A kommunista párt igyekezett a saját előképét láttatni 1848-ban, ám annak valamennyi célkitűzése – a sajtószabadságtól kezdve az idegen katonák hazaküldésén át a nemzeti függetlenségig –kellemetlen volt egy olyan politikai erő számára, mely a szovjet megszállás támogatását élvezte. Március 15-e tartalmának teljes átformálása (marxista értelmezése) elengedhetetlennek mutatkozott a kor emlékezetpolitikája számára. Ezt igyekezett elősegíteni Mód Aladár 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című munkája, amelynek káros hatásai sajnos máig érezhetőek a nemzeti emlékezetben. Csarnai Márk történész írása.
1948-ban a 100 éves évforduló fő üzenete az volt, hogy a Magyar Dolgozók Pártja őrzi 1848 örökségét, amelybe beleszőtték az ellenségképet, amelytől „meg kell védeni a dolgozó nép (valójában inkább a kommunisták – a szerző) hatalmát.”
1951-ben a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1003/1951. (III.10.) számú rendelete eltörölte március 15-ét mint munkaszüneti napot és kimondta: „Március hó 15. napja rendes munkanap. Az alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetekben a tanítás (előadás) ezen a napon szünetel.”
1848 emléke 1956-ban a nemzeti függetlenség szimbólumává vált. A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) – 1848. március 15-e példájához hasonlóan – pontokba szedte az egyetemisták követeléseit. Közülük több is azonos volt a 12 pont egyes követeléseivel. 1956 egyik követelése pont március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása volt.
1848 és 1956 közös kapcsolódási pontja volt még a Nemzetőrség is, amelyet először 1848-ban állítottak fel honvédelemi és rendészeti feladatok ellátására. Ehhez nyúltak vissza 108 évvel később, amikor újra felállították a Nemzetőrséget.
Március 15-e munkaszüneti nappá nyilvánítását még a szabadságharc vérbefojtása után hatalomra kerülő Kádár-kormány is elismerte a Magyar Népköztársaság ünnepeiről szóló 12/1956. (XII. 19.) Korm. rendeletben. A „Márciusban Újra Kezdjük!” mozgalom megjelenésével azonban március 15-e félelmetessé vált az instabil rendszer számára, ezért 1957. március 10-én visszavonta a korábbi rendeletét. A MUK ellensúlyozására szervezte meg a hatalom 1957. március 21-én – a Tanácsköztársaság évfordulóján – tízezer fegyveres munkásőr demonstratív felvonulását a fővárosban. Az 1957-ben életre hívott Munkásőrséggel az egész magyar társadalomra fegyvert fogtak, mert a szovjet vezetés által hatalomba ültetett Kádár-kormány rettegett egy újabb felkeléstől.
A Munkásőrség életre hívásával a magyar társadalomra fogtak fegyvert
A rendszer március 15-ét nem hagyhatta figyelmen kívül, ugyanakkor tartalma miatt óvatosan bánt vele, így 1967-ben Forradalmi Ifjúsági Napok néven kapcsolta össze március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét.
Ugyan nem március 15-én, ám az 1848-as események egyik központi helyszínén, a Magyar Nemzeti Múzeumnál, a szovjet megszállás elleni tiltakozásként gyújtotta fel magát a 17 esztendős Bauer Sándor 1969. január 20-án.
1972-ben a „három tavasz” ünnepe kiegészült Dózsa György születésének ötszázadik, Petőfi születésének százötvenedik és az 1942-es antifasiszta budapesti tüntetés harmincadik évfordulójával. Március 15-én az 1848-as megemlékezésnél is nagyobb nyilvánosságot kapott az 1942-es tüntetés emlékére állított márványtábla felavatása. A rendőrség készenlétben állt, ugyanis
a ‘70-es években március 15-e a rendszerrel szembeni ellenállás jelképévé vált.
1971-től kezdve Budapesten több megmozdulás is volt, amelyet a hatalom gumibottal oszlatott szét, a résztvevőket őrizetbe vették, több száz fiatalt pedig kizártak a felsőoktatásból. Az előző évi néhány száz fős tüntetés után, 1972-ben már több ezer fiatal mozdult meg. Az esetről a belügy külön tájékoztatót készített az MSZMP KB számára, melyet a Politikai Bizottság 1972. április 6-ai ülésén tárgyalt meg. Az állambiztonságot ért kritika nem maradt el, amiért nem rendelkeztek előzetes adatokkal a tervezett eseményekről. Nem csak Budapesten, hanem Szegeden, a Kossuth-szobornál is megmozdultak az egyetemisták. 1956 követeléseit is elsőként a szegedi egyetemisták fogalmazták meg.
A korábbi évek tapasztalatai alapján 1973-ban a rendszer úgy igyekezett elejét venni a megmozdulásoknak, hogy az MSZMP ifjúsági szervezete, a KISZ szervezett megemlékezéseket a problémásnak vélt helyekre, miközben a Munkásőrséget is mozgósították. A nap során 444 személyt „vontak felelősségre”.
Baranyai György rendőrfőkapitány jelentései arról számoltak be, hogy a Felszabadulás téren (ma Ferenciek tere) tojással dobálták meg a rendőröket, és bár az általa készített kimutatás arról tanúskodott, hogy az előállítottak szüleinek többsége MSZMP-tag volt és mindössze csak ketten rendelkeztek „reakciós” családi múlttal, a belügy ezekkel példálózva mégis „reakciós” összeesküvésként igyekezett az eseményt feltüntetni.
1956 egy olyan kudarc volt a kommunista rendszer számára, amit a ‘80-as évek végéig nem tudott kiheverni. A felkelés és a szabadságharc megismétlődésétől való félelem átjárta és meghatározta a korszakot. A nemzeti önrendelkezés hiányát a rendszer gazdasági szinten (hitelfelvételekkel) próbálta kompenzálni.
Ezt a félelmet igazolja, hogy 1974-től minden addiginál nagyobb készültséget rendelt el a hatalom, aminek végül meglett a hatása: 1974 és 1977 között egyre kevesebb személy ellen intézkedtek.
A „legvidámabb barakk” látszata mögött a gazdasági nehézségek lassan felszínre törtek, a korrupció pedig virágzott. Az 1980-as évek második felében csökkentek a reálbérek és a reáljövedelmek.
A ’80-as évek ellenzéki megmozdulásainak nyitányát 1986. március 15-e adta. A főváros utcáin több ezren vonultak fel, ahol 1848 példájához hasonlóan már az „Erdéllyel történő unió” igénye is megfogalmazódott. Akkor, amikor a külhoni magyarokat érintő témák még tabunak számítottak (1958-ban Kádár János romániai látogatása és Münnich Ferenc csehszlovákiai vizitje során igyekeztek kellőképpen kihangsúlyozni, hogy a helyi magyarság ügyét az adott állam belügyének tekintik) és csak 1988-ban, az erdélyi falurombolás kapcsán kerültek a közvélemény figyelmébe. Este a Lánchídra terelt a tömeg ellen a rendőrség erőszakosan lépett fel. A ’86-os rendőri fellépésre Berecz János, az MSZMP ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó KB-titkára és Harangozó Szilveszter állambiztonsági főcsoportfőnök adott parancsot.
Mindezek ellenére az „olvadás” jelei már látszottak. 1987-ben az MSZMP Politikai Bizottságának határozata március 15-ét ismét nemzeti ünneppé, 1988-ban pedig az Országgyűlés munkaszüneti nappá nyilvánította.
Bár a hatalom erővel lépett fel a március 15-ei megmozdulás résztvevőivel szemben, azonban az MSZMP számára egyértelművé vált, hogy a hatalmat már nem tudják fenntartani, ezért a változások élére álltak, és 1989 áprilisában előkészítő tárgyalásokba bocsátkoztak az Ellenzéki Kerekasztallal a demokratikus átmenettel – valójában hatalomátmentéssel – kapcsolatban. A keményvonalas kommunistából – érdekből – reformerekké vált politikusok felismerték azt, amit Gustáv Husák Csehszlovákiában, Nicolae Ceaușescu Romániában és Erich Honecker az NDK-ban nem akart felismerni.
1989. március 15-e a diktatúra ellenzékének hivatalosan is engedélyezett megmozdulása volt, amelyen több mint százezer ember vett részt. Az utolsó pártállami rendszerben tartott március 15-e egyszerre volt a diktatúra bukásának mozzanata és a kommunista hatalomátmentés aktusa is.
A magát átmentő kommunista garnitúrának nem volt nehéz dolga, hiszen minden eszköz a kezükben volt. A rendszerváltó pártok tele voltak reformkommunistákkal, parancsokat teljesítő és zsarolható ügynökökkel.
Csarnai Márk
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
