BARTÓK BÉLA (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.): zeneszerző, zongoraművész, zenetudós.
1892–1896 között Erkel Lászlónál, a neves magyar operakomponista fiánál tanult zongorát és elméletet Pozsonyban. 1899-ben kezdte el zenei tanulmányait a budapesti Zeneakadémián. 1894-ben telepedett le Pozsonyban, itt bontakozott ki tehetsége. 1903-ben volt első bécsi koncertje. 1907-ben a Zeneakadémia tanára lett. Korai művei (Kossuth-szimfónia, 1903; I. Szvit, 1905) a XIX. századi magyar romantikus zene folytatásai, forrásuk a verbunkos és a népies műdalirodalomban keresendő.
Fordulatot az 1905–06-os esztendők jelentettek pályáján, amikor figyelme ráirányult a népzenére. 1906-ban Kodály Zoltán segítségével kezdte meg módszeres gyűjtőmunkáját. Az elkövetkező tíz évben bejárta az ország legkülönbözőbb vidékeit (főképp Erdélyt), de munkássága más (szlovák, román, arab) népek zenekultúrájára is kiterjedt. Az új magyar zenei stílust kialakítása szintén az ő és Kodály nevéhez fűződik. 1906-ban közösen adták ki népdalfeldolgozás-gyűjteményüket (Magyar népdalok), négy évvel később első szerzői estjét is Kodállyal közösen rendezte. Ezt követte a Fából faragott királyfi (1917) című táncjáték, és a Kékszakállú herceg vára (1918) című opera bemutatója, Budapesten. Harmadik és utolsó színpadi művét, A csodálatos mandarint (1919) Lengyel Menyhért szövegkönyvére szerezte. 1920-tól nemzetközi koncertkörutakat tesz Európában és az USA-ban. 1923-ban Budapest székesfőváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából felkérésre szerezte Táncszvitjét, amelyet Kodály Psalmus Hungaricusával együtt mutattak be. A „népek testvérré válásának eszméje” jegyében, mely vezérgondolatként egész életművét áthatja, született meg a Cantata profana (1930). Pályájának delelője a két világháború közötti korszakra esik, legfőbb állomásai a három vonósnégyes (III–V.), az I. és II. zongoraverseny (1926; 1930–31), a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára (1936), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937) és a II. hegedűverseny (1937–38). 1934-ben visszavonul a tanítástól és a népzenei gyűjtés sajtóban való népszerűsítésén dolgozik. 1940-ben feleségével, Pásztory Ditta zongoraművésznővel emigrációba vonul, New Yorkba érkezik. Utolsó nyilvános szereplése 1943-ban volt. Az Egyesült Államok-beli évei egyre súlyosbodó megélhetési gondokkal, majd betegséggel terhesek. Yehudi Menuhin és Szergej Kussevickij, a Bostoni Szimfonikusok karnagya nyújtanak segítséget. Kussevickij felkérésére írta meg a Concertót (1943), alkotóművészetének egyik csúcsát, amelyet a következő évben mutattak be. Yehudi Menuhinnak írta Hegedű-szólószonátáját (1944). III. zongoraversenyét (1945) még igen, Brácsaversenyét már nem tudta befejezni. 1945. szeptember 26-án egy New York-i kórházban fehérvérűségben halt meg. Földi maradványait 1988-ban hazahozták, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Életműve a XX. századi magyar és egyetemes zenetörténet fontos része. A magyar népdal ősi rétegeinek felfedezése döntően meghatározza további fejlődését, egész zeneszerzői irányát és kialakítja egyéni stílusát.
Forrás: jelesnapok.oszk.hu
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
