A Duna vízállásánál is lejjebb? – Bohóc, tróger, öleb, féreg: így süllyedt el a parlamenti közbeszéd

A közösségi média pöcegödör-színvonalú politikai kommunikációja eddig legalább többnyire a képernyőkön és a monitorokon maradt. Mostanra azonban mintha az Országház ajtaján is besétált volna: bohócozás, trógerezés, durva káromkodások, a női küllem gúnyolása és más személyeskedések váltják egymást ott, ahol elvileg az ország legsúlyosabb kérdéseiről kellene vitatkozni. Különösen szembetűnő ezért Toroczkai László mostani kizárása: egy, a személyes becsületét és családját érintő támadásra adott indulatos mondat után a jelenlegi ciklus eddigi legsúlyosabb fegyelmi szankcióját kapta, miközben több, a Tisza padsoraiból érkező, parlamenthez méltatlan megszólalás hasonló következmény nélkül maradt. Ez már nemcsak stíluskérdés, hanem a kettős mérce kérdése is.

„Van az a mondás, hogy mindig van lejjebb, és itt most nem is feltétlenül a parlament hangulatára gondolok, hanem a Duna történelmi rekordmélységű vízállására”

Aki ma rendszeresen követi a politikai híreket, annak néha egészen komoly ásatást kell végeznie ahhoz, hogy a napi személyeskedés, a pedofideszezés, a poloskázás, a gúnynevek, a mémháborúk és az egymás emberi minőségét célzó támadások alól előkaparja, hogy tulajdonképpen miről is vitatkoznak. Pedig volna miről. Ehelyett a személyeskedés, a megalázás és az alaptalan rágalmak színtere lett a törvénykezés háza, ami korántsem csupán esztétikai probléma.

A politikai modortalanság hatásait vizsgáló, 35 kísérlet eredményét összegző metaanalízis szerint az agresszív, tiszteletlen politikai kommunikáció átlagosan – bár nem nagy mértékben – csökkenti a politikai intézmények iránti bizalmat. Vagyis amikor egy értelmes, közügyek iránt érdeklődő ember egyszer csak azt mondja, hogy elég volt, nem feltétlenül a politikától fordult el, hanem a politika helyére költözött cirkusztól. Ez pedig még nyugtalanítóbbá válik, amikor ugyanez a nyelv már nem a közösségi média kommentmezőiben, hanem az Országházban szólal meg.

Nem a féregnél kezdődött

A szeptember 7-i történetet nem lehet az utolsó mondatánál elkezdeni. Magyar Péter miniszterelnök parlamenti felszólalásában személyesen Toroczkai Lászlót vádolta meg azzal, hogy korábban családi cégek ügyében lobbizva járt minisztériumokban. Toroczkai személyes érintettség okán kért szót, visszautasította az állítást, és felszólította Magyart, hogy nevezze meg, pontosan mely családi érdekeltség ügyében lobbizott. Toroczkai későbbi beszámolója szerint Magyar erre még visszaszólt neki, hogy „mert ha nem, akkor mit csinálsz?”, majd hátat fordított, és elindult kifelé az ülésteremből.

Ezután hangzott el Toroczkai mondata:

„Ha most itt, azonnal nem mondja ezt meg, akkor – ha már tegeződünk – kérj bocsánatot, és ne meneküljél gyáva, undorító féregként.”

Június 23-án Toroczkai László éppen gazdaságpolitikai kérdésekről beszélt, amikor Magyar Péter tapsolva közbeszólt:

„Új bohócunk van.”

Toroczkai sem maradt adós. Később úgy válaszolt: „Jaj, de nagy az arcod, csicska, kitartottak egész életedben!”

Ekkor Forsthoffer Ágnes Toroczkait figyelmeztette, hogy őrizze meg a Ház méltóságát, majd a napirendi blokk végén már újabb személyes reagálásra sem adott neki lehetőséget. A miniszterelnök „bohócozását” nem követte Toroczkai mostani kizárásához hasonló szankció.

