A szentség meggyalázása: dekadens progresszív eszmék betörése Németország legszentebb székesegyházába

A paderborni székesegyház ősi kövei több mint ezer éven át tanúi voltak a hívek imáinak. Királyok térdeltek le szent falai között, szentek jártak megszentelt folyosóin, és a német katolikusok nemzedékei találtak vigaszt boltozatai alatt. Mégis, egy végzetes májusi estén, 2025-ben ez az isteni szentély színhelyévé vált egy olyan előadásnak, amely annyira szentségtörő és lekezelő a keresztény érzelmekkel szemben, hogy jogos felháborodást váltott ki a katolikus világ egészében.

A szóban forgó előadást a Bodytalk nevű avantgárd társulat mutatta be május 15-én, a „775 – Westfalen” kiállítás részeként, amely a régió 1250. évfordulóját ünnepelte. A groteszk színjáték nyers, kopasztott csirkéket vonultatott fel pelenkába csomagolva, félmeztelen táncosokkal, akik a székesegyház szent terében mozogtak. Ezt a visszataszító látványosságot a szervezők „a sebezhetőség és emberség művészi kutatásaként” igyekeztek védeni, ám valójában nem más, mint kiszámított provokáció és támadás a katolikus hit, valamint a német keresztény örökség alapjai ellen.

Ami különösen megdöbbentővé teszi ezt a gyalázatot, az a vérlázító felelőtlenség és cinizmus azok részéről, akiknek hivatásuk szerint éppenséggel az egyház szent hagyományait kellene óvniuk. Frank-Walter Steinmeier német államfő személyesen is részt vett ezen a szégyenteljes előadáson, hivatala tekintélyével hitelesítve egy olyan eseményt, amely Németország egyik legrégibb keresztény szentélyét abszurd színpaddá silányította. Ennél is elfogadhatatlanabb Udo Bentz paderborni érsek jelenléte, amely méltán vívta ki a felháborodott hívők megvetését, okkal követelik az érsek lemondását és azt, hogy lelki vezetőik adjanak számot tetteikről.

Maga a székesegyház az európai keresztény civilizáció tartós erejének emlékműve. A 8. században alapították. Túlélte a viking portyákat, a harmincéves háború vérzivatarát és két világháború pusztítását. Létezése tanúsága annak a nemzedékeken átívelő rendíthetetlen hitnek, amely nem csupán egy templomot, hanem az isteni fény világítótornyát emelte a gyakran sötétségbe borult világban. Az a döntés, hogy e szentségtörő előadásnak helyet adtak e falak között, nem csupán az élő hívek, hanem azoknak az időtlen lelkeknek is az elárulása, akik áldozatot hoztak e szent tér megépítéséért és megőrzéséért.

Az előadást engedélyező helyi közigazgatási hivatalnokok azzal próbálják mentegetni tettüket, hogy a „produkció”  Észak-Rajna–Vesztfália tartomány 1250 éves múltját kívánta „ünnepelni”. Az ilyen ócska kifogások azonban hamisan hangzanak, ha figyelembe vesszük a székesegyház elsődleges rendeltetését: Isten háza. Semmiféle „művészi” elgondolás nem menti fel azokat, akik az istentiszteletre szentelt teret sokkszínházzá alacsonyítják. A gondolat, hogy a szent és a profán ily módon létezhet együtt, a katolikus tanítás szerint: a megszentelt terek szakrális természetének súlyos félreértéséről tanúskodik.

A hívek válasza gyors és egyértelmű volt. Napok alatt a „A paderborni székesegyház megszentségtelenítése ellen: Szent helyeink védelméért" címmel indított online petíció több mint 20 000 aláírást gyűjtött össze. A dokumentum elítéli a tettet mint „a keresztény hit központi tartalmának kigúnyolását”, és követeli Udo Bentz érsek személyes bocsánatkérését, valamint a székesegyház újraszentelését. Ez az egyszerű igazság – amely nyilvánvalóan fölfoghatatlan a kiállítás szervezői számára – kristálytisztán világos azoknak a hétköznapi katolikusoknak, akik tudják: vannak határok, amelyeket soha nem szabad átlépni.

