A Délvidéken is fontos a magyar nyelvű irodalom tovább élése

A délvidéki kisvárosban – Magyarkanizsán – a Kanizsai Írótáborban az irodalom kedvelői és művelői évről évre néhány napra összegyűlnek, hogy a térségben születő, magyar nyelvű irodalmi alkotásokról beszéljenek, a szerbiai kisebbségi sors nyújtotta irodalmi lehetőségeket megvitassák, a jelen és a jövő helyzetét elemezzék. Idén a tábort – hivatalos nevén 73. Kanizsai Írótábor – mi is meglátogattuk, mert a rendezvényt, az ottani irodalmi helyzetet, néhány ott készült interjúnkon keresztül szeretnénk olvasóinknak bemutatni. 

Elsőként Oláh Tamás nyilatkozott nekünk, aki idéntől vette át a tábor szervezését. Táborbéli hivatalos titulusa: a szervezőbizottság elnöke, ami gyakorlatilag táborvezetőt jelent.

– Önnek milyen kapcsolata van az irodalommal?

– Költőként indultam, de elsősorban színházi dramaturgnak tartom magam, és ezzel is keresem a kenyeremet. Tehát az utóbbi időben többet foglalkozok drámával, mint verssel, de identitásom alapvetően három lábon áll: költő vagyok, dramaturg és színháztörténész. Magyarkanizsán élek, dramaturgként több színháznak – az összes délvidéki magyar színháznak – dolgozom, de dolgozom romániai színházaknak is.

– Idéntől Ön vezeti a tábort, milyen tervekkel vette át a vezetést?

– 2012 óta járok az írótáborba, s azt látom, hogy egy ilyen nagy múltú rendezvényt – a Kárpát-medencének legrégebben működő írótáboráról van szó – óhatatlanul a legújabb kor elvárásaihoz, kihívásaihoz kell alakítani. Az itt jelentkező írógenerációk formálják – és formálniuk is kell – azt, hogy hogyan is tekintsünk egy írótáborra. Választ kell adniuk arra a kérdésre, hogyan érdemes működnie egy írótábornak, s az idelátogató íróknak milyen találkozási, megnyilatkozási lehetőséget kell biztosítanunk. Fontos dolog a múltból átvenni azokat az örökségeket, amelyek gyümölcsözőek lehetnek a jövő számára is, és vannak olyan dolgok, amiket hozzá kell adni ehhez az örökséghez.

Számomra nagyon fontos, hogy belépjenek a fiatal alkotók is ebbe a párbeszédbe, tehát az idei táborba is nagyon sok pályakezdőt hívtunk meg. De fontos az is, hogy azokat az értékeket, tanulságokat, amelyeket a régebbi, visszajáró írótáborozók képviselnek – és hoznak magukkal –, át tudják örökíteni ezeknek a fiataloknak. Ezért az írótáborunk generációk közötti párbeszédet kezdeményez, de ezt a párbeszédet nemcsak a generációk között, hanem a generációkon belül is meg kell valósítani. Szerintem lényeges dolog, hogy beszélni tudjunk egymással, még akkor is, hogyha bizonyos – akár irodalmi – kérdésekben nem értünk egyet. De elengedhetetlennek gondolom azt is, hogy detektálni tudjuk a délvidéki irodalomnak az erezetét, tehát gyakorlatilag fel tudjuk térképezni azokat a jelenségeket, amelyek egy ilyen szűkülő közösségben jelen vannak. Mert az írás, az egy állandóan fellelhető cselekvés – és jelen is kell lennie –, nekünk pedig meg kell találnunk, oda kell hajolnunk, oda kell fülelnünk, ezekhez a folyamatokhoz.

– Kik jönnek el meghívottként a táborba, s miből finanszírozzák a megrendezését?

