Amerikai dollármilliárdok és moduláris reaktorok: lehetőség vagy függőség?

A novemberi washingtoni találkozó után Orbán Viktor bejelentette, hogy Magyarország 20 milliárd dollár értékű pénzügyi támogatást kaphat az Egyesült Államoktól. Ez különböző pénzügyi konstrukciók összértéke: devizacsere-megállapodás (swap), kisméretű moduláris nukleáris reaktorok és cseppfolyósított földgáz vásárlása. A kérdés az, hogy ezek a milliárdok valódi gazdasági fejlődést hoznak-e, vagy Orbán a brüsszeli függőséget washingtonira cseréli.

A devizacsere-megállapodás működési módja egyszerű. Ha a forint hirtelen gyengül, a Magyar Nemzeti Bank dollárt kaphat az amerikai féltől forint ellenében. Ez likviditást biztosít anélkül, hogy a devizapiacokon kellene eladni a magyar valutát. Valójában nem kölcsönről van szó, a felek meghatározott feltételek szerint visszacserélik a devizát. Negyvenhárom ország alkalmaz hasonló mechanizmust. A bejelentés után a forint 18 hónapos csúcsra erősödött az euróval szemben, amihez a devizacsere-megállapodás híre is hozzájárult.

Fontos azonban tisztázni, hogy a devizacsere-megállapodás nem helyettesíti az Európai Unió által befagyasztott nagyjából 19 milliárd eurót. Az uniós pénzek nagyrészt támogatások és kedvezményes hitelek beruházásokra, míg a dolláralapú devizacsere válsághelyzetben likviditási tartalékot jelent. Két különböző eszköz két különböző célra.

A konstrukció politikai kockázatot is hordoz.

Ha Magyarország arra szorul, hogy Washingtontól kérjen dollárt, az közvetett nyomást gyakorolhat a gazdaságpolitikai döntésekre. A devizacsere-szerződésekben ritkán szerepelnek nyílt politikai kikötések, de a dollárhoz való hozzáférés erősítheti Washington befolyását külpolitikai ügyekben: kínai beruházások korlátozása, szankciós politika, védelmi beszerzések. Orbán azzal kampányol, hogy megvéd Brüsszel túlhatalmától, miközben egy más jellegű, ám nem kevésbé jelentős függőséget épít ki Washington felé.

A kormány azzal indokolja a lépést, hogy az Európai Unió nagyjából 19 milliárd eurót befagyasztott jogállamisági aggályok miatt. A 2026-os választások előtt a kabinet 80–90 milliárd forint értékű adócsökkentést jelentett be, miközben a költségvetési hiány idén eléri az öt százalékot, jóval a háromszázalékos uniós határ felett. A költségvetési adatok azt mutatják, hogy a kormány nagy összegeket mozgat meg a választások előtt, miközben a gazdasági növekedés stagnál. Az IMF 0,6 százalékos GDP-növekedést prognosztizál 2025-re, messze attól a 3–6 százaléktól, amelyet Orbán célként jelölt meg.

Ha már magas hiányt futtatunk, legalább stratégiai beruházásokra kellene fordítani: energiafüggetlenségre, kutatás-fejlesztésre (K+F), mérnökképzésre. A gyakorlatban azonban nem ez történik. Jellemzően a fogyasztás élénkítése és a béremelések dominálnak: családtámogatások, állami bérkör, célzott választási juttatások. Ha a magas hiány nem növeli tartósan a termelési teljesítményt, az államadósság/GDP-arány romlik, ami az önrendelkezés ellen hat magasabb kamatok és erősebb külső függés formájában.

A befektetők számára – legyenek hazaiak vagy külföldiek – a kiszámítható szabályozási és intézményi környezet legalább olyan fontos, mint az adókedvezmények vagy az energiaár. 

A gyakran változó adószabályok, a változékony költségvetési politika és az átláthatatlan szerződéskötési gyakorlat növeli az országkockázatot és emeli a finanszírozási költségeket. A beruházások csak akkor hoznak hosszú távú hasznot, ha a gazdaságpolitikai környezet stabil alapot ad hozzájuk.

A devizacsere-megállapodásnál azonban érdekesebb kérdés, hogy mire fordítják a milliárdokat, és milyen ellenszolgáltatást vár el a kormány. Az amerikai megállapodás három területet említ: nukleáris üzemanyag beszerzését a Paksi Atomerőműhöz, használt fűtőelemek tárolását és kisméretű moduláris reaktorokat. Ezek közül a legambiciózusabb és egyben legkockázatosabb elem az SMR-technológia.

Az úgynevezett SMR-ek valójában néhány száz megawattos teljesítményű kisméretű atomerőművek, amelyek egy nagyobb ipari létesítmény vagy város energiaellátását képesek biztosítani. 

Magyarország a GE Hitachi BWRX–300 típusú reaktorát választotta, amelyet először Kanadában építenek. Reálisan az első hazai SMR-ek legkorábban a 2030-as évek elején–közepén állhatnak üzembe, tehát ez nem rövid távú megoldás, hanem hosszabb távú szerkezeti döntés.