A hagyományhű katolikusok nem finomkodnak a jelzőkkel. Sokan „démoninak” vagy „sátáninak” nevezik az előadást. Kifejezések, amelyek világi fülek számára talán túlzónak tűnhetnek, mégis pontosan írják le azt a lelki erőszakot, amelyet a szent tér ellen elkövettek. Mert amikor Isten háza a groteszk színterévé válik, amikor az imádság helyét provokáció foglalja el, maga a teremtés törvénye rendül meg. Az ilyen nyelvezet nem hisztérikus túlzás, hanem annak világos kifejezése, hogy milyen szakrális súlyú egy istentiszteletre elkülönített hely megszentségtelenítése.

Az egyházi és önkormányzati vezetők végül közös bocsánatkérést fogalmaztak meg. Az érsekség „sajnálatát” fejezte ki, amiért a „vallási érzelmek megsérültek”, hozzátéve, hogy ez „sosem állt szándékukban.” A vesztfáliai hatóságok és a paderborni főegyházmegye „őszinte sajnálatukat” fejezték ki, mivel „az előadás megsértette a vallási érzékenységet”, hangsúlyozva, hogy mindez „nem tükrözi azon törekvéseinket, amelyek e különleges vallási, történelmi és kulturális jelentőségű helyhez fűznek minket.”

E langyos megfogalmazások azonban vajmi keveset tettek azért, hogy orvosolják a szentségtörés súlyát, vagy visszaállítsák a bizalmat azok iránt, akik mindezt lehetővé tették. Maga a nyelvezet mutatja a valódi problémát: a szent tér megszentségtelenítésének pusztán „megsértett érzelmekre” való leszűkítése mélységes szakadékot tár fel a történtek súlyosságának megértése és a vezetés jelenlegi felfogása között. Ami Paderbornban történt, nem csupán a társadalmi illemszabályok megsértése volt, hanem lelki katasztrófa – egy szentségtörő aktus, amely jóval többet követel, mint egy adminisztratív közleménybe csomagolt sajnálkozást.

Ezt a botrányt a német katolikus egyház hitbéli és identitásbéli válságának tágabb összefüggésében kell értelmeznünk. A katolikusok ma már Németország lakosságának kevesebb mint egynegyedét alkotják, és a miselátogatás olyan mélypontra süllyedt, amely néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Az egyház nemcsak a hívek létszámának fogyatkozásával küzd, hanem egy mélyebb  erkölcsi válsággal néz szembe – és ennek egyik szimbolikus megnyilvánulása volt a paderborni megszentségtelenítés.

A német katolikus egyházon belül megerősödő „haladó” irányzat, amelyet a Szinodális Út nevű kezdeményezés is bátorít, olyan reformokat sürget, amelyeket sok hívő katolikus egyenesen az apostoli hagyománytól való elszakadásként él meg. Rainer Maria Woelki bíboros és más hűséges, hagyományhű vezetők figyelmeztettek már a világi értékekhez való idomulás veszélyeire, hangsúlyozva: az Egyház feladata nem a világ elvárásaihoz való igazodás, hanem a világ átalakítása Isten örök rendje szerint. A paderborni szentségtörés e figyelmeztetések tragikus beteljesülése – ékes példája annak, mi történik, amikor a szent hagyomány őrzői szem elől tévesztik elsőrendű kötelességüket.

A székesegyház megszentségtelenítése nem elszigetelt jelenség, hanem része annak a tágabb kulturális válságnak, amely nemcsak Németországot, de Nyugat-Európa jelentős részét is sújtja. Az egykor szilárd keresztény alapok, amelyek erkölcsi és lelki keretet adtak az európai civilizációnak, mára alá lettek ásva a szekularizmus, a relativizmus és egy olyan romboló „progresszív” ideológia által, amely a hagyományos értékeket nem örökségként, hanem leküzdendő akadályként kezeli. Ami Paderbornban történt, ennek a szélesebb hanyatlásnak a tünete: a szent és a profán határai feloldódnak, és a megszentelt tereket világi kifejezés és kulturális kísérletezés játékszínpadává alacsonyítják.

