„Szerencse kíséri a pályafutásomat, de emellett nekem is tennem kell a sikerekért” – interjú Lévai Enikővel

Lévai Enikő kedves, mosolygós színésznője a Budapesti Operettszínháznak. Képességei, szakmai tudása – s bizonyára szerencséje – révén, hosszú évek óta erősíti a társulatot. A főváros vezető játszóhelyén elsősorban az operettek primadonnájaként hódítja meg a zenés színház rajongóinak a szívét. Vele készült interjúnkban nem egy tipikus színésznői életút tárul elénk, annak minden szépségével, kihívásaival, nehézségeivel és egekbe emelő boldog óráival.

– Ön hol született, mit tanult, és mit gondol, minek köszönheti, hogy napjainkban az Operettszínház ünnepelt primadonnája?

– Debreceni születésű vagyok, és annyit engedjen meg nekem, hogy diplomatikusan hallgassak a születési évemről. Legyen annyi elég, hogy van ugyan egy évszám az igazolványaimban, én azonban sokkal fiatalabbnak érzem magam annál, mint amit ez a szám mutat. Egészen kiskoromtól kezdve zenei pályán képzeltem el az életemet, így ennek megfelelően tudatosan választódtak ki – kezdetben a szüleim, majd később saját magam által – az iskoláim.

A zenetagozatos általános iskolámban nagyon fontos volt számomra az énekkari szereplésem, emellett csellózni is tanultam hat éven át. Innen a Kodály Zoltán zeneművészeti szakközépiskolába mentem tovább, magánének szakra.

A középiskola elvégzése után egyre inkább megerősödött bennem, hogy az éneklésé lesz az életem.

Miskolcon végeztem el a Bartók Béla Zeneművészeti Főiskolát, az itt kapott diplomám szerint magán énektanár, ének-kamaraművész lettem. Ezután visszakerültem Debrecenbe, ahol a Csokonai Színházba felvettek mint énekkari művészt. Ekkor még volt arra lehetőségem, hogy a főiskolai tanulmányaimat kiegészítsem az egyetem mesterszakának az elvégzésével, így a legmagasabb zenei végzettségem a klasszikus operaénekesnő lett.

– Mit jelent egy színházban énekkari művésznek lenni?

– A debreceni színház – Vidnyánszky Attila volt ekkor az igazgatója – vidéki színház lévén nagyon sok műfajt játszott, köztük operákat is. Ezekben, mint a kórus tagja léptem fel, a háttérben többekkel együtt énekeltem. De voltak olyan lehetőségeim is – ha egy-egy rendező látott bennem fantáziát – hogy önállóan is megmutathattam magam.

– Egy véletlen azután gyökeresen megváltoztatta az Ön életét. Mi történt?

– A debreceni életemet hét év után tettem át Budapestre, ekkor jött egy olyan kedvező lehetőség, amiről nem is álmodtam. 2014 májusában kaptuk a hírt, hogy a Budapesti Operettszínház és a színházunk – a Csokonai Színház – egy koprodukció keretében a Marica grófnőt fogja bemutatni Debrecenben. Az Operettszínház adta a szólistákat, a rendezést, a jelmezt, a debreceni színház pedig a tánckart, az énekkart, a zenekart és magát a helyszínt a bemutatóhoz. 

Ehhez kapcsolódva legnagyobb meglepetésre Somogyi Tóth Dániel a debreceni zeneigazgató megkérdezte tőlem, hogy tudom-e a Marica belépőjét? Mivel azt válaszoltam, hogy tudom, ekkor ő ezt meghallgatta tőlem. Azt mondta, hogy neki tetszik a karakter - ekkor még nem voltam tisztában azzal, hogy miért is van ez a meghallgatás – de nem kizárólag ő fog dönteni a sorsomról.

A későbbiekben viszont kiderült, hogy az Operettszínház szólistái közül Bordás Barbara anyai örömök elé néz, Frankó Tündének pedig balesete volt, így adódott egy lehetőség, hogy esetleg beállhatok majd a színpadon a helyükre. Azt hiszem, ezeket a véletleneket hívják szerencsés együttállásnak, s én mindent megtettem, hogy ezt a kínálkozó lehetőséget ne hagyjam ki.

De hátra volt még a legfontosabb szűrő, Kerényi Miklós Gábornak is mindenképpen meg kellett hallgatnia – ő volt a darab rendezője, és az Operettszínház főigazgatója is ekkor– hiszen az ő megítélésén múlt minden.

– Gondolom, ebben az időben volt néhány álmatlan éjszakája a nagy lehetőség kapujában?