Fontos ugyanakkor látni, hogy az SMR-technológia jelenleg még nem kiforrott, üzemszerűen működő technológia. 

A GE Hitachi típusa most épül először Kanadában, így sem a költségszerkezet, sem az üzemanyag-ellátás, sem a hosszú távú karbantartási és hulladékkezelési gyakorlat nem bizonyított. Magyarország számára ezért valós kockázat, hogy egy olyan technológia első alkalmazói közé kerüljön, amely ipari léptékben még nem igazolt. Egy kis ország nem engedheti meg magának, hogy kísérleti tereppé váljon olyan rendszerek számára, amelyeknél a tényleges műszaki és pénzügyi kockázatok csak éles üzem közben derülnek ki.

A lépés indokolható: a kormány iparfejlesztési célokat tűzött ki, különösen az akkumulátorgyártás területén, amely hatalmas energiaigénnyel jár. Debrecenben a CATL építi, és rövid időn belül indítja akkumulátorgyárát. A reaktorok kibocsátásmentes energiaforrást jelentenek, működés közben nem bocsátanak ki szén-dioxidot.

Magyarországnak van nukleáris üzemeltetési tapasztalata, de a technológia kulcsrésze külföldi kézben marad, ha nem érünk el érdemi szaktudásátadást és hazai beszállítói szerepet. A GE Hitachi reaktorokat vásároljuk, nem fejlesztjük. A Paks II. projekt tanulsága, hogy a külföldi nagyberuházások gyakran átláthatatlan szerződésekkel, költségtúllépésekkel és politikai kockázatokkal járnak. Orbán bejelent beruházásokat, de soha nem közli, milyen áron, milyen feltételekkel és ki profitál belőlük. A nukleáris hulladék kezelése és a leszerelés sem ingyenes: évtizedekig tart, és komoly közpénzeket emészt fel.

A kormány gyakran hivatkozik arra, hogy a nagy ipari beruházásokhoz képzési programok és hazai beszállítói együttműködések kapcsolódnak. 

Ezek azonban rendszerint nem szerepelnek nyilvános, kikényszeríthető szerződésekben, és az iparági gyakorlat alapján a valódi magyar hozzáadott érték jelenleg korlátozott. A tömeges mérnökképzés, a helyi beszállítói arány és a technológiai tudásátadás csak akkor válhat valósággá, ha ezek konkrét, ellenőrizhető feltételek formájában kerülnek rögzítésre, nem pedig kommunikációs ígéretek szintjén maradnak.

Az SMR-ek mellett a másik energiaigényes terület az adatközpontok. A mesterséges intelligencia térnyerése óriási számítási kapacitást követel. Az adatközpontok ma a világ villamosenergia-fogyasztásának 1,5 százalékát teszik ki, és a Nemzetközi Energiaügynökség szerint ez 2030-ra megduplázódhat. Magyarország esetében egy nagy adatközpont éves fogyasztása több tízezer háztartáséval vetekszik.

Hűtésükre az adatközpontok hatalmas mennyiségű vizet használnak. Magyarország villamosenergia-termelésének 57 százaléka már ma alacsony széntartalmú forrásból származik, amelyben a paksi, orosz technológiájú blokkok adják a legnagyobb részt. Ha az akkumulátorgyárak mellé adatközpontokat és esetleg SMR-eket is telepítünk Debrecen térségébe, a régió vízgazdálkodása kulcskérdéssé válik.

Magyarország vízkészlete és termőföldje olyan nemzeti erőforrás, amelyet a nagy energia- és vízigényű beruházások tervezésekor meg kell óvni. 

A vidéki térségek infrastruktúrája nem arra lett méretezve, hogy egyszerre szolgáljon ki ipari létesítményeket és lakossági igényeket, ezért a hosszú távú felelősségvállaláshoz elengedhetetlen a termőföldek védelme, a vízkincs kíméletes kezelése és a helyi közösségek érdekeinek érvényesítése. Magyarország nem engedheti meg, hogy stratégiai erőforrásai külföldi beruházási logikák miatt kerüljenek tartós nyomás alá.

Az adatközpontok azonban nemcsak energiaigényes létesítmények, hanem gazdasági lehetőségek is. 

Magyarország kulcsfontosságú helyen fekszik, digitális hídként köti össze a Nyugatot a Kelettel. Budapest adatközpont-kapacitása évről évre bővül, Debrecenben pedig már kijelöltek telephelyet egy európai szuperszámítógép számára.

Ha Magyarország képes vonzani nemcsak a szervereket, hanem a kutatás-fejlesztési központokat is, technológiai központtá nőheti ki magát a régióban. Az adatközpontok vonzzák a szoftvermérnököket, mesterségesintelligencia-kutatókat és kiberbiztonsági szakértőket. Egy nagy adatközpont GDP-hozzájárulása a puszta szerverterem-rendeltetéshez képest többszörösére nőhet, ha nemcsak szervereket, hanem mérnököket és kutatás-fejlesztést is eredményez. Ha jól csináljuk, ez lassíthatja vagy akár megfordíthatja az agyelszívást.

