Orbán megértette a vereség okát: nem voltak elég kemények

Egyebek mellet hangsúlyozta, hogy a konfliktusokba bele kell állni, a vívmányokat meg kell védeni, majd a Magyar Nemzet szerkesztőségének beszélt arról, hogy ezekben az időkben „nem lehetünk nyulak”, „tigrisekként kell viselkedni”. Ő felismerte és megértette, hogy ellenzékben a radikalizmusé kell hogy legyen a főszerep, a magyar társadalom az erőt szereti, ezért erőt és határozottságot kell mutatni. A szánalmas áldozati póz, a „minket mindig bántanak” és egyéb feminin jegyek – noha a modern világban rendkívül népszerűek – nem válthatók voksokra. Orbán állítja: „mindig a szélen kell kezdeni az újjáépítést: a kurucoknál, a radikálisok világában. Mégpedig azért, mert a legnagyobb veszély ilyenkor, hogy a tábor széle letörik, radikális válaszokat keres, eltávolodik a polgári középtől, és a jobboldal kettészakad”. Ennél a pontnál azért eltűnődtem, van-e gondolkodni képes nemzeti radikális, aki a nemzet megmentőjét a Köves Slomóval, Kis Grófóval és Győzikével pózoló Fidesz-vezérben látja?

A személyétől elvonatkoztatva viszont a politikai meglátásai nagyon is megállják a helyüket. Egy ilyen helyzetben, egy ilyen kormány ellen az első és legfontosabb feladata egy kihívói szerepre törekvő pártnak, hogy elfoglalja az ellenzéki oldalt, magát egyedüli alternatívaként feltüntetve a választók tömegei felé. 2026 tavaszán ezzel a taktikával szerzett kétharmadot a Tisza Párt is. Természetesen Magyar Pétert a Facebook építette fel, és az irányított média tolta maga előtt, de a tömegek nem álltak volna mögé, ha egy Márki-Zay-féle „lángelme” lenne, vagy ha olyan nyámnyila és tenyérbemászó karakterrel bírna, mint az új Vona Gábor. Magyar Péter radikális volt, kemény, gyakran nyers, lekezelő, követelőző. A legvadabb hazugságoktól sem riadt vissza, addig ismételgette azokat, míg legelvakultabb követői fanatikusként nem ismételgették a szavait, egyszavas válaszokkal söpörve le magukról a tényeket. Mert sohasem az igazság számít, hanem az, amit a tömeg igazságnak hisz. Magyar Péter a sikerét áldozati pózban vergődve sohasem érhette volna el. Őt a globalista hatalmak mellett a radikalizmus és az erő emelte a magasba. Ugyanaz, ami az árulás előtt a Jobbikot is a kihívó pozíciójába emelte, mielőtt Vona zátonyra vitte a hajót.

„Nem voltunk elég kemények”

Orbán is megértette ezt, noha csak későn. A vereség magyarázatául a következőkkel szolgált: „nem voltunk elég kemények”. Szerinte messzebb kellett volna menni, és nagyobbat ütni. És ez tényleg így van. Emlékezzünk csak vissza a hangzatos jelszavaira, mikor arról beszélt, „ne vesződjenek a szervezéssel a Pride szervezői”, mert azt úgyse engedik megtartani. A köreimben élő fideszesek se hitték el a saját miniszterelnökük szavait, ők is biztosra vették, hogy márpedig a felvonulás meg lesz tartva. Mikor már a saját táborod is megmosolyogja a legmarkánsabb üzeneteidet, akkor mégis mennyi hitelességed maradt? Mikor tizenhat éven keresztül nézte egy egész ország, hogy a hangzatos odamondásokkal az „ellenállás” véget is ért, és a folyton visító globalista oldal pont ugyanolyan szabadon tevékenykedik, mint 2010 előtt? Sőt, még jobb helyzetben is voltak, hiszen nemcsak a karhatalom védte őket, nemcsak a pénzeket kapták továbbra is az adófizetők befizetett forintjaiból, de még a „lázadás” hamis képe is rájuk vetült, ami megannyi fiatal számára vonzóvá tette beteg, életellenes ideológiájukat (melynek lecsapódását ma már országos szinten érezzük, hisz a métely kiszabadult a fővárosból).

Ahogyan a korrupcióval szemben sem vasököllel léptek fel, hanem szemet hunytak a rothadás felett, mely végül már nem anomáliává, hanem rendszerelemmé vált. Közben folyamatosan áldozati pózban tetszelegtek az utolsó években, hogy ők csak védenék a népet, de hát „a csúnya külföldiek bántanak minket”. Erre a nép: „És? Azért kaptál kétharmados felhatalmazást, hogy tegyél ellene!”

