Bajmóc és Besztercebánya, azaz bűbájos vártúra a Felvidéken

Május közepén két barátommal a számomra különösen kedves Felvidék irányába indultunk, ahol a magyar emlékeket szeretjük kutatni. Most azonban a Tátrába készültünk kirándulni, de a hideg és rossz időjárás miatt – a Chopokon havazás és köd volt – módosítanunk kellett a terveinket. „Sebaj, – gondoltam magamban –, minden a tervek szerint megy, legfeljebb ezek nem az én terveim”, és esőprogramként a Bajmóci várkastélyt választottam. 

Bajmócról nem tudok elfogulatlanul írni. Pár évvel ezelőtt már jártam ott a feleségemmel, és most a barátaimnak is meg akartam mutatni. Három és fél órás útra van Budapesttől, és mindenkinek ajánlom, aki egy kis csodát szeretne látni – ami a miénk is volt, de sajnos csak rövid ideig –, és amelyhez hasonlót hazánkban nem találunk. Nem véletlenül nevezik Közép-Európa legszebb várkastélyának a befolyásos Pálffy család vagyonának ékkövét, a bajmóci uradalmat és várkastélyt. A kastély egyike azoknak a magyar főnemesi lakhelyeknek, melyek tökéletes állapotban megmaradtak és képesek megmutatni a Monarchia uralkodói pompáját.

Előtte azonban – mivel útba esett – beugrottunk Lévára, pontosabban a temetőbe, hogy ott megkeressem a dédszüleim sírhelyét, aminek megváltását pár éve én intéztem.  Református lelkész dédapám és felesége, a dédanyám sírját nem könnyen, de végül megtaláltuk (köszönet ezért Béla barátomnak, aki észrevette!). Dédszüleim története igazi 20. századi magyar felvidéki sors: a kitelepítést ugyan megúszták, de a Benes-dekrétumok következtében a vagyonelkobzást, és az állampolgárságuk elvesztését nem, mégis egyenes gerinccel éltek és haltak meg. Egy, a dédszüleimhez közeli sírt, dr. Koncz Gábor sírját viszont mindenképpen meg kell mutatnom a tisztelt olvasóknak. Nem fűznék hozzá egyéb kommentárt, mint azt, hogy: ez igen..!

Kicsit még körbeautóztunk Léván és megnéztük a várat is, amely 1664-ben sikeresen megvédte Felső-Magyarországot a feléjük (főleg a gazdag bányavárosok felé) terjeszkedni akaró törököktől, majd tovább siettünk a másfél órányi autóútra lévő Bajmócra.

Bajmócot meglátni és megszeretni… egy pillanat műve csak. Akit nem lehet nem megemlíteni a várkastély kapcsán: annak megteremtőjét, egyben a vár utolsó urát, Pálffy János grófot. Őt a leggazdagabb fantáziájú magyar műgyűjtőként ismerték a kortársai, aki a birtokain ügyesen gazdálkodott és a világ minden pontjáról hordta haza a műkincseket. Pálffy gróf olyan család tagja volt, amely évszázadokon át játszott kiemelkedő szerepet a magyar történelemben. A Habsburgok iránti lojalitásáról ismert Pálffy család a 16. század végén alapozta meg vagyonát és hatalmát, János gróf egyik felmenője volt többek között a híres törökverő győri hős, Pálffy Miklós is.

A Bajmóci vár nem mindig nézett ki így, ahogy most látjuk, pontosabban nem volt mindig várkastély, csupán egy vár a sok közül, és csak a 19. század végén vált azzá, amilyennek mi is ismerjük. Az említett Pálffy János gróf fő műve volt tehát Bajmóc átalakítása, melyhez 60 évesen, 1889-ben fogott hozzá a Loire-menti kastélyok mintái alapján. Az a legenda járja, hogy Pálffy gróf szerelembe esett egy francia grófkisasszonnyal, és az ő kedvéért csinált a várából egy mesekastélyt. Mégpedig 365 ablakosra, hogy szerelme majd az év minden napján más ablakon át nézhesse a csodálatos tájat. De a kastély hosszú építése során már a francia grófkisasszony se volt meg (azaz megvolt ő, csak közben másé lett) és emiatt az építő Pálffy gróf búskomorságba esett. Majd nem sokkal később, 1908-ban meg is halt, már nem érve meg az 1911-ben létrejött végeredményt, és azt sem, hogy fényűző várkastélya nem sokkal később már a Csehszlovák állam tulajdona lett...

