Nem véletlenül sokan kíváncsiak arra, hogy ez a 2024-ben készült dokumentumfilm ennek a korszakos filmművészeti zseninek – Leni Riefenstahlnak – melyik arcát is mutatja be. Mi sem csalódtunk a rendező koncepciójában, annak ellenére, hogy a film címadója már képtelen kiállni a maga igazáért, hiszen több mint húsz éve alussza örök álmát egy németországi temetőben.
Leni Riefenstahl végigélte a XX. századot, hiszen 1902-ben született, és már a XXI. században, 2003-ban – 101 éves korában – hunyt el. Ez a szép hosszú élet már önmagában is tiszteletet kell, hogy ébresszen az emberekben, amit viszont a modern filmművészet területén létrehozott, amiatt valóban megérdemelné, hogy csupa nagybetűvel szerepeljen a neve a filmművészet aranykönyvében.
Azonban, hogy ez mégsem így van, annak az az oka, hogy nemcsak a kamerát kezelte úgy, mint senki más őt megelőzően, de politikai nézetei is finoman szólva eltértek attól, amit ma eurokonformnak neveznek egyesek.
Aki valaha egy komolyabb intézményben rendezőnek vagy operatőrnek tanult, annak tanulmányai során mindenképpen találkoznia kellett Leni Riefenstahl nevével. Az általa forgatott filmek egyéni látásmódja, az emlékezetes kamerabeállítások, a vágások annyira újszerűen sajátosak, hogy ezek mind-mind ott szerepelnek a filmművészettel foglalkozók tananyagában. Érdemes kiemelni munkái közül három valóban ikonikus filmjét: a még némafilmként forgatott Kék fényt, az 1936-os berlini olimpiát megörökítő Olimpiát, illetve az 1934-es nürnbergi nemzetiszocialista pártnapok hangulatát megidéző Az akarat diadalát. Fontos megjegyezni, hogy filmes munkássága egyértelműen megszűnt a Harmadik Birodalom bukásával egy időben, a későbbiekben kényszerből sokkal inkább a fotózás, a tengeri búvárkodás felé fordult.
Nem véletlen, hogy a tengelyhatalmak elvesztette II. világháború után fel kellett hagynia a filmezéssel, ugyanis a harmincas évektől kezdve nagyon szoros kapcsolatot ápolt Németország legfelsőbb vezetőivel. Bejáratos volt Goebbelshez, Göringhez, sőt még magához a Führerhez, Adolf Hitlerhez is. Ez pedig olyan megbocsáthatatlan bűnnek számított a háború után, ami nem maradhatott megtorlás nélkül. Bár a közös filmeken és képeken egyértelműen látszik, hogy felhőtlen volt a viszony közte és az akkori vezetőség között, a háború után a vesztes németek – s persze a győztesek is, elsősorban az angolszászok, franciák – tudni szerették volna, mennyire volt ez az elköteleződés őszinte a nemzetiszocialista eszmék iránt.
Andres Veiel rendező – s egyben forgatókönyvíró is – dokumentumfilmjében, több mint húsz évvel Leni halála után, megpróbál egy olyan képet rajzolni, amelyből kiderül, ez a nő sosem tagadta meg múltját, soha nem bánta meg, hogy egykor milyen eszmék szolgálatába állította zseniális filmes tehetségét. Ehhez Veiel nem tudott mást segítségül hívni, mint a ’60-as, ’70-es, ’80-as években elkészült tévés interjúk összevágott részleteit. S bár ezek az összevágások a 100 perces film alatt lehetnek akár koncepció mentén összeválogatott filmrészletek is, szeretnénk hinni, hogy nem ez volt a célja a rendezőnek. A filmben egymást váltják az egykori tévéfelvételek és a rendezőnő háború alatti tevékenységét bemutató archív fotók. A Lenivel készült bejátszott interjúrészletekből nagyon sok érdekesség tárul elénk, az egykori filmek elkészítésének módjáról, a nemzetiszocialista hatalmasságok művésznőhöz való viszonyáról. Riefenstahl életének időskori szakaszában – még a kilencvenes éveiben is – olyan szellemi frissességnek örvendett, hogy nemcsak tisztán emlékezett a hitleri rendszerben vele történt dolgokra, de vehemensen képes is volt kiállni a maga igaza mellett.
Vannak mondatok, amelyek viszont soha nem hangzanak el Riefenstahl szájából, pedig ha kimondta volna, talán a győztesek megbocsátják neki a háború alatti múltját. Soha nem hallani tőle – bár azt nyilvánvalóan sok esetben tagadta, hogy tudott volna a háború alatti kegyetlenkedésekről –, hogy bármit is megbánt volna az életében. Amikor pedig szembesítik egy hatvanas évekbeli interjúban egy olyan nővel, aki nagyjából vele egyidősként megtagadja a háború alatti életét, akkor Riefenstahl válasza csak ennyi volt: „a németek 90 százaléka követte Hitlert”, s egy percig sem tagadta, hogy ebben a kilencven százalékban ő maga is benne volt.
A film címéül a tagadhatatlanul zseniális rendezőnő nevét választották, azonban ez a film sokkal inkább szól a művésznő politikai állásfoglalásáról, mint filmművészeti munkásságáról. Aki tehát azért ülne be a moziba, hogy sokkal többet tudjon meg Riefenstahl neve által a múlt század első felének német filmművészetéről, az súlyosan csalódni fog. Akit viszont az érdekel, hogy hogyan lehet meghurcolni, ellehetetleníteni valakit – legyen az bármilyen nagy korszakos alkotóművész is – az ebben a filmben ennek jól összevágott keresztmetszetét kapja. A filmben tehát – még ha egyeseknek csalódást is okoz az egykori interjúkból összevágott tartalmi részek sokasága – egy pörgős összeállítást látunk, így ha elvárások nélkül ülünk be a moziszékbe, biztosítva van számunkra a rendkívül érdekes és lenyűgöző információáradat. Azt pedig mindenki kiválogathatja, hogy ebből a temérdek adatból mit fogad el, mivel szimpatizál, mivel kerül szembe, és miben kételkedik. Ha egy filmnek az a célja, hogy elgondolkodtasson, akkor ezzel az alkotásával Veiel mindenképpen elérte a célját. Az pedig a film megtekintése után már minden nézőnek egyéni döntése kell, hogy legyen, miként tekint inkább Riefenstahlra: ő a filmművészet területén meghatározó újdonságokat megvalósító kiemelkedő alkotó, vagy a múltját egész életében vállaló egykori birodalmi kiváltságos? A film összképét tekintve inkább ez utóbbi mellett foglal állást, de önmagában mindenki választhat a két lehetőség között.
Tölgyesi Tibor
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