Az eset már önmagában is tankönyvi példája annak, hogyan működik a kommunikációs spirál. Egy szúrás, egy válasz, egy még durvább válasz – és mire három mondattal később járunk, már senki nem emlékszik arra, mi volt az eredeti szakpolitikai vita.

Egy héttel később Magyar Péter már Panyi Miklós felszólalására reagált:

„Ön egy hazug tróger”

 – mondta.

Majd, nehogy az első változat túl visszafogottnak bizonyuljon:

„Ön egy hazug, embertelen tróger.”

A Tisza padsoraiból nagy taps érkezett. Később a miniszterelnök „Panyi Miklós tróger úrként” is megszólította a képviselőt.

Toroczkaiéhoz mérhető kizárás ebből sem lett.

A „k***aanyázás” is beköltözött az Országház falai közé

Aztán elérkezett július 7. Molnárné dr. Lezsák Anna arról beszélt a Parlamentben, hogy olyan családban nőtt fel, ahol azt tanulta: a közélet nem a hatalomról, hanem a köz szolgálatáról szól.

Kulcsár Krisztián tiszás képviselő közbeszólt:

„A lóvéról!”

Majd amikor Lezsák arról beszélt, hogy „a szeretet hatalma nem egyenlő a hatalom szeretetével”, érkezett a következő parlamenti hozzászólás:

„K***a anyját!”

A mondat később bekerült a hivatalos gyorsírói jegyzőkönyvbe is. 

Van valami keserűen groteszk abban, hogy az Országgyűlési Napló munkatársainak immár az ilyesmit is kötelességük megőrizni a magyar parlamentarizmus történeti emlékezetének.

Kulcsár később bocsánatot kért, és Molnárné dr. Lezsák Anna elfogadta azt. Ez helyes gesztus volt, és fontos különbség. Toroczkaiéhoz hasonló kizárás azonban ezt az esetet sem követte. A nyár pedig még tartogatott egy másfajta személyeskedést.

Juhász Hajnalka KDNP-s képviselő beszámolója szerint Hatala-Orosz Csaba tiszás képviselő a Parlamentben azt kiáltotta neki:

„Több botoxot neked!”

Hatala-Orosz utólag bocsánatot kért. Juhász Hajnalka szerint azonban a stílusáért kért elnézést, miközben a mondat tartalmát nem vonta vissza; ezért ő ezt nem tekintette teljes bocsánatkérésnek.

És ott van végül a szeptemberi „Lavrov ölebe” is. A tiszás László Endre Márton Szijjártó Péterre használta a kifejezést; Novák Előd éppen ezt az esetet hozta fel Toroczkai kizárása után annak példájaként, hogy szerinte a házelnök kettős mércét alkalmaz. Nyilvánosan ismert, Toroczkaiéhoz hasonló kizárás ezt a megjegyzést sem követte.

És itt válik nehézzé azzal lezárni a vitát, hogy „a féreg már túl sok volt”. Lehet. De akkor hol van pontosan a vonal? A bohócnál még nem? A trógernél sem? Az ölebnél? Az anyázásnál? Egy képviselőnő külsejének gúnyolásánál?

A parlamenti jog valóban különbséget tesz sértő és kirívóan sértő vagy megfélemlítő kifejezés között, és az utóbbi esetben az ülésvezető akár kizárást, súlyosabb esetben kitiltást is alkalmazhat. Csakhogy a jogszabály szükségszerűen mérlegelési teret hagy. Éppen ezért a szabály hitelességét nemcsak maga a norma, hanem annak következetes alkalmazása adja.

Ha pedig ugyanabban az ülésteremben az egyik politikai oldalról érkező alpári megszólalások sorát nem követi összevethető szankció, miközben a Mi Hazánk Mozgalom frakcióvezetőjének mondata után a ciklus legsúlyosabb büntetése érkezik, akkor a kettős mérce gyanúja nem valamiféle sértődött pártpolitikai hiszti, hanem legitim kérdés. Nem kell hozzá eldönteni, melyik sértés csúnyább. Csak egymás mellé kell tenni őket.

Egy „ficsúr” ára: 9,7 millió

A sértő parlamenti beszéd persze nem 2026-ban született. Ha így lenne, legalább könnyű volna megtalálni a bűnbeesés dátumát. 2021-ben Jakab Péter, a Jobbik akkori frakcióvezetője azt kérdezte a kormánypárti képviselőktől: 

„Mi a helyzet a rabszolgatörvénnyel, ficsúrok?”

Kövér László figyelmeztette. Jakab tovább vitatkozott az ülésvezetővel, ismét használta a kifejezést, ezért előbb megvonták tőle a szót, majd következett a számla: 9 686 400 forint. Négyhavi tiszteletdíj. A házelnöki döntés indokolása külön kiemelte, hogy Jakab a figyelmeztetés ellenére folytatta a sértő kommunikációt.

A történetnek azonban akkor is volt egy ismerősen csengő mellékszála. Az ellenzék az Országgyűlésben felidézte, hogy korábban ugyanezen falak között elhangzott a „csicskapárt”, a „moslékkoalíció”, a „náciból kommunistává vedleni” és a „szélsőjobboldali csürhe” fordulat is, amelyek után nem következett hasonló büntetés.

Mintha ezt a filmet már láttuk volna. Csak a szereposztás változik.

A legsúlyosabb modern parlamenti fegyelmi büntetések ugyanakkor más kategóriába tartoznak. A 2025-ös rendbontások során Hadházy Ákosnál például 12 ülésnapos kitiltás és 12 012 570 forintos, hathavi tiszteletdíjnak megfelelő csökkentés lépett hatályba. Ott azonban az ülés fizikai megzavarása is része volt a történetnek, ezért nem volna korrekt egy az egyben egy sértő kijelentéssel összevetni.

A Jakab-ügy viszont éppen azért tanulságos, mert szavakról, ismétlésről és az ülésvezetői figyelmeztetés figyelmen kívül hagyásáról szólt. Vagyis régen sem mindig simogatták egymást verbálisan a képviselők. De legalább a kirívó eset még kirívó eseménynek számított.

Amikor már az a hír, ha senki nem sérteget senkit

Talán éppen ez változott meg. Nem feltétlenül talált fel a jelenlegi Országgyűlés minden korábbinál durvább szavakat. A politikusok fantáziája ezen a téren már régen figyelemre méltó teljesítményt nyújt. A különbség inkább a sűrűség. Abban, hogy egyre természetesebb a folyamatos bekiabálás, a gúnynév, a személyes életút minősítése, a külsején való élcelődés, a másik ember becsületének támadása. Mintha mindez lassan nem botrány volna, hanem az országgyűlési munkarend része. A parlamenti gyorsíróknak már lassan külön sértésszótárat lehetne rendszeresíteni.

Lájkokért züllesztik le a Parlamentet

És ez nem ártatlan színjáték. A politikai kommunikáció ugyanis azért is durvul, mert jutalmazzuk érte a politikusokat.

Egy 2026 augusztusában megjelent kutatás több mint 11 ezer belga és amerikai politikusi Facebook-bejegyzést vizsgált. A kutatók azt találták, hogy a személyes és udvariatlan negatív támadások több felhasználói aktivitást generálnak, mint a szakpolitikai, civil hangvételű kritikák.

Ez tulajdonképpen a közösségi média egyik legszomorúbb matematikai képlete. Ha valaki öt percig elmagyarázza, miért rossz egy adótörvény, lehet, hogy néhány ezren végignézik. Ha azt mondja a másikra, hogy bohóc, kész a tíz másodperces videó. Ha még cifrábbat mond, talán egymilliós lesz. A rendszer tehát figyelmet ad a konfliktusért. A politikus pedig gyorsan megtanulja, mi működik.