A vár bejárata előtt egy híres, 700 éves fa áll. Állítólag Csák Máté ültette, Mátyás király is szeretett itt üldögélni és „a mi bajmóczi hársfánk alól” keltezéssel ellátott okleveleket adott ki innen. A fa azóta jól megnőtt, még mindig pompázatos – a tájékoztató tábla szerint jelenleg Szlovákia legöregebb fája, a mi Mátyás királyunkat pedig már Matej Korvín néven említik alatta.

A hatalmas vizesárokkal körülvett várkastély tényleg káprázatos és el kell ismerni, vigyáznak is rá nagyon. Nagyon népszerű a szlovák és persze a magyar turisták között is, a kastély mellett pedig  igazi szórakoztató központ is kialakult az elmúlt évtizedekben: van itt állatkert, kis vidámpark és termálfürdő is, utóbbi jelenleg átépítés alatt áll.

Pár évvel ezelőtt feleségemmel még önállóan bejárhattuk a kastélyt, most azonban csak csoportos – szlovák nyelvű – idegenvezetéssel. Angol nyelvű vezetések is vannak, de mi későn érkezve már csak ezt értük el. Ez kissé zavaró volt, de próbáltunk kicsit lemaradni és a magyar nyelvű tájékoztató füzetet olvasni. Mindenesetre megtudtuk, hogy a vár korábban többek között a gazdag felvidéki Thurzó család, majd Mátyás király tulajdona is volt, aki fiának, Corvin Jánosnak adta azt ajándékba (állítólag sikertelen merényletet is követtek el itt a fiú ellen). Ami feltűnő volt, hogy az idegenvezető hölgynek úgy sikerült a falakon lévő képeken ránk néző Pálffyakról és az itt szintén gyakran megfordult Andrássy család tagjairól beszélnie, hogy azok magyar származását egyszer sem említette meg.

A kastélyról sajnos lehetetlen mindent elmesélni, csak röviden: van itt gazdag képtár, hatalmas télikert, ahol az urak sakkoztak és kártyáztak, Keleti szalon tele kínai és japán vázákkal, címerterem, és még vagy nyolcvan helyiség. Talán a leghíresebb az Arany terem, ahol esküvőket is szoktak tartani. Nevét a tiszta arannyal beborított mennyezeti hársfa faragásról kapta, ahonnan 183 féle arckifejezéssel néznek le ránk az aranyarcú angyalok – tényleg lenyűgöző. Gyönyörű kápolna is található a várban, hatalmas bálterem, lovagterem, márványterem, vadászterem, felsorolni se lehet. Nekem nagy kedvencem a kastély pompázatos márvány lépcsőháza.

A Kék szalonban az összes magyar királyt ábrázoló rajzokat láthattunk a falakon, szerencsére az általunk is ismert nevükkel, itt még nem lett Mátyás királyból Matej Korvín, mint a várkastély előtti tájékoztató táblán. 

Ezután felkapaszkodtunk a kastély toronyszobáiba is, ahonnan lenyűgöző panoráma nyílt a vidékre. Én már másodszor jártam végig a várkastélyt, mégis ugyanúgy elbűvölt, mint első alkalommal, és újra az az érzésem volt, hogy nem gróf, hanem egy király lakott itt.

A vár alatti kriptában azonban nem király, hanem grófok, grófnék, püspökök és csillagkeresztes palotahölgyek (ez a cím nagyon tetszett!) nyugszanak, mind a Pálffy család tagjai. Természetesen a legnagyobb síremlék az utolsó várúré, gróf Pálffy Jánosé.  A sírokon lévő magyar nyelvű feliratokat, címeket és bibliai idézeteket a csoportban mi értettük csak eredeti nyelven, ami egyben elégtételt is jelentett a szlovák nyelvű idegenvezetésért. És végül, ráadásnak (ha mindez nem lett volna elég), denevérek lakta cseppkőbarlang is várt minket a vár alatt, kis tavakkal…

A kastélybejárás után kisebb kultúrsokkban részesült barátaimmal kintről nézegettük Bajmóc várát és persze fotózkodtunk is, elképzelve, hogy milyen lehetett a Monarchia egyik leggazdagabb főurának lenni. A kastély ugyanis csak az egyik tulajdona volt a bécsi, párizsi és budapesti palotái mellett hatalmas felvidéki birtokokkal is rendelkező grófnak.