– A tábort elsősorban délvidéki alkotóknak szánjuk, de nyilván nem zárkózunk el a csonkaországi alkotóktól sem. Ennek az írótábornak mindig is jellemzője volt, hogy ebben a multikulturális térben a Balkán felé is és Magyarország felé is figyel. Ez az irodalmi kultúrák közötti párbeszéd egy olyan hagyomány, amelyet érdemes megtartani, és ehhez a párbeszédhez csatlakoznak a csonkaországi szerzők is.

A tábor – szállás, étkezés – meghívottaink számára díjmentes, előadásainkra is költségmentesen beülhetnek az érdeklődők. Finanszírozás tekintetében a magyarkanizsai önkormányzat támogat minket, és a Magyar Nemzeti Tanácsnak is kiemelt jelentőségű rendezvénye vagyunk. Tehát szerencsére megvan az az anyagi háttér, amely biztosítja a tábor lebonyolításának lehetőségét.

Tari István író, költő majd egy évtizedig egészen pontosan 2003-tól 2011-ig vezette a Magyarkanizsai írótábort. Ezzel kapcsolatos emlékeit az alábbiakban foglalta össze számunkra.

– Ez egy nagyon érdekes, izgalmas találkahelye volt az íróknak, hiszen ez tulajdonképpen a Kárpát-medence legnagyobb hagyományú írótábora. 1953-ban illetve 1954-ben tartottak először írótábort – ekkor még Csantavéren –, és aztán, 1955-ben került át ide, Kanizsára. Először úgy képzelték, hogy majd hol itt, hol ott rendezik meg, de végül ez a város lett az állandó helyszíne. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után rengetegen ide – Jugoszláviába – menekültek, és innen mentek tovább. Ekkor – emiatt – egyik évben el is maradt a tábor megrendezése.

– Gondolom, az idők folyamán a tábor jellege is változott. Ön ehhez hogyan járult hozzá?

– Egy időben nagy nemzetközi keretet adtak neki, mert a „jugoszlávság” itt is eljátszotta azt a nagy kirakatépítést, ami jellemző volt rá. Ekkortájt mindenhonnan hívtak ide írókat, még Kínából is.

Amikor én átvettem az írótábor vezetését, akkor azt gondoltam, hogy a Kárpát-medencében kellene otthon érezni magunkat, és ezért én egy magyar írótáborban gondolkodtam. Csak azokat az írókat igyekeztem meghívni, akik a magyarság ügyeivel foglalkoztak, a sorskérdéseinket, a valóságunkat próbálták meg föltárni. Amiket az én időszakomban elmondtunk a tábori tanácskozásokon, azok – öt évet átfogva – egy szép, vastag antológiában is megjelentek.

Táboraim tematikáját az is meghatározta, hogy én a képzőművészetet nagyon szerettem. S nagyon foglalkoztat a képzőművészet, még ma is, hiszen végül is az irodalom és a képzőművészet nagyon sokban rokon, jóllehet az irodalom az időt tagolja, a képzőművészet pedig a teret.

Azt is el kell mondanom, hogy a 2011-es leváltásom után néhány évet kihagytam, nem akartam már idelátogatni, de mikor Verebes Ernő vette át a tábor vezetését – ő vezette tavalyig –, akkor ismét járni kezdtem.

– Hogyan látja a délvidéki irodalmi életet? 

– Meg kell említenem, hogy a mi nemzedékünk – az ötvenes években születettek – szinte teljesen eltűnt, pedig mi rengetegen voltunk, a hetvenes években a mi kirajzásunk volt a legnagyobb. A tábor sorsa pedig azért izgat, hogy hogyan alakul, mert ma már egészen más a helyzet, mint régebben volt. Hiszen én tulajdonképpen a kilenc évem többségében ellenzéki helyzetből szervezhettem, vezethettem a tábort, s az egy rendkívül érdekes dolog volt számomra.

