Konstruktív ellenzéki pártként csak a Mi Hazánk maradt

A választások óta eltelt időszakból már néhány következtetés rögzíthető arra vonatkozóan, hogy mire lehet számítani belpolitikai fronton a parlamenti ciklus időszakában.

Megjegyzésre érdemes, hogy már a kampányban, de akár a 2019-es önkormányzati választások után is kilátszottak a pártok szándékai arra az esetre, ha ismét a Fidesz győzne. Ismerjük, az eredményt – a Fidesz győzött, a baloldal soha ekkorát még nem bukott.

2022 februárjához érve sejthető volt a balliberális ellenzéknek, ha nem sikerül győznie, akkor folytatni fogják a mínusz egy politikáját a „T. Ház” falain belül.

A mínusz egyre való politizálás annyit jelent, hogy az ellenzék a mindenkori kormány programjának (ha van), politikájának és kommunikációjának a mínusz egyszeresét, tehát a totális ellentétjét fogadja el sajátjaként. Ezt a választások előtt lehetett érzékelni a Márki-Zay Péter által vezetett (?) összefogás kampánymondataiból, retorikájából.

Két rövid, de látható példa a balliberális ellenzék totális (önmegsemmisítő) háborújára:

• Emlékezetes, hogy egy tévévitában Jakab Péter börtönnel fenyegette a kormánypárti politikusokat és úgy fogalmazott, hogy ha az ellenzék győz, akkor az ő irodája előtt fognak csücsülni kegyelemért könyörögve a fideszes politikusok úgy, mint a verebek. Ebből a mondatból arra lehet következtetni, hogy Jakab a csúfos előválasztási kudarc ellenére azért belügyminiszternek készült, de arra is lehet következtetni, hogy sem ő, sem politikustársai nem készültek olyan parlamenti szerepre, amely „megengedi”, hogy arcvesztés nélkül, csupán jobbító szándékkal benyújtsanak egy módosító javaslatot anélkül, hogy hiteltelenné válnának saját megmaradt szavazóik előtt.
• Ugyanerre mutat rá a feles többséggel való alkotmányozás kérdése. Ez szintén egy olyan agresszív kommunikációs blöff, amely – már a vereség után – lehetetlenné teszi, hogy kompetens és konstruktív ellenzékként a még mandátumot szerző képviselők érdemi munkát tegyenek le Magyarország elé.

Április 4-én világossá vált, hogy a kampányban mutatott kommunikációs stratégia nem csak az urnazárásig, de még a négy éves ciklus végéig is összebilincseli a liberális politikusokat függetlenül attól, hogy melyik pártban politizálnak, de még attól is függetlenül, hogy éppen listáról, vagy a választókerületüket megnyerve tették le az esküjüket.

-Hogyan lobbizhatok egy kormánypárti többségű bizottságban (az összes bizottság ilyen) mondjuk a KATA-s vállalkozókról szóló javaslatom mellett, ha néhány hete azzal támadtam a fideszeseket, hogy ők börtönbe mennek, ha mi nyerünk? 

-Hogyan tudok feltenni frakcióvezetőként úgy azonnali kérdést a miniszterelnöknek, hogy abban jól kivehetően megmutassam a pártjaink között húzódó különbséget, ha néhány napja még azzal támadtam, hogy meleg a fia? 

-Hogyan lesz esélyem valaha is megnyerni az egyéni körzetemet az engem éppen 30%-os különbséggel legyőző fideszes képviselő elől, ha elfelejtettem gratulálni neki és az általa képviselt tartalom helyett hosszú ciklusok óta csak a személyét támadom?

-Értesülni fogok-e így a következő négy évben az általam megnyerni kívánt választókerületet és a választókat érintő helyi tervekről?

-Hozzá fogok-e tudni érdemben szólni a javaslatokhoz, vagy csak az eddig használt szlogenek maradnak, ha látszódni szeretnék a szavazópolgárok előtt? 

A fenti kérdések által körül határolt csapdahelyzetet érezhette Márki-Zay, de talán Hadházy Ákos is. Utóbbi még nem vette át, előbbi pedig nem is fogja átvenni a mandátumát.

A kisebbséget ők képviselik a balliberális oldalon, hiszen a bejutott politikusok többsége be is ült a padsorokba, de a leírt, maguknak okozott stratégiai csapdahelyzetet nem tudták megoldani. Jobb híján ezt is bevitték a pártjaikban húzódó belső feszültségekkel együtt. Az egyesült baloldal ezt a hátrányt még akkor is közösen fogja elszenvedni a ciklus alatt, ha most a pártok egyenként igyekeznek megmutatni a saját arcélüket.

Az 01G-oldal önálló tematizálásra való képességét elveszítve, hisztiellenzékként süllyedt bele a mínusz egy politikájának mocsarába.

Azt nem tudhatjuk biztosan, hogy nincs-e szándék bennük a felelős, tartalmi, konstruktív ellenzékiség jegyében politizálni, de az kijelenthető, hogy a lehetőségeik beszűkültek, a hitelességük – és akkor itt még mindig csak a saját szavazóik előtt való hitelességről beszélünk – a jelenleginél is nagyobb sebet szerezne, ha most hirtelen „normális”, nem kampányszagú jelenlétet produkálnának a Parlamentben.

A kilábalás esélyeit tovább rombolja a Mi Hazánk bejutása és a párt azóta is tartó szisztematikus építkezése. A Mi Hazánk saját kampányát ugyanis nem terhelte meg személyes jellegű mondatokkal, vagy olyan kommunikációs elemekkel, amelyek elveszik a teret a szó szoros értelmében vett reális parlamenti munka elől.

Több elemző és kutatás is arra világít rá, hogy az a centrális erőtér (a Mi Hazánk erősödése miatt) állt vissza, amely a 2010 és 2014 között ciklust jellemezte. Ebben az erőtérben egy nagyon népszerű kormány van jobboldali és baloldali ellenzékkel úgy, hogy ezek egymással összefogni nem akarnak és nagyjából egyforma erősségűek.

Ez 2014-ben az MSZP és a Jobbik volt, mostanra a DK és a Mi Hazánk lett.

Az új testület megalakulása óta az látható, hogy a Mi Hazánk igyekszik szakmai javaslatokra helyezni a hangsúlyt és azt felmutatni, hogy itt egy olyan erő született, amely alkalmas legalább a legerősebb ellenzéki szerepre, akiből idővel váltópárt lehet.

A költségvetési vitában már a rendes időkeretben is olyan felszólalások hangzottak el, amelyek konkrét javaslatokat tartalmaztak, miközben a mozgalom kabinetjei szakemberekkel, rendszeresen tanácskozó körökkel bővültek ki.

A Mi Hazánkéhoz hasonló hozzáállást a Fidesz padsoraiban legalább 4 éve nem tapasztaltak, márpedig az Ásotthalomról indult mozgalom parlamentbe jutása és további erősödése hozzájuk is elért. A jelenséggel kapcsolatban a héten Orbán Viktor csak így fogalmazott:

„keresem a hangom”.