Békéscsabán délelőtt tartották a városvezetés által szervezett megemlékezést, mely során tisztelegtek az 1956-os szabadságharc, illetve annak hősei és mártírjai előtt. Az eseményt a „jobboldali városvezetés” Nagy Imre szobrának megkoszorúzásával zárta, amely számomra vállalhatatlanná tette a rendezvényt – írta a város mihazánkos önkormányzati képviselője, Gyebnár Dávid. Alább a folytatás.
Tüntetőlegesen távolmaradtam a központi rendezvénytől, mivel nem vagyok hajlandó egy padlássöprő kommunista szobrát megkoszorúzni, pláne nem október 23-án. Mi, a helyi mihazánkosokkal, külön emlékeztünk, méghozzá a felkelés valódi hőseiről.
Kevéssé ismert, de Békés megyében is voltak kisebb forrongások ’56-ban, melyet a karhatalom kegyetlenül megtorolt. Egy kis csapat például lefegyverezte a határőrséget, a fegyvereket magukkal vitték és támadást kezdtek szervezni a karhatalom ellen. A két fő szervezőt, Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt, halálra ítélték. Kegyelemért folyamodtak, amit a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasított.
Mi úgy éreztük helyénvalónak, ha Nagy Imre helyett az ő emlékük előtt tisztelgünk egyperces néma főhajtással, majd az ő emléktáblájuk elé helyezünk koszorút.
Mi a baj Nagy Imrével?
Oktatásunk és emlékezetpolitikánk csődjét mutatja, hogy ezt a kérdést a mai napig fel szokták tenni. De, ha már felteszik, illő megválaszolni. A legfőbb probléma vele, hogy igazi, hamisítatlan kommunista volt, gyakorlatilag egész életében.
1916-ban esett orosz hadifogságba. Szibériai fogsága idején igencsak megszerethette a kommunizmust, hiszen 1918 márciusában tagja lett a Vörös Gárdának, majd ugyanezen év júniusában Szibéria Külföldi Munkásainak Kommunista (Szociáldemokrata) Pártjába is belépett. Vagyis Lenin és Trockij oldalán harcolt az orosz polgárháborúban, a fehérek ellen. 1921 májusában egyhónapos csekista kiképzésen vett részt, majd ezt követően hazatért Kaposvárra. Itthon szintén a szociáldemokraták és a kommunisták között ingázott, ami tökéletesen mutatja, mennyire nincs lényegi különbség ezen két irányzat között. A végcél ugyanaz, csak a módszerek és az odavezető út más kicsit.
Azt, hogy mit jelentett számára a haza és a nemzet fogalma, kiválóan bemutatja, hogy mikor a Nagynémet Birodalom, majd Magyarország is, megtámadta a Szovjetuniót, Nagy Imre azonnal rohant, és jelentkezett a Vörös Hadseregbe. 1941. július 7-én áll szolgálatba, egy belügyi csoportban a frontvonalak mögötti diverzáns partizánharcra készítették fel. Büszkén, habozás nélkül fogott fegyvert a saját hazája és Európa ellen Sztálin oldalán. Ekkori éveivel kapcsolatban rendszeresen vádolják azzal, hogy Vologya fedőnéven együttműködött olyan szovjet hatóságokkal, mint a Gulágot fenntartó és tömeggyilkosságokat végrehajtó NKVD.
1944-ben a megszállókkal tért vissza Magyarországra, mint a Kommunista Párt egyik vezéralakja. Ő hajtotta végre a rég várt földosztást – nyilvánvalóan azért kapta meg a tárcát, hogy ez a folyamat a kommunisták nevéhez kötődjön.
De az is ő volt, aki benyújtotta a németek kitelepítésének tervezetét a Minisztertanácsnak. Begyűjtési miniszterként aláírta a padlássöprés rendeletét, ezáltal kiemelt szerepe volt a parasztság terrorban tartásában is.
Igaz, rendszeresen fogalmazott meg ellenvéleményt az agrárpolitikával, az erőszakos kolhozosítással kapcsolatban is – nyilván eredménytelenül. 1953 után – a kezdeti sztálinista szólamok hangoztatását követően – pedig az új irányvonal megtestesítője, bár hol volt hatalom a kezében, hol nem.
A forradalom idején valóban a magyar nép oldalára állt, ám ezzel csak annyit ért el, hogy emberileg sikerült az ilyen Nagy Ferencek és Tildy Zoltánok fölé emelkednie, ami azért nem nagy produktum. Ez utóbbi két kisgazda ugyanis arról ismert, hogy a háború alatt a kommunistákkal összejátszva igyekeztek aláásni az ország morálját és szabotálni a háborús erőfeszítéseket, majd 1945-től nevüket és arcukat adták a megtorlásokhoz és koncepciósperekhez, remélve, hogy vállalásukat a kommunisták majd jutalmazzák.
Hogy mártír volt-e Nagy Imre, az megint egy érdekes kérdés, hiszen ő egyáltalán nem akart sorsközösséget vállalni a halálsoron várakozó bátor felkelőkkel. Mikor látta, hogy a harc kilátástalan, a jugoszláv követségre menekült, s ott is bujkált egészen addig, míg november 22-én Kádárék ígéreteinek hatására elő nem jött. Mondanunk sem kell, mivel kommunistákról van szó, természetesen átverték és becsapták Nagy Imrét, azonnal letartóztatták, majd kivégezték.
S ettől legalább akkora hős lett a modernkori történelemírás szemében, mint a ’20-as, ’30-as évek legnagyobb politikai szélforgója, Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki kacskaringós politikai karrierje során Gömbös Gyulától eljutott a kommunistákig, amivel ki is érdemelt egy golyót.
Nagy Imrének azt írják jóvá, hogy nem kért kegyelmet. Pere során viszont folyamatosan ellenforradalomról beszélt, ami megint csak annak az ékes bizonyítéka, hogy ő egyáltalán nem akart rendszerváltás, legfeljebb reformkommunizmust, esetleg valamiféle szociáldemokráciát, amivel, lássuk be, nem lettünk volna sokkal előrébb. Az pedig, hogy Nagy Imre a forradalom vezéralakjává válhatott kizárólag annak köszönhető, hogy a magyarság elitjét 1945 után módszeresen kiirtották, és 1956-ra már tényleg nem maradt senki, aki vezethette volna a nemzeti erőket. Ami sajnos meg is látszott a felkelés szervezettségén.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