Sajnos azt gondolom, hogy ma ez a közösség – a délvidéki magyarság – az önfelszámolás útjára lépett. Az a legnagyobb gond, hogy az itteni irodalmi életre teljesen rátenyerelt a délvidéki magyar politika. Amely – nehéz ezt kimondanom – mostanában már tulajdonképpen teljes erővel elárulja az itteni közösséget. Az itteni magyar politikusok kezdettől fogva kettős játékot játszottak: Belgrádban talpat nyaltak, Pesten meg sírtak-ríttak. Tulajdonképpen lemondtak arról, hogy Belgrádból bevasalják azokat a pénzeket, amelyeket a mi adófizetőink befizetnek, e helyett Pestről – jobbára elszámolás nélkül – gátlás nélkül költekezhetnek.

Minden rendezvénynek van egy motorja, egy mindenese, amely nélkül talán meg sem valósulhatnának a rendezvényhez kapcsolódó elképzelések. Az írótábor esetén Vranic Váradi Lívia az, aki mindent megold, mindenen ott van a tekintete, mindenre odafigyel. Mégis mindig van egy kis ideje, így nekünk is adott egy rövid interjút.

– Mi az Ön titulusa, és mióta végzi ezt a munkát? 

– Az én munkakörömnek a hivatalos megnevezése: a Magyarkanizsai Írótábor szervezőbizottságának technikai titkára. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt megkaptam a polgármesteri kinevezést erre a feladatra, még nem tudtam pontosan, mi is lesz nekem itt a dolgom. De azt mindenképpen éreztem, hogy egy sok évtizedes hagyománnyal rendelkező rendezvénynek a részévé válni – nekem, mint irodalomkedvelőnek, de irodalmat nem művelőnek – egy nagyon nagy megtiszteltetés. Így is álltam a feladatokhoz, amelyek valójában azt jelentik, hogy az operatív részét biztosítom a szervezésnek, elősegítem, hogy a szervezőbizottság – elsősorban annak elnöke – az elképzeléseit meg tudja valósítani a tábor működése tekintetében.

– Milyen változások voltak ebben a közel másfél évtizedben?

– Ezalatt az időszak alatt, a szervezőbizottság különböző összetételével tudtam együtt dolgozni, most már a negyedik elnököt szolgálom ki a munkámmal.

Első alkalommal mindig tavasszal találkozunk a szervezőbizottsággal, és akkor kerül lefektetésre az évi programterv. Mindenki a saját elképzeléseinek igyekszik teret adni, de az elnöknek különösképpen joga és lehetősége az újításokat, a változtatásokat, a módosításokat és az erre való törekvéseket megfogalmazni.

A szemem előtt mindig nagyon szépen alakult ki az, hogy különböző habitusú személyek különböző dolgokat tartanak fontosnak. Most végre magyarkanizsai elnöke van a kanizsai írótábornak, aki az előző elnökökhöz képest fiatalnak számít. Ő pontosan tudja, hogy mennyire fontos a fiatalok bekapcsolása, és ez a szombat délelőtti program is ennek volt az igazolása. Hiszen ekkor teret kaptak középiskolások művészeti vetélkedőjének díjazottjai, olyanok, akik publikálnak, de még nincs első kötetük, és teret kaptak a Híd Kör Egyesület tagjai is. Ez mindenképpen támogatandó kezdeményezés volt, és biztos vagyok benne, hogy az új elnökünk az első év tapasztalataiból fogja továbbépíteni a következő éveket.

– Ön küldi ki a meghívókat is. Kiket várnak ide?

– A táborba meghívottak listája tizenhárom évvel ezelőtt alakult ki, én azóta külön kérésre ezt bővítem, illetve az elhunyt alkotókat törlöm róla. Ez a lista olyan 60-70 százalékban délvidéki alkotókat és irodalmárokat tartalmaz, viszont szép számban vannak a meghívottak körében a jelenlegi csonkaországban élők, de valamikor innen elszármazottak is. Mert ők is a délvidéki magyar irodalomhoz kapcsolódnak, hiszen innen hozzák a gyökereiket. úgyhogy mindenképpen meghívásra érdemesek.

