„Ez nem politika volt, hanem a magyar történelem” – bemutatták a kitörésről szóló dokumentumfilmet

Egy hónappal a kitörés évfordulója előtt, január 11-én a fővárosi Sugár moziban mutatta be a Kokovay – Egy hadapród visszaemlékezései című riportfilmet a Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület. A riportfilmben Kokovay Gyula beszélt arról még 2017-ben, milyen volt mindössze 17 évesen átélni és túlélni a budai Várból való kitörést, eljutni Mányra. A 2018-ban elhunyt Kokovay Gyula az egyik utolsó túlélője volt az akkori eseményeknek, aki emlékeit még 1945 nyarán megírta.

Január 11-én vasárnap este valljuk be, nem a megszokott közönség gyülekezett a Sugár mozi előterében. Mondjuk úgy, egy fodrászszalon nem nagyon élt volna meg ebből a nézőseregből. A Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület által meghirdetett bemutatóra sokan voltak kíváncsiak, az eseményt pedig megtisztelte Kokovay Gyula mind a négy gyermeke és unokái is. Az interjút Alkay Zsolt és csapata még 2017 márciusában rögzítette az idős veteránnal, aki magas életkora ellenére láthatóan úgy emlékezett minden apró részletre, mintha az valóban előző nap történt volna. 

Ritka és különleges történet Kokovayé

„Kokovay Gyula életét Józsa Béla: Egyetemisták az ostromgyűrűben című könyvéből ismertem meg, és először 2006-ban találkoztam vele, amikor a Budai Kitörés Emléktúrán Mányig mentünk el” – idézte fel Alkay Zsolt, a Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület vezetője, hogyan ismerkedett meg Kokovay Gyulával. Alkay szerint az ő életútjában az a nagyon értékes és egyedi, hogy 17 évesen vett részt a harcokban. Emlékeztetett, hogy teljesen más volt akkor a nevelés, sokkal hazafiasabb volt, a keresztényi hit sokkal erősebb volt az emberekben, nem ennyire élvezethajhász, teljesen más értékrenddel bíró élet volt. 

„Ezeket az értékeket próbáljuk továbbítani, ezt az értékrendet. Kokovay Gyula végig harcolta az ostromot, valamint ő azon kevesek egyike volt, aki részt vett a kitörésben, és még el is érte saját vonalainkat. 

Tehát ez egy olyan ritka és különleges történet a második világháborúból, főleg egy magyar katonától, ami mindenféleképpen megörökítést érdemelt” – árulta el, miért is tartotta fontosnak a dokumentumfilm elkészülését. Alkay Zsolt beszélt a további tervekről is: egy játékfilmet szeretnének készíteni, amely méltó módon idézi fel a kitörés minden mozzanatát. Ennek néhány jelenete már elkészült, nagyjából 20-25 percnyi anyagot forgattak le hagyományőrzők segítségével. 

„A magyar katonák abszolút hazaszeretetből, a fővárosunk védelméért harcoltak. Hiszen látták, hogyan viselkednek a szovjet katonák: rablás, fosztogatás, tömeges nemi erőszak, és ennek elkerülése érdekében tényleg az utolsó töltényig harcoltak” – mondta arról mit szeretnének bemutatni a tervezett mozifilmmel.

Egy hadapród visszaemlékezései

Manapság szinte minden második történelmi film főcíme után megjelenik a szokásos mondat: „Igaz történet alapján”. Ha majd eljön az az idő, amikor méltó elismerést kapnak azok a hőseink, akik 1945 februárjában kísérletet tettek arra, hogy áttörjék az a szovjetek által a fővárosunk köré vont ostromgyűrűt, és kitörjenek a budai körbezárásból, akkor bizonyára Kokovay Gyula tüzérhadapród naplószerű visszaemlékezéseit is felhasználják majd ennek a hősies katonai tettnek a bemutatására. Az akkor bemutatandó film bevezetőjében méltán szerepelhet a fent említett mondat, de addig is élményt jelent a téma iránt érdeklődőknek az a filmen rögzített beszélgetés.

Vannak, akik hisznek a csodákban, mások tagadják, hogy ilyen létezik. Akárhogy is van Kokovay Gyula a kitörés alatt az istenek védettje, a sors kegyeltje volt, őrangyala biztosan sokat megtett azért, hogy ez az akkor 17 éves fiú épségben, egy karcolás nélkül megússza azt a küzdelmet, ami a német és magyar katonák között húszezer ember halálát követelte. Mert minek is lehetne nevezni azt, hogy valakit úgy fejbe dobnak egy kézigránáttal, hogy elesik tőle, de valószínű ez az esés egyúttal az életét is megmenti. 