Az Alternatíva Németországért (AfD) párt különös élességgel ragadta meg e botrány jelentőségét, az előadást a keresztény hit elleni nyílt támadásként elítélve, és felelősségre vonást követelve azokkal szemben, akik ezt engedélyezték. A párt reakciója fontos igazságra világít rá: a keresztény örökség megvédése immár politikai szükségszerűséggé vált, mivel az egyházi vezetők sok esetben képtelennek bizonyultak e feladat ellátására. Amikor a pásztorok cserbenhagyják a nyájat, másoknak kell felemelni a hangjukat – ha kell, a politikai térben is –, hogy megőrizzék azt, ami még megmaradt a keresztény civilizációból. Az AfD álláspontja sokakban visszhangra talál, akik az olyan eseteket, mint a paderborni szentségtörés, nemcsak vallási, hanem nemzeti kulturális identitásuk elleni támadásként is értelmezik.

Maximilian Krah, az AfD egyik vezető politikusa, korábbi európai parlamenti képviselő így fogalmazott: „Fagyasztott csirke pelenkával, félmeztelen »művész« a paderborni dómban, a szövetségi elnök, az észak-rajna–vesztfáliai miniszterelnök és az érsek az első sorban. A dekadencia végstádiuma: már esztétikai szempontból is.” Kritikájuk túlmutat a politikai szempontokon, valódi aggodalmat mutatva a német keresztény identitás tudatos pusztítása miatt. Az ebbe a vitába való beavatkozásuk is azt mutatja, hogyan költözött a hagyományos értékek védelme az egyházi szférából a politikai térbe, mivel egyes világi szereplők immár hajlandóbbnak bizonyulnak a szent helyek védelmére, mint az egyházi hierarchia egyes tagjai.

Az előrevezető út többet kíván, mint egyszerű bocsánatkérést. Alapvető elköteleződést követel a katolikus istentisztelet szentsége és a felszentelt tér sérthetetlensége iránt. Az egyház nem kezelheti továbbra is székesegyházait közösségi központokként vagy kulturális helyszínekként, amelyek nyitva állnak bármely művészeti szándékra hivatkozó csoport előtt. Ezek Isten házai, istentiszteletre elkülönítve, és ennek megfelelően kell védeni azokat.

Bentz érsek részvétele ebben a botrányban komoly kérdéseket vet fel püspöki tisztségre való alkalmasságáról. Egy püspök elsődleges kötelessége a hit letéteményének megőrzése és annak biztosítása, hogy a szent helyek szentek maradjanak. Azzal, hogy jelenlétével támogatta ezt a szentségtörő produkciót, kudarcot vallott. A híveknek minden joguk megvan nemcsak bocsánatkérést, hanem konkrét lépéseket is követelni az ilyen botrányok jövőbeli megelőzésére.

A paderborni székesegyház újraszentelése, ahogyan azt a petíció aláírói követelik, több mint egyszerű szertartás. Az újraszentelési ceremónia rögzíti: a székesegyház szentsége sérült; imádsággal, áldással, eredeti céljának újraszentelésével formálisan is meg kell újítani.

Németország keresztény öröksége – amely évszázadok hitéből, áldozataiból és kulturális teljesítményéből formálódott – jobbat érdemel annál, hogy ilyen méltatlanságoknak vessék alá. A paderborni székesegyház nem csupán építészeti remekmű, hanem egy lelki látomás tanúja is, amely egykor az európai civilizációt éltette. Megszentségtelenítése nemcsak a katolikus érzelmeket, hanem a német önazonosság alapjait is támadja.

A körülötte zajló vita megújulási lehetőséget kínál, amennyiben az egyház vezetői kellőképp bátrak ennek megragadásához. Küldetésük szentségéhez való új elköteleződéssel, a szent helyek sérthetetlenségének védelmével és Isten imádatának minden más megfontolás fölé helyezésével kezdhetik meg a hívek bizalmának helyreállítását.

A másik lehetőség a folyamatos hanyatlás.

(A kath.net, katholisch.de, Die Tagespost, Catholic News Agency (német), Exxpress Österreich, Neue Zürcher Zeitung, National Catholic Register, The European Conservative, The Pillar, Novus Ordo Watch, Maximilian Krah AfD EP-képviselő X bejegyzése nyomán)