Aznap délután még Besztercebányára, azaz Besztercze-bányára, a régi felvidék egyik bányavárosába látogattunk el, ahol a szállásunk is volt aznap éjjelre. A nagy hegyek, azaz az Alacsony-Tátra lábánál fekvő város sokáig a rézbányászatáról volt híres (Körmöcbánya az arany, Selmec volt az ezüstváros), és arról, hogy a Felvidék egyik nagy folyója, a szelíd Garam, ami addig keletről nyugatra folyt, itt kanyarodik déli irányba, hogy Esztergomnál majd csatlakozzon a Dunához.

A szállásunk elfoglalása után barátaimmal alaposan megnéztük a Felvidék egyik legszebb főtereként ismert Szlovák Nemzeti Felkelés Terét (na jó, maradjunk a IV. Béla király térnél), a középkori házakat, a Bethlen, Thurzó és Beniczky család nem szerény hajlékait. Nekem a nagy kedvencem a Magyar Királyi Erdészeti Igazgatóság monumentális épülete (a feliratot és a Kossuth-címert szerencsére meghagyták rajta), melynek építése szintén az elcsatolás előtt pár évvel fejeződött be.

A várost alapító IV. Béla szobrát is meglátogattuk (szerencsére itt is magyarul is olvashattuk a feliratot), ami a barbakán, azaz a körbástya mellett van, és ami gyakorlatilag egy erődített templom, egyben a város vára is. Ilyen északra ugyanis már nem jöttek fel a törökök (hála ugye Lévának), ezért a régi besztercebányaiaknak nem kellett nagyobb várat építeniük. Megnéztük kívülről a közeli Mátyás-házat is, ahol a városba látogató nagy uralkodó lakott és a fia, Corvin János is nevelkedett egy ideig, és egy kicsit a középkorba képzeltük magunkat, ami nem nehéz Besztercze-bányán. 

Este kellemes étterem és helyi sör várt ránk, majd másnap délelőtt még kicsit körbenéztünk újra a város főterén és az óratoronyba (amely a pisai toronyhoz hasonlóan kissé ferde) is felkapaszkodtunk. Megérte. Én utána pár percre bekukkantottam a Mátyás-ház mögött található, híres besztercebányai temetőbe is. Ez különleges módon a belváros szívében van, a várost körbeölelő hegyekre néző káprázatos panorámával bír, és persze sok magyar család temetkezési helye is volt.

Ezután már hazafelé indultunk, de szerencsére a közeli Zólyom várát is volt időnk megnézni, ami régen a magyar királyok vadászkastélyaként és nyári rezidenciájaként szolgált. Ez a hatalmas reneszánsz vár szintén épségben megmaradt, és arról is ismert, hogy a költő és hadvezér Balassi Bálint szülőhelye. Sőt, országgyűlést is tartottak itt egykor (nem szlovákot…), valamint rövid ideig a Szent Koronát is itt őrizték. Jelenleg a Szlovák Nemzeti Galéria kiállítása található benne. Barátaimmal körbesétáltuk a várat, majd a belső udvarára is be tudtunk menni, így a lényeget láttuk is.

Az ezt követő városi séta után megállapítottuk, hogy Zólyomban nagyjából a vár az egyetlen látnivaló, mert a főtér ugyan szép is és nagy is, de Besztercebányához nem fogható, és pár középkori házon (például a régi városházán) kívül semmi különleges látnivaló nincsen. Miután ebben megállapodtunk, a főtérhez közeli plázába betértünk és egy ebéddel zártuk a felvidéki túránkat. Korunkra jellemző módon, jómagam, azaz egy részben felvidéki család Budapesten élő leszármazottja, a zólyomi plázában szlovákul rendeltem pholevest egy angolul nem, de szlovákul valamennyire értő thaiföldi hölgytől. 

Hazafele Korponán is megálltunk és a helyi Billában – a régi, csehszlovákiai túrák szokása szerint – csokikat, Kofolát (aki nem tudná: ez a szlovákok nemzeti üdítője, a kólához hasonlít, és sok gyógynövény van benne) vettünk, valamint Tátrateát is, majd két óra múlva már Budapesten is voltunk. 

Élményekkel gazdagon térhettünk tehát haza; kirándulásunk során öt várat is láttunk: Léva, Bajmóc, Besztercebánya és Zólyom várát, az úton pedig madártávlatból, a felettünk magasló Saskő várát is (amelynek a viccesen hangzó Sasovsky hrad a jelenlegi neve). 

Mindenesetre újra megfogadtuk: hamarosan visszatérünk a (Fel)vidékre!