyermek. A már oktatási rendszerben lévő gyermekek SNI-s diganosztizálása során a szakszolgálatok régebben kijelöltek egy intézményt számukra, de mivel nem igen van ilyen, ami van, az pedig már tele van, ezért maradnak a kicsik a hagyományos oktatási rendszerben és kallódnak. Az intézmény azt nem teheti meg, hogy kiteszi őket, de a szülők előbb-utóbb nem tehetnek mást, mert nem kapnak segítséget, nem kapnak fejlesztési lehetőségeket, egyszerűen ellehetetlenül a gyermek és inkább kiveszik az iskolából. Vannak kimondatlan, nem hivatalos befogadó általános iskolák sok településen, ahová minden „papíros” gyermeket be kell fogadni. Ezeknek a befogadó iskoláknak a lényege az lenne, hogy kis létszámú csoportokban speciális módon foglalkoznak a kicsikkel szakemberek. Rengeteg ilyen befogadó iskoláról tudok, ahol 30-32-en vannak egy osztályban, ami abszolút alkalmatlan a fejlesztő foglalkozásra, és már amúgy is telített az intézmény, tehát felvenni új gyermeket nem tudnak.

– A sajátos igényű gyermekekre sem a hagyományos pedagógusok, sem a diákok nincsenek felkészítve.

– Abszolút nem állnak készen az ilyen kicsikkel való együttműködésre. Ezeknek a gyermekeknek a vizsgálati szakasz sem egyszerű, hiába vannak jó szakemberek a szakszolgálatoknál és a gyermekpszichiátrián is, de futószalag. Annyira hosszú a várólista, hogy minden szakembernek csak az a lényeg, hogy minél gyorsabban, minél több gyermeket kipörgessenek. Ha egy kicsit arra koncentrálnánk, hogy mennyi értéke is van ezeknek a gyermekeknek, sokkal jobban együtt tudnánk élni. Példádul az ADHD-s gyermekek nagyon jó vezetők lehetnek akár azért, mert kreatívak, nagy a teherbírásuk, más a gondolkodásuk. Erről szól az a mondás is, hogy

„Ahol változik valami a világban, ott egy ADHD-s ott van! Ők azok, akik a világot előremozdítják!”

Nem véletlen, hogy a nagy feltalálók, akár Einstein vagy Tesla például mind rendelkezett valamilyen „zavarral”, mert nekik más gondolkodásmódjuk, ami előre viszi a világot. Lehetnek sikeresek, boldogok, feltalálók, csak az lenne a fontos, hogy könnyítsük meg a gyermekkorukat, hogy legen motivációjuk továbbtanulni például. Mert, ha folyton csak piszkálják az iskolában, kevésbé fog egyetemre menni, és esze ágában nem lesz a tehetségét kihasználni. Aki figyelemzavaros, az egész életében az marad, nem kinőhető állapotok ezek, de nyilván, ha a megfelelő fejlesztést megkapják, ahogy ők is növekszenek, sokat tudnak javulni, megtanulják önmagukat elfogadni, érzelmeiket és indulataikat kontrollálni.

– Ezek a kicsik tudatában vannak annak, hogy nincs velük gond, csak máshogy kell velük foglalkozni?

– Az ADHD-s gyermekek például érzik, hogy másak, érzik, hogy valami probléma van, de kiskorban nem tudják elmondani az érzéseiket. Egy kisfiú például azt mondta az orvosának, hogy úgy érzi, mintha egy farkas lakna benne. Ez nekik is legalább olyan megterhelő, mint a környezetüknek: hogy jár a lába folyton, hogy babrálja a haját, hogy folyton beszél, ez ugyanúgy probléma nekik is. Serdülőknél ez sokkal nagyobb gond lehet, mivel amúgy is keresik magukat, az identitásukat, nehezebben élik ezt meg, sokat piszkálják őket, zárkózottabbak, önértékelési problémáik is lehetnek. Bizonyított, hogy azon ADHD-s gyermekek körében, akik nem kapták meg a megfelelő kezelést, később sokkal több lesz a szerfüggő, mert valahogy próbálja magát lenyugtatni, a dührohamait, a szorongását elfojtani. Emellett pedig sok szülő kimerült, elfáradt, sok az egyszülős család, egy keresetből nagyon nehéz a sok fejlesztést állni, valamint ezek rendszerint logisztikai rémálmot is jelentenek a családok számára.

– Az iskolaérettségi rendszer segít felismerni a tanulási zavarokat?

– Az iskolaérettségi rendszer abszolút nem megfelelő, mivel ahhoz, hogy egy évet halaszthasson a gyermek, végig kell csinálni számos vizsgálatot, aminek a végén ott lesz egy diagnózis, ami miatt pedig máshogy fognak tekinteni rá. Ha nincs diagnózis, akkor pedig nem halaszthat, és lehet, hogy egy olyan gyermeket bélyegzünk meg, aki plusz egy év alatt kiválóan fel tudott volna készülni az iskolai teljesítményre, viszont, ahogy kódszámot kap, onnantól máshogy fognak rá tekinteni a környezetében, tehát az se jó, ha a szülő elviszi és az sem, ha nem viszi. Nincs jó megoldás.