Felmerül azonban a kérdés, hogy a kormány milyen követelményeket támaszt. Lesz-e magyar tulajdonrész? Kötelező lesz-e magyar mérnökök képzése és foglalkoztatása? Kapnak-e kedvezményes hozzáférést magyar induló vállalkozások a számítási kapacitáshoz? Lesz-e együttműködés az egyetemekkel? Kötelező szaktudásátadás?

Li Kuang-jao Szingapúrja nemcsak befogadta a külföldi gyártókat, hanem megkövetelte tőlük a tudásátadást, kutatás-fejlesztési központok létrehozását és az egyetemi integrációt. Észtország hasonló elvet követett a digitális szektorban. Dél-Korea autóiparában feltétel volt, hogy a külföldi vállalatok fokozatosan építsék be a hazai beszállítókat és képezzék a mérnököket. Magyarország ezzel szemben továbbra is az 1990-es években kialakult megközelítést alkalmazza: adókedvezményekkel és olcsó energiával vonzza a külföldi tőkét, de nem követel érte képességfejlesztést.

A munkahelyteremtés kérdése is tisztázásra szorul. Az elmúlt évek nagy ipari beruházásainál a kormány gyakran hivatkozott magyar munkahelyekre, a gyakorlatban azonban a gyárak jelentős arányban vendégmunkásokat alkalmaznak. 

Ez rövid távon megoldja a munkaerőhiányt, de nem erősíti a hazai szakmai befogadóképességet, és nem teremti meg azt a mérnöki és technológiai tudást, amely hosszú távon a gazdaság alapja lenne. A valódi hozzáadott érték ott keletkezik, ahol magyar dolgozók, magyar mérnökök és magyar beszállítók építik fel az iparágat, nem pedig ott, ahol az ország csupán összeszerelő és munkaerő-importáló szerepet tölt be.

Itt van még egy geopolitikai kérdés is: Magyarország egyszerre udvarol a kínai akkumulátorgyártóknak és az amerikai energiacégeknek. A CATL már Debrecenben van. Mi történik, ha Donald Trump elnök azt követeli, hogy Magyarország válasszon oldalt? Ha az USA és az EU egyszerre gyakorol nyomást, a két szék között eshetünk a pad alá – és ez nemcsak politikai, hanem piaci kockázati felárban is megjelenhet.

Kereskedelmi szempontból is felvetődik: ha amerikai technológiát vásárolunk, és amerikai cégek számára biztosítunk infrastruktúrát, milyen magyar termékek és szolgáltatások kapnak könnyített hozzáférést az amerikai piachoz? 

A magyar agrár- és élelmiszerexport? Az IT-szolgáltatók belépése a piacra? Gyógyszeripari együttműködések? A kereskedelemnek kétirányúnak kellene lennie.

Komoly döntési helyzet, hogy ezek a lépések hosszú távon erősítik-e a magyar gazdaságot, vagy csupán átmeneti megoldások magas áron. Magyarország válhat Közép-Európa technológiai központjává, de csak akkor, ha nem elégedünk meg az olcsó energia biztosítójának szerepével.

A probléma nem az, hogy Orbán Brüsszel helyett Washingtont választja. A gond az, hogy egyik oldalon sem teremt valódi magyar gazdasági érdekérvényesítő erőt. 

Semelyik modern gazdaság nem lehet teljesen önellátó fejlett technológiában; még az Egyesült Államok és Kína is importál kritikus alkatrészeket. De lényeges különbség van aközött, hogy passzív fogadói vagyunk a külföldi beruházásoknak, vagy aktív tárgyalópartnerei.

Egy nemzeti gazdaságpolitika akkor védi igazán az ország önrendelkezését, ha minden külföldi befektetővel – legyen az brüsszeli, washingtoni vagy pekingi – ugyanazt a három feltételt érvényesíti: hazai tulajdonrész az infrastruktúrában, kötelező tudásátadás, valamint mérnökképzés és hazai kutatás-fejlesztés.

Az infrastruktúra nemzeti tulajdon, még ha a technológiát licenc alapján használjuk is. 

Fokozatos képességfejlesztés azokban a területekben, ahol reálisan építhetünk szakértelmet: szoftverfejlesztés, karbantartás, kutatás, alkalmazott mérnöki szolgáltatások.

A Trump–Orbán találkozó tehát egyszerre jelent lehetőséget és kockázatot. A devizacsere-megállapodás biztonsági hálót nyújthat, ha válság alakul ki. Az SMR-ek és az adatközpontok új iparágakat hozhatnak. De mindez csak akkor éri meg, ha a kormány felelősen gazdálkodik, átlátható szabályokat teremt, kemény feltételeket szab a külföldi befektetőknek, és nem növeli tovább az államadósságot rövid távú politikai célok érdekében.

A következő hónapok mutatják majd meg, hogy ez a pénzügyi háló tényleges beruházási lehetőséggé válik-e, ha a kormány tanul a múltból és feltételeket szab, vagy csupán újabb mentőöve lesz egy olyan gazdaságpolitikának, amely a függetlenség helyett újabb függőségeket épít.

Az elemzés nemzetközi pénzügyi intézmények és szakmai jelentések adataira támaszkodik.