– Hirtelen jött a meghallgatásom, egyik nap fel kellett utaznom Pestre, és Kerényi rendező úrnak el kellett énekelnem a belépőt. De még ezután sem voltam biztos benne, hogy megkapom ezt a főszerepet, csak annyit mondtak, tanuljam meg a darabot, aztán meglátják, hogyan tovább. Egyszóval továbbra is bizonytalanságban hagytak, de én optimista voltam, s bár a Marica meglehetősen nagy falatnak tűnt a számomra, szorgalmasan tanulgattam ezt a szerepet. A bizonytalanságban az is közrejátszott, hogy az Operettszínház a saját szólistáinak a jelmezét nem tudta kölcsönözni részemre, a Csokonai Színháznak pedig nem volt arra anyagi kerete, hogy a Marica jelmezeit elkészíttesse a számomra.

– Kétségek között teltek a napjai, ez nem lehetett megnyugtató érzés. Vagy tévedek?  

– Egyáltalán nem volt az, hiszen egyik nap az volt a hír, hogy ne aggódjak, én játszani fogom a főszerepet, másnap, hogy mégsem, mert nem megoldható a jelmezem, harmadnap pedig megint biztattak, hogy minden rendben lesz.

Azután egyik szombaton este, amikor mentünk hazafele az előadásról, mondták, hogy készüljek, mert hétfőn, a próbán már nekem kell alakítanom Maricát. Akkor gyorsan vasárnap nekiültem anyukámmal, megtanultuk az első felvonást kívülről-belülről. Éreztem, hogy a próbám jól sikerült és nemsokára már valóban játszhattam ezt a főszerepet.

Pár hónap múlva pedig kaptam egy telefonhívást, amiben közölték, hogy januártól várnak nagy szeretettel az Operettszínház társulatába. Számomra ez az egész annyira meseszerű volt, de ezek szerint a valóságban is történhetnek csodák.

S úgy érzem, akkor velem egy ilyen csoda történt meg. 

– Ennek már több mint tíz éve, ez alatt megkapott minden szerepet, amire vágyott?

– Ezt még nem mondanám, hiszen itt volt egy ranglétra, amit nekem is meg kellett másznom, amin végig kellett mennem. De ennek én örülök, hiszen ez sokat segített a jellemem fejlődésén, és a személyiségfejlődésemen. Mert a pályafutás sikerességében nagyon sokat segít, ha az ember nem rögtön fent kezdi, hanem lentről, így van arra lehetősége, hogy megfigyelhessen másokat, tudjon tanulni olyanoktól, akik már profik ebben a szakmában. 

Tehát nekem még lehetőségem volt tanulni Felföldi Anikó, Lehoczky Zsuzsa művésznőktől, Marics Péter művész úrtól, olyan régi nagyoktól, akiktől volt alkalmam ellesni dolgokat. Mind a mai napig úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy legyenek mellettünk olyanok, akik taníthatnak minket, akiktől mi tanulhatunk. Mert a tehetség mellett az is nagyon fontos, hogy tudjunk odafigyeléssel, és alázattal fordulni az idősebb korosztály felé, hiszen ők mindig tudnak nekünk mutatni olyan „trükköket,” amik hasznosak lehetnek a számunkra.

– Előfordul, hogy más műfajban is kipróbálja magát a zenés színjátszáson kívül?

– Szeretném a prózai színházat is kipróbálni, de erre eddig még nem volt alkalmam.

Bár alapvetően a zenés műfaj áll hozzám közelebb, mindegy, hogy az operett, rockopera, musical, vagy éppen opera.

Persze ismerem a határaimat, tisztában vagyok vele, hogy klasszikus hangom van, és a hangképzést is ezen a vonalon tanultam. Ezért tudom, hogy például a musicaleken belül is mik azok a szerepek, amiket el tudok úgy énekelni, hogy ne legyen problémám a hangképzéssel, ne sérüljön a hangszalagom. Az említett zenés műfajoknak vannak sajátosságai hangképzés vonatkozásában, s ezeket a sajátságokat nem szerencsés keverni.

– Tíz éve van az ország egyik legnagyobb zenés színházában, zenés színészként eljutott oda, ahová csak kevesen. Mi motiválja még napjainkban is Önt?

