A trianoni országcsonkítás után tizennyolc év telt el, mire nemzetközi jóváhagyással bekövetezett a hőn áhított magyar feltámadás. 1938. november 2-án került kihirdetésre az első bécsi döntés, amellyel visszatérhetett a magyar többségű Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati része. A határok az etnikai viszonyokat figyelembe véve kerültek kijelölésre, vagyis igazságos döntésről lehet beszélni. (A mai viszonyokhoz képest mindenképpen igazságosabb volt az 1938-as határ.)
1939 márciusában a történelmi sors újabb lehetőséget teremtett. A Kárpátalján tevékenykedő Szics-gárda által elkövetett magyarellenes atrocitások és a korábbi határsértések arra ösztönözték Magyarországot, hogy a helyi magyarság védelmében birtokba vegye a területet. A Magyar Királyi Honvédség alakulatai a csehszlovák állam szétesését követően indultak meg, és napok alatt visszafoglalták a maradék Kárpátalját. Néhány nappal később az Ung völgyének nyugatról történő biztosítása érdekében a honvédség sikeresen foglalt vissza – immáron Szlovákiától – közel 1.700 km²-nyi területet. A győri program keretében megindult hadseregfejlesztés meghozta az eredményét.
A Felvidék és Kárpátalja visszatérését követően 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés újabb igazságot szolgáltatott: Észak-Erdély újra magyar föld lett.
Az újbóli igazságtételt az augusztus 16-24. között szörényvári magyar-román tárgyalások előzték meg, amelyek eredménytelenül zárultak. Magyarország erélyes fellépése a hadsereg felvonultatásával azonban arra ösztönözte Romániát, hogy német-olasz döntőbíráskodást kérjen, amelyet Magyarország is elfogadott.
Az ismét a bécsi Belvedere palotában kihirdetett döntés értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Sepsiszentgyörgy vonalig – 43 ezer km²-t kapott vissza Erdély területéből. A második bécsi döntés a magyar revíziós politika fényes sikere volt.
Híressé vált esemény, hogy a határozat megszületését követően Mihail Manoilescu román külügyminiszter elájult. Románia ugyanis abban bízott, hogy jóval kevesebb terület kerül vissza Magyarországhoz.
A román félnek két hete volt teljesen kiüríteni a visszacsatolt országrészt.
Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án adta ki hadparancsát: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!”
1940. szeptember 5-én, reggel 7 órakor harangzúgás kíséretében adta hírül a magyar rádió, hogy a honvédcsapatok Szatmárnál, Máramarosszigetnél és Nagykárolynál átlépték a trianoni gúnyhatárt. A magyar katonákat virágeső és virágdíszbe öltözött kapuk fogadták. Mindenütt népviseletbe öltözött helyiek ünnepelték az elszakított területek felszabadítását.
Erdély visszavételének legmeghatározóbb szimbolikus lépése az volt, amikor Horthy Miklós 72 éves korát meghazudtolva fehér lovon vonult be Szatmárnémetibe és Nagyváradra. A kormányzó több bevonulási ünnepségen vett részt, melyek közül a Kolozsvárott megtartott ünnepély emelkedett ki leginkább. Itt mondta el pályafutása egyik legnagyobb ívű beszédét, amelyben a román uralom alatt maradt dél-erdélyi magyaroknak is üzent: „Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.”
A bevonulás befejezésének határideje szeptember 13-a volt, amelyet a honvédség – a Gyorshadtestet előreküldésével – teljesített. Sósmező elérésével a második bécsi döntés során Magyarországnak ítélt erdélyi részek visszatértek a Szent Korona fennhatósága alá. Huszonkét év idegen impérium után ismét magyar zászló lengett a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros felett.
Ahogy 1920-ban minden magyar társadalmi rangtól függetlenül egy emberként tett hitet a történelmi Magyarország mellett, húsz évvel később úgy ünnepelte a nemzet minden tagja a második bécsi döntést. Nem voltak osztályellentétek, csak egy közös érzés: az öröm, hogy Erdély újra magyar föld.
A bevonulás során a honvédeket az örömünnep és a virágeső mellett azonban orvtámadások is érték. A Szilágyipp környékét birtokba vevő 2. gyalogdandár alakulatait a menet során szórványos tűzrajtaütés érte. A zárt kötelékekben mozgó honvédek nem adtak okot arra, hogy rájuk lőjenek, tehát nem fosztogattak és nem erőszakoskodtak, ahogyan ezt 1945 után állították. Ördögkúton pedig az ortodox templom tornyából adtak le lövéseket a magyar katonákra.
Ezeket a támadásokat a honvédek a rend és a közbiztonság fenntartása végett jogszerűen torolták meg. A fegyverhasználat kizárólag karhatalmi célból történt.
A történteket a román történetírás eltúlozta, miközben a hazai történészek körében is akadnak olyanok, akik a szilágyippi és az ördögkúti eseményekből azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, mintha a Magyar Királyi Honvédség erdélyi bevonulását fegyveres atrocitások jellemezték volna. Mindennek ellent mond Werth Henrik vezérkari főnök utasítása: „A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni. A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. (…) Ott, ahol a lakosság élelmezéshiányt szenved, a honvédség segítő kezét éreztesse (…)”
A magyar és a román fél a békés bevonulás érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették többek között, hogy a bevonuló alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek partizánoknak minősülnek, továbbá a román fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a civileknél lévő fegyverek begyűjtése érdekében. Megjegyzendő továbbá, hogy a partizánakciókat a világ bármely hadserege megtorolja.
Az 1938 és 1941 közötti országgyarapítás a vesztes háború ellenére sem volt hasztalan. Éppen ellenkezőleg. A 20. századi magyar történelem legfényesebb fejezete volt. A Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része a határok közé került; bizonyosságot nyert, hogy a trianoni diktátum rendelkezései sem kőbe vésettek; és lelkierőt adott a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék magyarjainak, amely minden nehézségen átsegítette őket az elmúlt évtizedekben.
A marxista kánon 1945 után giccsesnek és szemfényvesztésnek tüntette fel a magyar honvédek erdélyi fogadtatását, ám akik részesei voltak, katartikus örömünnepként és felszabadulásként élték meg. Erdély visszatérésére még az 1990-as évek elején is lelkesedéssel gondoltak az idős székelyek és a gyimesi csángók.
A területgyarapodások nem valósulhattak volna meg egy olyan országvezetés nélkül, amely Trianon után zászlajára tűzte a revíziót. Egy erős, a nemzet érdekeit szem előtt tartó vezetés nélkül nem sikerült volna stabilizálni az országot az 1918-1919-es belpolitikai zűrzavar és a trianoni országcsonkítás után. Egy gyenge, önazonosságát feladó ország pedig nem tudta volna a nemzetközi színtéren érvényesíteni az érdekeit.
Csarnai Márk
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