Ugyanis amikor észreveszi, hogy a gránát a sisakjáról lepattanva, pont elé esik, nagy lélekjelenléttel fekve tud maradni. Így a robbanást megússza annyival, hogy szemét száját belepi a hó, de egyébként sértetlenül fel tud pattanni, és tovább tud futni társai után. 

Ahogy futott, egy fa mögül bukkant elő tőle alig pár lépés távolságból egy szovjet katona, aki nem csak ráfogta a puskáját, de el is sütötte azt. Olyan közelről, hogy Kokovay tisztán hallotta a kakas csattanását, de a puska valami érthetetlen módon csütörtököt mondott. Az orosz ekkor a feje fölé kapta a fegyvert, hogy mint egy furkósbottal lesújtson vele, de elkésett, mert a magyar fiú azzal a lendülettel, amivel neki rohant egyúttal – bizonyára halálos sebet okozva ezzel – a rohamkését is az oldalába döfte. 

Ezt a tettét soha nem tagadta, akkoriban a lapok is írtak róla. Később, amikor 1947-ben befejezhette gimnáziumi tanulmányait, néhány iskolatársa elárulta ezt az igazgatónak, akitől ezért nem kapta meg az ajánlást, ami az egyetemhez szükséges volt, így akkor nem tanulhatott tovább. Így ment ez akkoriban.

Ez csak két apró epizód a több napig tartó átjutási kísérletből, amiben a kitörők csapata nemcsak megtizedelődik, de gyakorlatilag teljesen fel is morzsolódik, hiszen az elinduláskor nagyjából húszezer katonából becslések szerint csak hatszáz-hétszáz éri el a saját vonalakat. 

De ezek között a százak között ott találunk egy fiatal, harci tapasztalattal alig rendelkező tinédzser fiút, aki kitartásból, bátorságból, bajtársiasságból – katonai esküjéhez híven – valóban jelesre vizsgázott. 

Sikeres átjutása nemcsak érdekes történet, de követendő példa is lehet minden fiatal előtt, hogy még a legkétségbeesettebb helyzetekből is létezik kiút, ha elvisszük, hogy képesek vagyunk olyan dolgot is megcselekedni, ami szinte lehetetlennek tűnik! A múlt tehát legyen példa előttünk, de jelennek is van feladata. Hitelesen megjeleníteni a múlt történéseit, sokak számára hozzáférhetővé tenni azokat a hőstetteket – például a budai Várból való 1945-ös  kitörést –, amelyekre méltán lehetünk majd minden időkben büszkék.

A történelmet ezúttal is a győztesek írják

Még valami mindenképpen kiderült Kokovay Gyula visszaemlékezéseiből: akkoriban bizony egy 17 éves fiatalemberen sokkal nagyobb felelősség volt, mint manapság akár egy negyven-ötven éves férfin. Dönteniük kellett, és nem csak a saját, de mások életéről is. „Én katona voltam. Parancsot teljesítettem és az eskümhöz tartottam magam” – mondta némileg elcsukló hangon az idős veterán a beszélgetés egy pontján. A legfontosabb mondata azonban nem ez volt.

„Ez nem politika. Ez nekünk a magyar történelem” – jelentette ki magabiztosan Kokovay Gyula.

Igaza volt. Budapest, majd a budai Vár ostroma nemcsak a második világháború, de a magyar történelem egyik leghosszabb és legheroikusabb városvédelmi harca volt. Tudjuk, a történelmet mindig a győztesek írják, és bár elsőre furcsának tűnhet a kijelentés, de ez ebben az esetben sincs másképp. Kokovay Gyula és a várból kitörő harcosok ugyanis lehet, hogy a csatatéren vereséget szenvedtek, azonban egy magasabb síkon egyértelműen győztek. A jutalmuk pedig a becsületük volt ezért. 

Jogos tehát, hogy a történelmet, a saját történetüket az olyan győztesek írják, mint amilyen Kokovay Gyula volt. Ehhez a dokumentáláshoz pedig az „eszközt” az olyan szervezetek jelentik, mint a Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület, valamint annak vezetője, Alkay Zsolt, aki évtizedek óta kutatja, ápolja nemcsak a katonasírokat, de a kitörés emlékezetét is. 

A dokumentumfilm után levetítették Galántay Ervin: Az utolsó töltényig című filmjét. Galántay szintén kadétként élte át Budapest ostromát és a kitörés napjait, valamint a szovjet megszállók kegyetlenkedéseit. Később az Egyesült Államokban elismert építész lett, magyarságát azonban soha nem tagadta meg, ahogy mindig is büszke volt arra, hogy a szovjet ellen harcolt. Az ő visszaemlékezései alapján rekonstruálták az 1945. február 11-én hősi halált halt Vannay László őrnagy utolsó beszédét, melyet a kitörés előtt mondott el katonáinak.

Lipták Tamás – Tölgyesi Tibor

Kapcsolódó: