Száz százalék Szatmár, száz százalék szeretet – egy rendkívüli család története Túristvándiból

Vannak történetek, amelyekben első pillantásra semmi rendkívüli nincs. Egy vidéki ház, gyümölcsfák, veteményes, baromfi az udvaron, disznó az ólban, szeptemberben pedig rotyog a szilva az üstben. Csakhogy a Szatmári Éden portán mindez nem valamiféle vidéki idill díszlete. Egy család hosszú évek alatt felépített válasza arra, amit az élet eléjük tett.

Túristvándiban, a híres vízimalom közelében él Karmacsiné Batonai Melinda és férje, Karmacsi Róbert. Róbert családja tősgyökeres szatmári, Melinda pedig bár állami gondozottként, nevelőszülőkhöz kerülve nőtt fel, ugyancsak ezen a vidéken talált otthonra. Vagyis számukra Szatmár nem egy később felfedezett lehetőség, és nem azért költöztek ide, mert meglátták a fantáziát a szilvában. Ez az a közeg, amelyben felnőttek, amelynek hagyományait ismerték, és amelynek értékeiből később megtanultak megélni.

Melindának már gyerekként sem jutott könnyű sors. Állami gondozott volt, nevelőszülőknél nőtt fel. Később családot alapított, de a nehézségek ezzel sem értek véget. Róbert 2019-ben elvesztette a jobb szemét, kislányuk pedig autizmussal él. Az élet úgy alakult, hogy számukra nem volt reális megoldás az, ami a legtöbb család számára természetes: reggel elindulni dolgozni, délután pedig hazatérni.

Nekik a munkát kellett hazavinniük. Pontosabban: abból kellett megélhetést teremteniük, ami mindig is körülvette őket. A szatmári földből, a gyümölcsből, az állattartásból, a kétkezi munkából és abból a tudásból, amely ezen a vidéken nemzedékeken keresztül öröklődött. És valahol itt kezdődik igazán a Szatmári Éden története.

Ahol a kényszerből gazdaság született

A családi porta 2020-ban indult, és azóta apránként, szinte lépésről lépésre épült fel. Nem nagyüzem, nem látványberuházás, és nem is valamiféle romantikus „vissza a természethez” kísérlet. Sokkal inkább egy nagyon tudatosan kialakított, több lábon álló családi gazdaság, amelyben szinte mindennek szerepe van.

A gyümölcsös termését feldolgozzák, lekvárokat, dzsemeket, szörpöket és aszalványokat készítenek, ma már közel tizenkétféle gyümölccsel dolgoznak. Mellette baromfit nevelnek, zöldséget termesztenek, az udvaron disznók is vannak, amelyek ugyan nem értékesítésre szolgálnak, de a család egész éves húsellátásához hozzájárulnak. Amit lehet, helyben állítanak elő, feldolgoznak, eltesznek vagy értékesítenek. Nem azért, mert divatos lett az önellátás. Hanem azért, mert náluk ennek valódi tétje van.

A család történetében talán éppen ez a leginkább figyelemre méltó. Nem azt keresték, mi az, amit a körülményeik miatt már nem tudnak megtenni, hanem azt, hogyan lehet abból építkezni, ami rendelkezésükre áll. A saját vidékük adottságaiból, a helyben termő gyümölcsökből, az állatokból, a földből, az előző generációk tudásából és abból a makacsságból, amely nélkül egy ilyen gazdaságot aligha lehetne felépíteni.

A kényszer több lábra állította őket. És közben kiderült, hogy éppen az jelentheti a család biztonságát, amit Szatmár generációkon keresztül tudott: megtermelni, feldolgozni, eltenni, és értéket készíteni abból, amit a föld ad. Ráadásul mindezt úgy tették, hogy közben nem dobták félre a régi módszereket, hanem ahol lehetett, összeillesztették azokat a saját fejlesztéseikkel.

Szatmárban a szilva több mint gyümölcs

A szilva ezen a vidéken nem egyszerűen egy termesztett gyümölcs a sok közül. Szatmár hagyományos gazdálkodásának, gasztronómiájának és részben megélhetésének is évszázadok óta fontos része. A Felső-Tisza vidéke Magyarország egyik jellegzetes szilvatermő tája. A térség legismertebb fajtái közé tartozik a penyigei, helyi nevén „Nemtudom” szilva is, amely generációkon keresztül meghatározó alapanyaga volt a szatmári háztartásoknak. A szilvát itt soha nemcsak frissen fogyasztották. Aszalták, pálinkát főztek belőle, és mindenekelőtt lekvárként tették el. A hagyományos szatmári szilvalekvár cukor hozzáadása nélkül készült: pontosan 24 órán át főzték és öregítették, miközben folyamatosan keverni kellett, nehogy leégjen.

Ezért a lekvárfőzés mindig jóval több volt egyszerű konyhai munkánál. Családi és közösségi eseménnyé vált. Valakinek tüzelnie kellett, másnak mosni és válogatni a gyümölcsöt, megint mások egymást váltva álltak az üst mellett. Mire egy adag lekvár elkészült, abban valóban benne volt egy egész nap munkája – és több ember keze.

A Szatmári Édenben ennek ma is van valami különös természetessége. Nem azért őrzik ezt a hagyományt, mert egyszer valahol megtanulták, hogy ez érték. Hanem azért, mert ebben nőttek fel. Ez a tudás ott volt körülöttük, a családokban, a falvakban, a régi portákon, a szatmári emberek mindennapjaiban. Amikor náluk jártunk, három generáció dolgozott együtt.

A közel százéves rézüst és Róbert saját gépei

Karmacsiéknál ma is megvan a család közel százéves rézüstje. Róbert édesanyja, Dóra néni még pontosan tudja, hogyan főzték benne a lekvárt az előző nemzedékek, hogyan kellett mozgatni, mikor kezdett „öregedni”, sűrűsödni a szilva, és honnan lehetett tudni, hogy elkészült.

Csakhogy Róbert nem egyszerűen megőrizte a régi technológiát. Tovább is gondolta. Saját maga tervezte és építette meg azt a modernizált ciberéző és öregítő rendszert, amellyel ma már nagyobb mennyiséget tudnak feldolgozni úgy, hogy közben maga az eljárás, a gyümölcs és az ízvilág megmaradjon annak, aminek lennie kell. Talán ez mutatja meg legjobban, mit jelent valójában hagyományt őrizni.

Nem azt, hogy mindent változatlanul konzerválunk, és vitrint teszünk köré. Hanem azt, hogy megértjük, mi az, ami abból érték, és megtaláljuk a módját annak, hogy az a XXI. században is életképes maradjon. Karmacsiék ezt teszik.

A régi üst mellett ott áll az új eszköz. Dóra néni tudása mellett ott van Róbert műszaki gondolkodása. Melinda pedig közben egyszerre szervezi a munkát, készíti elő a feldolgozást, gondoskodik a családról és azokról is, akik egész nap dolgoznak a portán. Mert egy lekvárfőzés itt ma is olyan, mint régen: közösségi munka.

És természetesen enni is kell. Mire mi odaértünk, Melinda már órák óta főzte az ebédet egy saját udvarukban nevelt, kétéves kapirgálósból. Szatmárban pedig a szilvaszezonhoz a szilvás pite is hozzátartozik, ahogyan az ebéd előtti pálinka sem különösebb attrakció, hanem egyszerűen része annak a világnak, amelyben járunk.

Egy üvegnyi szeretet

A Szatmári Éden szilvalekvárja 2025-ben országos elismerést is kapott, de amikor Melinda arról beszél, mi kerül egy üvegbe, nem díjakról beszél. Hanem szeretetről. Elsőre talán érzelmesen hangzik. Aztán ha az ember eltölt velük egy napot, már kevésbé. Mert abban az üvegben valóban benne van a gyümölcsfa, amelyről leszedték a termést. Benne van a mosás, a válogatás, a tűz, a hosszú órák munkája, a régi családi tudás és az, ahogyan egyik nemzedék átadja azt a következőnek.

De benne van valami más is. Egy nő története, aki állami gondozottként indult, mégis családot és otthont teremtett. Egy férfié, aki elvesztette az egyik szemét, de nem adta fel a munkát, hanem új eszközöket épített magának. Egy családé, amelynek úgy kellett berendeznie az életét, hogy mindig ott lehessenek az autista kislányuk mellett, és ezért nem máshol kerestek megoldást, hanem abból építkeztek, amit otthon találtak. A saját vidékükből. A saját tudásukból és munkájukból. Talán ez az oka annak is, hogy ennek a történetnek végül sokkal kevesebb köze lett pusztán a szilvához, mint előzetesen gondoltuk. Mert a Szatmári Éden valójában arról mesél, hogy a vidéki életforma nem valamiféle nosztalgikus emlék. Nem népviseletbe öltöztetett múlt és nem turisztikai díszlet.

Szatmárban mindaz a tudás, amelyből korábban generációk éltek meg – a gyümölcstermesztés, a feldolgozás, az állattartás, a kert, a tartósítás és a kétkezi munka – ma is képes megtartani egy családot, ha akad, aki felismeri benne az értéket és hajlandó érte nap mint nap megdolgozni. 

A Magyar Jövő legújabb részében egy üveg lekváron keresztül mutatjuk meg, hogyan válhat az örökölt tudásból jelen, a nehézségekből lehetőség, a helyi értékekből pedig egy család jövője.

Száz százalék szilva. Száz százalék Szatmár. És talán tényleg száz százalék szeretet.

Kérjük Önöket, támogassák munkánkat és a műsor fennmaradását!
Adományaikat a Magyar Jelent fenntartó Magyar Jelen Alapítvány részére örömmel vesszük:
Magyar Jelen Alapítvány
10410400-00000190-11572440
HU26 1041 0400 0000 0190 1157 2440
SWIFT/BIC: OKHBHUHB

(Kiemelt videó forrása: Magyar Jelen YouTube-csatornája)

Korábbi adások: