A Népszava nyomtatott kiadása sem élte túl a kormányváltást

A Népszava nyomtatott változatának május 29-i megszűnése sajtótörténeti mérföldkő. Annak a százötven éves napilapnak a hagyományos változata tűnik most el, amely körül a legtöbb politikai gyilkosság történt – Tisza Istvántól Somogyi Bélán és Bacsó Bélán keresztül Fenyő Jánosig –, és amely, bár szociáldemokrata lapként azonosította magát, igen hamar véres és harcias, kommunista irányultságú lappá vált már a Tanácsköztársaság idején.

A  lap adósságáról, százötvenmilliós nyomdaszámlájának kifizetéséről hónapok óta tárgyaltak a fideszes Mediaworks céggel. A törlesztés átütemezéséről állítólag meg is állapodtak, a lap mégsem fizetett, s 

a Mediaworks közölte, hogy a május 29-i számot már nem nyomtatja ki, vagyis nem hitelez tovább az újságnak. 

A nyomtatott példányszám persze már nem lehetett óriási. Már az ezredfordulón is csak huszonötezer körül volt, amikor a másik szép emlékű szocialista napilap, a Népszabadság még hatszor annyi példányban jelent meg. 

A rendszerváltás éveiben a Népszava a Hírlapkiadó Vállalattól került a Fenyő János-féle, maffiózó kapcsolatrendszerű VICO-birodalom tulajdonába, a Nők Lapjával és a Színes RTV-vel együtt.

A Népszava világnézetébe, a radikális baloldali internacionalizmusba valahogy sosem fért bele annak a felismerése, hogy a magyar munkásság kizsákmányolása – amely miatt úgy aggódnak – éppen az általuk szolgált, nemzetellenes internacionalizmus és globalizmus rendszerébe van bebetonozva.

Sosem látták be, hogy a munkavállalók érdekképviseletét valójában egy erős gazdasági érdekérvényesítő képességgel rendelkező nemzeti radikalizmus tudja megteremteni. 

Harcos és antagonisztikus antifasizmusuk emlékezetes pillanata volt a 2004 februárjában történt eset – már akkor is a „hazudtunk reggel, éjjel meg este” szellemiségének jegyében –, amikor egy koncerten készült fotóval próbálták bizonyítani, hogy az antifasiszta tüntetők miként „szabadították fel” a budai Várat, és tisztították meg a Kitörés napi emléktúra résztvevőitől.

Külföldi Viktor nevű újságíró szerkesztésében, 1877-ben Népszava néven megjelenő újság az első világháború alatt is harcias antantpropagandát folytatott.

Munkatársai közt tartjuk számon azt a Pogány (Schwartz) Józsefet, aki 1918. október 31-én egyik felbujtója volt a Tisza István miniszterelnök ellen elkövetett gyilkosságnak, majd a Tanácsköztársaság aduászaként hadügyi, külügyi és közoktatásügyi népbiztos lett, valamint Kunfi Zsigmondot a Károlyi-kormány munkaügyi és népjóléti miniszterét is.

1945 után, immár a hatalom birtokában, és elvileg a szakszervezetek lapjaként is élharcosa maradt a Szocialista Internacionálé és az antifasizmus önmagát túlélt eszméinek.

Irodalmi szempontból tekintve a lapra, a szerzők között találjuk

Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét. Kétségtelenül irodalmunk és a magyarság legnagyobb szellemóriásai ők. Olyan alkotók, akik a huszadik század első felének fősodratú sajtójában sokszor nem kaphattak teret

a népi magyarság egzisztenciális problémáinak megoldatlanságát keményen ostorozó műveikkel.

Itt az ideje, hogy az új társadalmi közgondolkodásban – amely nem jobboldali vagy baloldali, hanem népi-nemzeti vagy nemzetellenes-globalista – helyére tegyük őket is. És a helyük köztünk van, magyarok között, hiszen értünk harcoltak, nem ellenünk.

Vasvári Erika

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.