– Nagyon foglalkoztat egy darabon belül az adott szituáció, tehát maga a történet. S kicsit félve teszem hozzá, hogy a rendezés is nagyon érdekel, hogy ki hogyan látja a darabot, ki milyen szemszögből közelíti meg. Az, hogy a próbák során egy-egy helyzetet, egy-egy szituációt, hogyan mutatnak be, tehát ha egy rendező teljesen másképp képzeli el a dolgokat, mint én, az nagyon tud motiválni. Ez a tőlem teljesen másfajta megközelítés nem visszavet, hanem felkelt egy olyanfajta érdeklődést bennem, hogy mi lehet ennek az oka.

A színházi munkámban rájöttem, hogy nekem nem kell mindig annyira ragaszkodnom a saját elképzeléseimhez.

A színház pont ezért szép, mert különbözőek vagyunk, és annyira sokszínűek és sokfélék, hogy az is lehet jó, amit az egyik mond, az is, amit a másik, harmadik, sokadik.

Ezen kívül nagyon motiválnak azok a partnereim is, akikkel játszom, hogy ők hogyan gondolkodnak valamiről, hogyan közelítenek felém abból a szerepből, ami az ő saját szerepkörük.

– Létezik magánélete is egy színésznőnek?

– Természetesen, nekem is van, ennek része, hogy már hat éve férjnél vagyok. Boldognak érzem magam ebben a kapcsolatban, de nyilván az élet nem mindig hozza el azt, amit az ember eltervezett, vagy, ahogyan szeretné, sokszor a dolgok másképpen alakulnak.

Sokan a szakmánkból féltik a karrierjüket, a gyermekáldás kapcsán, én azonban nem gondolom, hogy ez egy önfeláldozás lenne, sokkal inkább azt, hogy ez az élet velejáró szépsége. Olyan családba születtem, ahol anyukám nagyon szeretett énekelni, sőt az egész családom, az apukám is imádja a zenét, tehát, én is egy zenei környezetben nőttem föl. Azt gondolom, nem kell feladni semmilyen hivatást a gyermek érkezésénél, mert hiszem, hogy ez nem befolyásolja a szakmai életünket, fejlődésünket, sőt, hozzátesz valami különlegeset.

– Ön most a csúcson van, de mindig jönnek újabb és újabb tehetségek, hogyan tudja megőrizni az elsők között a helyét?

– Talán meglepő lesz, amit mondok, de erre a kérdésre alapvetően nem tudom a választ. Én csinálom a feladataimat, amiket rám rótt az élet, vagy amilyen lehetőségeket a színházamtól kapok. Nem mondom, hogy ezeket jól teljesíteni könnyű dolog, mert ebben a szakmában – vagy egyáltalán a színházi életben – nőnek lenni, még fiatalon is nagyon nehéz feladat.

Még egy érdekesség, ami talán a nézőknek nem is tűnik fel, de nekünk, színésznőknek annál inkább. A darabokban szinte hiányoznak a középkorú női szerepek, s manapság ez a tény, már engem is érint. Nagyon fiatal nők szerepeit - érthető módon - már nem igazán osztják rám, idősebb karaktereket játszanom pedig úgy érzem, még nem való hozzám. 

– Az Operettszínházba kerülésekor a szerencse, a véletlen segítette Önt. Mit gondol, mi az, ami még a szerencsén kívül szükséges ahhoz, hogy csúcsra juttasson – és ott is tartson – egy színészt, vagy színésznőt?

– Most nem magamról szeretnék beszélni, hanem általánosságban válaszolok a kérdésre. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a tehetség elengedhetetlen dolog, de ez a színészi pályán szerintem elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a színésznek van-e egy olyan kisugárzása – a szerep megformálása közben – a színpadi játékához ad-e, egy olyan nehezen megfogalmazható pluszt, ami nincs meg mindenkiben. 

Lehet, hogy ez a plusz sokakban megvan, de ha nem úgy jön ki a színészből, nem olyan a megjelenése, nem tud egy aurát maga köré teremteni a színpadon, akkor hiába tud szépen énekelni, hiába beszél szépen, nem fogja lenyűgözni a közönséget.

Egyszóval nem mindenki hordozza ennek a képességét, s ha ez nincs meg valakiben, akkor azt nem tudja pótolni, semmilyen jelmez, vagy díszlet. Ekkor nem teremtődik meg a színpadon a közönség számára az a „csoda,” amit úgy hívunk: a katarzis élménye.

Csak ennek a plusznak a megléte esetén csattanhat fel igazán őszintén, a nézőtéren a taps, és csak ekkor érezhetik azt a nézők, hogy valami olyat kaptak azon az estén, ami megérintette őket, hozzájuk tett, átélhették azt az élményt, ami miatt érdemes megnézni a színházi előadásokat.