Vicei Károly, a legidősebb látogatója volt az idei tábornak, de 81 évesen is nagyon jó egészségnek és fiatalos gondolkodásnak örvend. Nemcsak írótábori múltjáról, de hányatott kalandos életéről is mondott számunkra érdekességeket.

– Hogyan határozná meg magát irodalmi vonatkozásban?

Epikusnak, széppróza elbeszélőnek tartom magam, elsősorban a novella műfajában alkotok. Az első írásaim 1961 táján jelentek meg egy ifjúsági lapban. Majd ugyanennek a lapnak indult egy irodalmi melléklete, amelynek nagyon tetszett a szellemisége, itt jelent meg először versem, 1963-ban. Sőt, egészen az első börtönbüntetésemig írtam verseket, de nem forrtam ki, mint költő.

– Mikor és miért került börtönbe?

– 1976 és 1978 között – szinte napi pontossággal – két évet ültem ellenséges propaganda miatt, így szólt formálisan a vád ellenem. Gyakorlatilag az történt, hogy az írásai miatt egy korábban elítélt személyről azt nyilatkoztam, hogy: „Ő egy fasza gyerek”. Ennyi elég volt Tito idejében, hogy két év börtönt kapjak.

Letöltöttem a büntetésemet – 1978 januárjában szabadultam –, de a hatóságok nem hagytak békén, közel tíz év múlva 1987 novemberében újra lefogtak, akkor már országdarabolási kísérlet miatt. Négy évvel később valóban szétesett Jugoszlávia, de rám fogták, hogy én már ezt korábban meg akartam tenni. Ehhez tíz éven át gyűjtötték a hamis tanúkat, rám állítottak priuszos embereket, fiatal lánykákat, hogy megvádolhassanak. A vádbéli cselekmények neve hivatalosan olyan hosszú volt, hogy soha nem tudtam megjegyezni. Arra viszont emlékszem, hogy szerepelt benne nemzeti türelmetlenség szítása és nacionalista magatartás is. Ekkor is elítéltek két és fél évre, de már az ítélet előtt is eltöltöttem fél évet előzetesben. Viszont akkor nekem már nagyon jó ügyvédeim voltak, volt egy zseniális belgrádi ügyvédem, aki a legnagyobb politikai perekben vállalt szerepet. Neki köszönhetően végül is fölmentettek egy megismételt eljárásban.

– Felmentették, de azért érték hátrányok továbbra is.

– Ezek után a lapokban csak álnéven tudtam szerepelni, Harmat Dávid néven publikáltam. A Magyar Szó napilap irodalmi rovata kétévente hirdetett meg novellapályázatot, ezen én többször díjat nyertem. Természetesen jeligésen adtam be a pályaművemet.

– Mit ad Önnek ez a tábor?

– Az első táborlátogatási időszakom 2001-től 2011-ig tartott, ez még Tari István elnöksége alatt volt. Aztán kimaradt bő tíz év – amikor nem kaptam meghívást –, s most az utolsó három évben ismét hívnak, én pedig boldogan mondok erre igent. Ide én kapcsolatokat építeni is jövök, de sajnos soha senki – még a legjobb barátaim sem – vállaltak velem szolidaritást, bár jó tíz éve, mind a mai napig közlési tilalom alatt állok.

A délvidéki irodalom vonatkozásában azt látom, hogy az itteni magyar irodalom helyzete katasztrofálisan leromlott. Ennek oka lehet az is, hogy a nemcsak az itteni magyar lakosság száma csökkent drasztikusan, hanem az írók száma is. Az írók számának csökkenése, pedig minőségromlást is eredményezett, így sajnos nem nagyon tudnék, ma itt élő, kiemelkedő írót megnevezni.