A tél utolsó nagykövete, a hóember – és a hó, mely ma már igencsak ritka vendégnek számít hazánkban

Volt idő, amikor a télnek fantasztikus varázsa volt. A frissen lehullott hó tompa csöndje beterítette az utcákat, a cipő talpa alatt ropogott a fagyott világ, és a kéményekből felszálló füst még a város fölé is meghittséget rajzolt. Ma már sokkal bizonytalanabb, mikor érkezik meg ez az élmény – és hogy megérkezik-e egyáltalán.

Magyarországon a tél jó ideje nem a hóesésről szól, hanem a reménykedésről, hogy hátha idén mégis megmutatja magát a fehér csoda. Mert a hó nemcsak időjárási jelenség, hanem hangulat, hagyomány, közös emlék, a gyerekkor egyik legszebb metaforája.

De hová tűnt a hó? És vajon miért ragaszkodunk még mindig annyira a hóemberhez, aki talán valóban a tél utolsó igazi nagykövete?

Ha ma valaki azt mondja, hogy „havas télre ébredtünk”, az szinte rendkívüli hír. Pedig a 20. század első felében a hó nem számított ritka vendégnek. Még én is emlékszem olyan télre, amikor a hatalmas hó miatt nem tudtam elmenni az iskolába, mert a buszok se jártak, s alagutat vágott apukám hátra az állatokhoz a hóban, hogy meg tudja etetni-itatni őket. 

A régi feljegyzések romantikusan és egyben realisztikusan rajzolják meg a teleket. Ezekben azt olvashatjuk, hogy a peremfalvakban csikorgó hideg fogadta a vidéki embereket, akik hajnali öt órakor kilépve a házból óriási hókupacokat törtek át. A városokban a gyerekek versenyt futottak a hókotrókkal, hogy ki tud nagyobb havat csúsztatni a járda szélén. A Balaton olyan gyakran befagyott, hogy a helyiek nem csupán korcsolyáztak rajta, de szekérrel is át tudtak hajtani egyik partról a másikra. Amikor főiskolára jártam, az egyik barátommal rendszeresen raliztunk a Velencei-tavon apukája autójával (igen, senki se csinálja most utánunk!), olyan vastag volt a jég. 

Voltak legendás telek is, például 1947-ben, amikor édesanyám is született. A nagymama mesélte, hogy félt, hogy nem jut be a kórházba vajúdás közben, olyan óriási volt a hó. Ebben az évben mérték egyébként Magyarország történetének legvastagabb hótakaróját, 151 centimétert, a Kőszeg melletti Stájerházaknál. A Bükkben is előfordultak akkoriban hatalmas hófalak, eltorlaszolt utak, napokra elakadó vonatok – a mai szemmel szinte hihetetlen telek.

Manapság nem láthatunk ilyen havazásokat. A meteorológusok szerint a havas napok száma folyamatosan csökken Magyarországon. Az ország sík vidékein egyre ritkábban esik a hó és a hegyvidék is jóval kevesebb téli csodát lát, mint egykoron.

A hóval együtt valami más is fogy – a közös élmények ideje. A hó ugyanis nem csupán víz és fagy. A hó élmény és a téli varázs egyik legszerethetőbb formája a hóember, akihez mindannyian kötődünk – gondoljunk akár az első óvodás próbálkozásunkra, a kamaszos hóbombázásokra vagy saját gyerekünk első műremekére.

De vajon miért építünk egyáltalán hóembert? Mi vonz minket ehhez a sokszor ferde mosolyú, csupa jóindulatot sugárzó figura elkészítéséhez?

Sajnos nem tudjuk pontosan, hogy mikor és hol készült az első hóember. Maradtak fenn viszont olyan történelmi feljegyzések és ábrázolások a középkori Európából, melyekben már apró hófigurákat örökítettek meg. Ezek a korai kéziratok azt mutatják, hogy a hóemberek már akkor is szórakoztattak, figyelmet keltettek, és közösségi élményt jelenthettek a téli időszakban.

A modern hóemberkultúra jóval színesebb, játékosabb és merészebb. A klasszikus háromgömbös forma mellett mára már elterjednek az álló, fekvő, robot-, sárkány-, macskaformájú vagy filmszereplős hóemberek. Vannak országok, ahol külön hóemberépítő versenyeket rendeznek – Koreától Alaszkáig. A közösségi média pedig egy új műfajt teremtett: a #snowart-posztokat, ahol a hóember már inkább szobor, mint játék.

Megjegyzem, hogy még ott is építenek hóembert, ahol csak fél óráig látják a havat. Ha nálunk esik egy picike hó, máris mindenki szalad ki a kertbe, utcára, s már gurigatja a havat, tapicskolja, formázza, sálat köt rá, lábast tesz a fejére, répát az arca közepébe. 

A világ legnagyobb hóemberét  egyébként az Egyesült Államokban, Maine államban építették 2008-ban. A „SnowWoman” magassága 37,21 méter volt, ami egy tízemeletes ház méretével vetekedett. A karjaihoz lucfenyőket használtak és traktorokkal hordták fel rá a havat. A részletek kidolgozását kreatív kiegészítők tették látványossá.

A hóemberépítés persze nem csak a nagy rekordokról szól. Magyarországon is készülnek impozáns, kreatív hófigurák, melyek az emberek összefogásából, játékos kedvéből és a tél szeretetéből születnek. Bár nincs hivatalos mérés a hazai „óriás hóemberek” magasságáról, a helyi közösségekben gyakran láthatunk jelentősebb méretű, akár több méteres hófigurákat, melyek a tél örömét hozzák el a környék lakóinak.

A klímaváltozás sajnos egyre inkább érezteti hatását: a csapadék télen gyakran eső formájában hullik és a hótakaró is gyorsabban olvad el. Nem arról van szó, hogy többé soha nem lesz hó – de arról igen, hogy ritkább és kiszámíthatatlanabb lesz.

A hóhoz való ragaszkodásunk egyre inkább az emlékezés kategóriájába kerül. Amikor nosztalgiával villantjuk fel gyerekkorunk csodás pillanatait, a közös ünnepek varázsát, a ropogó lépéseket, a fagyos téli csendet. És talán ezért is olyan különleges a hóember: a télben minden olyan múlékony, de ő egy kicsit mégis megmarad.

Lehet, hogy a jövőben a hó emberöltők emlékéhez fog tartozni, nem a megszokott hétköznapokhoz. De amíg egyszer-egyszer még megérkezik, addig érdemes megfogni, alakítani, formálni. Mert hóembert építeni valójában nem a hóról szól, hanem rólunk. A kreativitásunkról, az időről, amit másokra szánunk és arról, hogy egy múlandó anyagból is lehet maradandó élményt teremteni.

Ezért lesz a hóember mindig egy kicsit több, mint három hógolyó, és ezért fogjuk megépíteni akkor is, amikor csak pár centi hó hull az utcákra…

Temesvári Márta