A szépirodalmon keresztül sok esetben érzékletesebben lehet hozzányúlni egy-egy, a társadalmat érintő, foglalkoztató témához és problémához, mint egy sablonos hír közlésével. Ezért a Magyar Jelen felületén élve a műfaj adta lehetőségekkel, időnként novella formájában is reagálunk majd egy-egy eseményre vagy közéleti témára. Elsőként egy olyan írást teszünk közzé, melyben egy fiatal lány történetén keresztül ismerhetjük meg a miskolci mindennapok egy ijesztő szeletét.
Az autóbusz-állomás szinte üres volt, csak néhány ember ült csendben a padokon, várva az éjszakai járatokat. A lámpák gyenge fénye hideg árnyakat vetett a járdára. Emese az állomás felé tartva összébb húzta magán a vékony kabátot, és remélte, hogy a busz hamarosan megérkezik. Fáradt volt, hosszú nap állt mögötte, és semmi másra nem vágyott, csak hogy hazaérjen. A telefonját szorongatta, és próbálta figyelmen kívül hagyni azt a feszültséget, amit az üresedő állomás hangulata keltett benne.
Egyszer csak egy középmagas, ápolatlan férfi lépett elé, aki a semmiből került oda, mintha a sötétségből vált volna ki.
– Hé, hová ilyen sietve? – kérdezte cigarettától rekedt hangon, mosolyogva, ám a mosoly mögött valami nyugtalanító rejtőzött.
A hölgy ösztönösen hátrébb lépett, megpróbálta kikerülni, de az ürge nem engedte. A fazon közeledése egyre agresszívabbá vált. A kezével elállta a nő útját, hogy ne tudjon szabadulni.
– Hagyj békén, te büdös cigány! – szólt rémülten Emese, és megpróbálta ellökni a pasast, de az csak közelebb hajolt hozzá.
– Miért, mi a baj? Nem akartalak megijeszteni! – szinte már a fülébe súgta, a hangjában valami fenyegető bujkált.
A lány szívverése felgyorsult, és hirtelen döntésből futni kezdett. Cipője magassarkú volt, a talaj pedig csúszott az eső utáni nedvességtől, így botladozva haladt előre. Ahogy elindult, hallotta, hogy a figura léptei követik. Szaporázni kezdte a lépéseit, de a pacák egyre közelebb ért: a zaklatás félelemmé, majd pánikká vált benne.
A fickó kiáltása, mint egy villám, hasított bele a csendbe:
– Ha elfutsz, azt mondom, hogy kiraboltál!
Emese szíve még hevesebben vert, amikor meghallotta a krapek fenyegetését. Még gyorsabban próbált futni, de a sarkai akadályozták. A könnyek lassan kibuggyantak a szeméből, és az adrenalin mellett a tehetetlenség érzése is egyre erősebb lett benne. A buszok mellett elhaladva az emberek rá sem figyeltek, mintha láthatatlan lenne.
És a fószer betartotta a szavát.
– Kiraboltak! – megállt és kiáltotta teli torokból.
A kurjantás felverte az állomás csendjét, amire a távolban kirajzolódott egy egyenruhás alak. Megpillantotta a menekülő egyént, és habozás nélkül utána indult.
– Álljon meg! – hallotta Emese, és érezte, hogy egy erős kéz ragadja meg a karját – Azt mondja, kirabolta!
Próbált válaszolni, de a szavak alig akartak kijönni a száján.
– Nem… én nem raboltam ki senkit… – mondta reszketve, miközben újra rátört a sírás.
A hekus homlokát ráncolva nézett rá, ekkor már látta a könnyeket a nő arcán és elengedte a karját.
– Ha nem rabolta ki, akkor miért szaladt el?
– Mert féltem – felelte elcsukló hangon. – Nem hagyott békén.
Ekkor odaért a cigány pofa is. Hirtelen megállt, zihált, fújtatott, mintha a rendőr jelenléte megzavarta volna. A rendfenntartó azonban elővette a jegyzetfüzetét, és kérdezgetni kezdte mindkettőjüket, hogy felvegye a jegyzőkönyvet. Az ellentmondások egyre szaporodtak a zaklató válaszaiban, és hamar kiderült, hogy csak blöffölt. A molesztáló vállai lassan meggörnyedtek, ahogy rájött, nincs hová menekülnie.
A rendőrkopó, bár elsőre nem értette meg az egész helyzetet, végül átlátott a történteken. A roma mentegetőzni kezdett, de a zsaru már tudta, mi történt valójában. Jegyzetfüzetét visszacsúsztatta az övébe, és az áldozat felé fordult.
– Elnézést, hölgyem. Jól van?
Emese csak bólintott, bár még mindig remegett, és próbált túllépni az átélt borzalmakon.
Az állomás lassan visszasüppedt a csendbe, de Emese szíve még mindig zakatolt. Nem akart már itt lenni, csak hazavágyott.
Hazaúton az járt a fejében, hogy mindig arra tanították, ne legyen előítéletes a cigányokkal szemben. De hiába a társadalom minden erőfeszítése a befogadásra, a vér nem válik vízzé. A valóság könyörtelenül szembesít az igazsággal, amit a jó szándék elhallgat.