A baj ott kezdődik, amikor ez a logika átszivárog a Parlamentbe. Amikor egy felszólalás már nem feltétlenül azért készül, hogy az ellenfél érveit cáfolja, hanem azért is, hogy legyen belőle egy jól vágható TikTok-videó. Ekkor az Országgyűlés észrevétlenül funkciót vált. A nemzet nagy ügyeinek vitaterméből tartalomgyártó stúdió lesz.

Van ennél lejjebb is

A világ parlamentjeiben időnként azt is láthatjuk, milyen az, amikor végképp eltűnnek a kulturális fékek.

Tajvanon 2024-ben egy parlamenti reform vitája során képviselők lökdösték, ütötték és a földre vitték egymást. Törökországban ugyanabban az évben ökölharc tört ki a szónoki emelvénynél, és a dulakodás után vér maradt a pulpitus lépcsőjén. Koszovó parlamentjében 2023-ban ütésekkel és lökdösődéssel folytatódott egy vita.

A magyar történelem sem teljesen ártatlan. A XX. század elejének parlamenti obstrukciója során sípoltak, doboltak, karhatalommal vezettek ki képviselőket, 1912-ben pedig Kovács Gyula három lövést adott le Tisza Istvánra az ülésteremben. A lövések célt tévesztettek – Tisza később állítólag azzal kommentálta az esetet, hogy támadója nemcsak rossz politikus, hanem rossz céllövő is.

A modern magyar parlamentarizmusban azonban a fizikai erőszak nem vált hétköznapi politikai eszközzé. Ezt nem ártana így is hagyni. Természetesen túlzás volna azt állítani, hogy a „bohócból” előbb-utóbb automatikusan pofon lesz, a „trógerből” pedig parlamenti pankráció. Nincs ilyen mechanikus összefüggés. A kulturális határok azonban általában nem egyik napról a másikra omlanak le. Először elfogadhatóvá válik az, ami néhány éve még kínos volt. Aztán megszokottá. Végül már észre sem vesszük. És talán ez a valódi veszély. Nem az, hogy holnap képviselők székeket hajigálnak majd egymásra. Hanem az, hogy elveszítjük annak érzékét, hogyan beszél egymással két ember, aki ugyan teljesen mást gondol a világról, de mindketten ugyanannak az országnak a választóit képviselik.

Nem kommentszekció, hanem Parlament

A politika nem lehet konfliktusmentes. Nem is kell annak lennie. Ha egy politikust korrupcióval, hazugsággal vagy tisztességtelenséggel vádolnak, joga és sokszor kötelessége keményen válaszolni. Az Országgyűlésnek pedig nem az a feladata, hogy steril, érzelemmentes beszélgetőklub legyen. De kell, hogy legyen egy kulturális minimum.

Az ellenfél lehet tévedésben. Lehet hazug. Lehet rossz politikus. Lehet veszélyesnek tartani a programját, és bizonyítékokkal akár megsemmisítő kritikát mondani róla. Mégis ember marad. És ha ezt a minimumot az Országgyűlés valóban meg akarja őrizni, akkor nem elég időnként példát statuálni. Ugyanazt a mércét kell elővenni akkor is, amikor a sértés a másik padsorból érkezik.

Ezért nem pusztán Toroczkai László egyetlen mondata a kérdés. Hanem a „bohóc”. A „tróger”. Az „anyázás”. A „botox”. Az „öleb”. És az, hogy ezekből melyiknél dönt úgy a Parlament vezetése, hogy most már valóban az emberi méltóság és a Ház tekintélye forog kockán.

Mert ha a szabály csak attól függően kemény, hogy éppen ki mondta és kinek, akkor egy idő után már nem a sértő beszéd lesz a legnagyobb probléma. Hanem a szabályba vetett bizalom.

Dócs Dávid augusztusban a Duna vízállásáról beszélt, amikor megjegyezte: mindig van lejjebb. A Dunánál most azt várjuk, hogy végre emelkedjen. A parlamenti politikai kultúránál talán jobb volna nem megvárni, amíg előbb tényleg elérjük a meder alját.

Füssy Angéla

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódók: