A Dél-Afrikában kisebbségként élő fehérek diszkriminációja és üldöztetése mindennapos. A visszaélések ellen küzdő egyik legnagyobb szervezet, az AfriForum stratégiai igazgatója és csapata dokumentumfilmet készít az üldözött kisebbségekről, melyben szó esik Trianonról és annak hatásairól is. Ernst Roets gyakran vendége a CNN-nek, az Al Jazeerának és a BBC-nek, most portálunknak is lehetősége volt interjút készíteni vele.
Magyar Jelen: Ön dél-afrikai író, politikai aktivista és filmrendező, aki az afrikaner (fehér holland nyelvű) kisebbséghez tartozik. Milyen jellegű a politikai szerepvállalása, mi motiválta?
Ernst Roets: Azt hiszem, Dél-Afrika most releváns lehet a világ számára két okból: az egyik az, hogy hogyan küzd, a másik, hogy hogyan lehet támadni a kormányt például amiatt, hogy több mint 125 faji törvény van érvényben, ami bőrszín alapján szelektál és főként a fehéreket diszkriminálja. Ilyen közegben megtanultuk, hogy fontos barátságokat kialakítani és összefogni – többek között ezért is készítjük a dokumentumfilmjeinket, ezért hozunk létre olyan intézményeket, amelyek hozzájárulna a közösségünk életben maradásához. A magyarok és köztünk történelmi hasonlóságok és összefonódások is vannak:
kevesen tudják például azt, hogy a búr háborúk során sok magyar érkezett Dél-Afrikába, hogy a búrok oldalán harcoljon, vagy például azt, hogy az első világháború után a Népszövetség több vezetője erős kritikával illette a trianoni békediktátumot. A mi közösségeink nagyon hasonlóak a keresztény vallás és a konzervativizmus tekintetében is, és bár a körülményeink mások, de hisszük, hogy sokat tanulhatunk egymástól.
– A közösségvédő tevékenységeiket milyen szemmel nézi a kormányzat?
– Óvatosnak kell lennünk. Annak ellenére viszont, hogy a kormány aktívan ellenünk van, a jó hír az, hogy nem nevezhetjük őket igazán hozzáértőnek, sem hatékonynak. Mint ahogy a 125 faji törvénynél is beszéltük, azt hiszem, sokkal nagyobb ellenőrzést gyakorolnának felettünk, ha képesek lennének rá, és persze, ha kisebb lenne a korrupció, mert ez hatalmas probléma nálunk, hogy a kormánytisztviselők pénzt lopnak. Szinte arról szól a verseny, hogy ki tud több pénzt ellopni, erre koncentrálnak, tehát a mi dolgunk az, hogy építkezzünk és csináljuk a dolgunkat, mert a kormánynak nincs rá igazán ideje, hogy megállítson bennünket. Mintha kétféle valóságban élnénk: a kormány kifelé minden eszközzel harcol ellenünk, viszont azt mégsem tudták megakadályozni, hogy megépítsünk egy egyetemet.
– Már többször járt Magyarországon, a mostani látogatása alkalmával a forgatás mellett előadást tartott az MCC-ben, valamint beszédet mond a CPAC-en is. Mi a benyomása az országunkról?
– 2021-ben jártam először Magyarországon és meglepődtem, mennyi a hasonlóság köztünk. Nagyon megfogott a magyar kultúra, az identitás, a történelem, és az, hogy
Magyarországnak olyan kincsei és nemzettudata van, amelyből tanulhatna a világ.
A kultúra és az értékek mellett pedig nagyon erősek a tudományos kutatóintézetek is. Maga a tény, hogy a CPAC-et itt tartják meg, nagyon szimbolikus véleményem szerint, szóval nagyon izgatottak vagyunk.
Tudjuk, hogy Magyarországnak megvannak a saját gondjai, mint ahogy nekünk, de ez az ország sokkal értékesebb és sokkal több jó szervezettel rendelkezik, mint, amilyennek a média sokszor beállítja.
– Tekintettel a dél-afrikai búr kisebbség érdekében végzett munkájára, a nemzeti kisebbségek védelme a szívügyének mondható. Jelenleg is egy ilyen témájú filmet készítenek, amelyben Magyarországgal is foglalkoznak. Hogyan látja a magyar kisebbségek kérdését?
– A kisebbségek helyzete valamilyen módon nagyon hasonló szerte a világon – főként az őket érintő problémák, gondolok itt kifejezetten a Magyarországon kívül élő magyarok helyzetére. Például véleményem szerint nem fordítunk kellő figyelmet arra, hogy az ilyen közösségek hogyan tudnak vállalkozást indítani, azokat fenntartani. Egyszerűen elpazaroljuk az erőforrásaikat és értékeiket akkor, amikor diszkrimináció áldozataivá válnak a kormányok által, vagy korlátozzák a jogaikat. Mi arra próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy a demokrácia nem arról szól, hogy egy ember-egy szavazat, hanem ennél sokkal több:
a demokrácia egy rendszer, aminek többsége könnyen el tudja nyomni a kisebbséget. Ez a legjobb fokmérője egy ország vezetésének, mert egy olyan kormány alatt, ahol a kisebbségeket üldözik, ott csak a többség uralmáról van szó, a demokrácia pedig nem ez. Vagy legalább is nem ennek kellene lennie.
A dél-afrikai kormány szeret bennünket bűnbaknak beállítani. Azt mondják, hogy minden 1652-re, az első fehér telepesek megérkezésére vezethető vissza, és
a politikusok képesek a mai napig azzal magyarázni az ország fejletlenségét, hogy mindenért az elnyomó fehérek a felelősek.
Mondok egy nevetséges példát erre: a szülővárosomban a mai napig nincs rendes ivóvíz. Nemrég tüntetések is voltak emiatt, a politikai elit pedig kiállt és azt mondta, hogy az apartheid miatt ilyen rossz a vízminőség. A politikusok ezekből a megszólalásokból hatalmas népszerűséget szereznek, mivel a fehér közösséget egyfajta bokszzsákként dobják be a közbeszédbe. Emiatt fordítunk nagy figyelmet arra, hogy legyenek saját iskoláink, kutatóintézeteink, kulturális központjaink, hogy ne hagyjuk elveszni az értékeinket.
– Egyes elemzők úgy vélik, hogy az apartheid kudarcának egyik oka éppen az volt, hogy csak részleges volt: nem volt célja a fehérek és a feketék teljes elkülönítése, mivel a fehér tulajdonú gazdasági világ nagymértékben kihasználta az olcsó fekete munkaerőt. 2010-ben a radikális búr nacionalista vezetőt, Eugene Terreblanche-t egy fekete férfi gyilkolta meg, aki az egyik alkalmazottja volt a világbajnokság előtt (amelyet Dél-Afrikában rendeztek), miközben az országban sok a szegény és munkanélküli fehér. Vajon a fehérek levonták-e a tanulságot az apartheid kudarcából? Hogyan sikerül alkalmazkodniuk a megbélyegzés és a diszkrimináció ellenére, amellyel néha szembesülnek?
– Ha kormányzati szempontból nézzük, akkor az eredeti elgondolás az volt, hogy külön területen, saját kormányzattal és identitással, függetlenül élhessenek a fehérek és a feketék. Ám a rendszer sokkal komplikáltabbá vált, és egy idő után a szegregáció aszerint alakult, hogy egyik oldalon állt az olcsó fekete munkaerő, szemben a tehetős fehérekkel. A fehérek szerették, ha feketék tartják rendben a házaikat, mert rájöttek, hogy nekik sokkal kevesebbet kell fizetni ugyanazért a munkáért, mint egy közösségbeli fehér embernek. A lényeg tehát az, hogy hiába akarunk önálló társadalmat kialakítani, ha a munkaerő miatt átjárhatónak kell lennie, így a teljes függetlenségre sincs lehetőség, amíg ez a kérdés nem megoldott. Ezeket a gondokat kezdi megoldani néhány város, amik emiatt fejlődésnek is indultak. Olyannyira, hogy egyre többen költöznek oda, így még hatékonyabb a munkavégzés például, növekszik a gazdaság. Úgy látom, hogy Dél-Afrika bizonyos részei sikeresek is lehetnek tíz év múlva, ha így folytatják.
– Európa különösen nehéz helyzetben van, többek között a demográfiai helyzet és a tömeges bevándorlás miatt. Friss kutatások szerint a német lakosság 30 százaléka már migráns háttérrel rendelkezik. Hogyan látja Európa helyzetét?
– Beszéltem valakivel nemrég, aki néhány éve költözött Németországba és abszolút nem érdeklik migrációs kérdések. Azt mondta, hogy szerinte a bevándorlás hasznos, mivel a migránsok számára munkalehetőséget biztosítanak az öregedő társadalmú országok, ami a gazdaságnak is jót tesz. Nem hiszem, hogy ez elfogadható érv, pontosan az apartheid példájából okulva nem. Ha van egy társadalom, ami úgy néz ki, mint egy cappuccino: sötét az alja, felül meg fehér, és egy kis fahéjjal van megszórva a teteje (ami a néhány tehetős feketét jelképezi), akkor marad egy tehetős fehér és egy olcsó munkaerőt kereső színesbőrű réteg, ami előbb-utóbb feloldja a nemzeti identitásokat.
Azt látom, hogy Európa kezdi elveszíteni az értékeit és a hagyományait – pedig ezek pótolhatatlanok a világ számára, és rengeteget tudnának a következő generációk tanulni belőle. Ehelyett elvesztegetik az itt élők. Véleményem szerint pedig a pazarlás a lehető legnagyobb hiba, amit elkövethetünk. Mint például a víz esetében: ha nem vigyázunk rá, elpazaroljuk, nehezen pótolható, mint az értékek.
Szerintem nincs olyan ember a Földön, akit valaha ne ért volna már atrocitás valami miatt. Ebből kiindulva nem lehet megoldani ezt a problémát, pláne nem azzal a kettős mércével, ahogy ezt mostanában sokan teszik.
Ez az úgy nevezett ideológia, amit elfogadás címén próbálnak ránk erőltetni, inkább tűnik öngyilkosságnak saját magunkra nézve.
– A mai Dél-Afrika a BRICS-országok tagja. Bár a BRICS nem olyan erős szövetség, mint a NATO, rugalmasabb struktúra, amely a jelek szerint a nyugati blokk alternatívájaként vagy konkurens pólusaként működik. Hogyan látja országa részvételét a BRICS-ben?
– Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika a tagja ennek a tömörülésnek. Dél-Afrika erősnek mondható, mert elég nagy, sok ember él itt, viszont a gazdasági hibák is nagyok. Dél-Afrika szereti előadni, hogy meghatározó tagja a BRICS-országoknak, de nemzetközi vélemények szerint a részvétele igen ellentmondásos. Vegyük például a kereskedelmet: ha egy európai ország a kereskedelmi megállapodás megkötése során szóba hozza, hogy igen visszásak a tulajdonjogi szabályozások Dél-Afrikában, erre az a válasz, hogy ti, fehérek előbb megszálltátok az országunkat, most pedig meg akarjátok mondani, hogyan irányítsuk azt. Szóval ellentmondásos a viszony, ami a nemzetközi megítélésre rossz hatással van szerintem.
– A dokumentumfilmjükben szóba kerül Trianon is. Milyen tapasztalatokat szereztek a kutatás során a békediktátumról és annak hatásairól?
– Sok tekintetben hasonló a helyzetünk, sokban pedig teljesen más, de a tanulság ugyanaz. Dél-Afrikában egy fordított Trianon történt 1903-ban a búr háborúk után, amikor két búr köztársaságot és két angol kolóniát egyesítettek egy nagy országgá. A tanulság azonban mindkettőnk számára szerintem az, hogy
fontos megtartani a kultúrát, a nyelvet, az identitást, és, hogy nem rossz dolog kereszténynek lenni, nem rossz dolog büszkének lenni az értékeinkre, a kultúránkra.
Mi is ugyanezt tanultuk meg, hiába voltak más tapasztalataink.
A magyar tartózkodásunk során már öt órányi interjú összejött, nagyon hasznos felvételeket készítettünk Trianonról, a kommunizmus hatásairól és a jelenlegi körülményekről, például a migrációról. Voltunk interjúzni a szentendrei skanzenben és Egerben is. Azt szeretnénk bemutatni, hogy nem csupán azokkal a kisebbségekkel „kell foglalkozni”, akik rászorulók, mert ez egy általános vélekedés, hogy azokat a csoportokat tekintjük kisebbségnek, akik nehéz helyzetben vannak, és nekik akarunk többletjogokat adni, a sikeres közösségekkel pedig „nem kell foglalkozni”. Ez az érv azért nem állja meg a helyét, mert e szerint a második világháború idején a zsidók sem érdemeltek volna védelmet, mivel sikeres kisebbség voltak.
– Hogyan lehet a munkájukat támogatni?
– A szervezetünk nem részesül semmilyen kormányzati- vagy ahhoz köthető támogatásban, így minden adományt szívesen veszünk. Az AfriForum weboldalán Dél-Afrikán kívülről is tudnak bennünket támogatni. Az AfriForumnak 311 ezer tagja van, a támogatási összegek havonta is adhatók. Ha a 311 ezer tag mindegyike egy minimális összeggel hozzájárul munkánkhoz, az hatalmas segítség az üldözött kisebbségek védelmében folytatott harcunkhoz.
Magyar Klára és Nicolas de Lamberterie
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