A tömeget nem érdekli, ha konstruktív, vagy tisztességes vagy

A másik nagy tanulságot is Orbán mondta ki. Hányszor hallottuk, hogy a választók dicsérik a Mi Hazánkat, amiért konstruktív ellenzéki, amiért nem megy bele a sárdobálásba. „Végre egy őszinte, tiszta párt” – mondogatták. Ezzel szemben a Tisza Párt rágalmazott, hazudozott, és mindenért a Fideszt tette felelőssé. Mi lett az eredmény? A Mi Hazánkat dicsérő polgárok leszavaztak a Tiszára, mert kormányváltást akartak. Vagy a Fideszre, mert nem akartak kormányváltást. A hazugságok, a rágalmak ráégtek a pártra, mert a hazugság milliókhoz eljut, a tények, az igazság meg azt a néhány százezer embert se érdekli, aki elolvasta.

Ezt Orbán nagyon találóan így foglalta össze: „Mindig két lehetőség van. Vagy felveszi az ember a kesztyűt, vagy nem. Köztes út nincs, és mi úgy döntöttünk, hogy inkább nem vesszük fel a kesztyűt. Úgy gondoltuk – és ezt őszintén mondtuk az embereknek –, hogy ne valami ellen szavazzanak, hanem valami mellett, a saját jövőjük mellett foglaljanak állást. Az ellenfél pedig azt mondta, hogy szavazzanak valami ellen.” Ez a formula pedig most is bevált. 

A következő évek vízválasztók lesznek Magyarország jövőjére nézve. A Mi Hazánk történelmi kihívás előtt áll, ám sikerre ezt csak akkor viheti, ha tanul azoktól a nagy elméktől, akiket annak idején Orbán is olvashatott, s akiktől tanult is, és felveszi a kesztyűt. Csapásra csapással felelünk, a gyengeség és áldozati póz helyett pedig erőt mutatunk. Iszonyatosan kemény idők jönnek, és milliókat fog arcon csapni a valóság, mire is szavaztak. Akkor pedig nem a racionalitás fogja őket vezérelni, hanem a dühüket szeretnék kiélni, hogy megbüntessék azt a brigádot, amely átverte őket. Erre megint lehet hozni egy jó történelmi példát, hiszen hasonló helyzetben találta magát Orbán Viktor 2002 után, és ő sem a langyosodást, a „polgárosodást” választotta, hanem a radikalizálódást. Kemény, kérlelhetetlen ellenzéki szerepbe lépett, amelynek következtében legyalulta az összes többi riválisát, és – a liberálisok legnagyobb rémületére – mellé egy olyan ellenzéki erő tudta kinőni magát, amelynek még a Fidesz jobbratolódása sem volt elég radikális. Ezzel, azt gondolom, a magyar társadalom elég markáns véleményt mondott arról, mit gondol a langyos, színtelen, szagtalan konzervatív pártokról meg a „mérsékelt”, „polgári” politikáról.

Vona ráadásul itt már elkövette azt a hibát is, hogy a nácizások hatására magyarázkodni, mentegetőzni kezdett. Később pedig elkezdték felmutatni a párt díszcigányait, elment a Spinoza-házba lábakat csókolni, meg ki tudja, még hány szánalmas húzása volt a kampány alatt, amelyekre már nem is emlékszem. Ettől bárki komolyan azt remélte, az agyhalottak abbahagyják a nácizást? Aki ilyen illúziókba ringatja magát, annak javaslom, nézzen át Németországba, ahol a németországi liberálisok rendületlenül nácizzák azt az AfD-t, melynek a vezetője egy leszbikus, aki egy Srí Lanka-ival él együtt. Ezek után komolyan azt gondolja bárki, hogy majd egy középre húzás után a sok birka azt fogja mondani: „ja, hát ezek nem is nácik, akkor most már jól rájuk szavazok”? Ne vicceljünk már! Az egyetlen, amit ezzel el lehet érni, hogy a több százezres magot is elveszíti a párt, ahogyan a Jobbik is elvesztette, aztán lehet menni a süllyesztőbe.

Történelmi lehetőség áll előttünk, melynek sikerre viteléhez elég felidézni Jézus Krisztus szavait:

„Sem hideg, sem meleg nem vagy. Bár hideg volnál, vagy meleg. Így mivel langyos vagy, sem meleg, sem hideg, ki foglak köpni a számból.”

Gyebnár Dávid, a Mi Hazánk önkormányzati képviselője 

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: