Legnagyobb megdöbbenésemre immáron a nemzeti érzelmű magyarok körében is egyre többen tették magukévá a korábban a kommunisták, később pedig a globalista balliberálisok által használt Kelet vagy Nyugat? hamis dilemmáját. Ha hagyjuk, hogy a kérdést a globalisták fogalmazzák meg, és tegyék fel, már veszítettünk, hiszen ezáltal – a válaszunktól függetlenül – ők kontrolálják a narratívát, ergo az egész beszélgetést azon a fronton zajlik, melyet ők nyitottak meg – írja véleménycikkében Gyebnár Dávid. Alább a folytatás:
A narratívakontrol ereje
Nem elkalandozva jelen írás tárgyától, egy kis kitekintő mindenképp szükséges azt megmagyarázandó, miért nem lehet már a kérdés feltevését se engedni a szélsőliberálisoknak. Annak idején például, mikor „bizonyos körök” kitalálták, majd útjára indították az „LGBT-közösséget”, a liberálisok rövidesen totális offenzívát indítottak a társadalmi normák ellen. A megrökönyödött konzervatívok tehetetlenül nézték, ahogy a legvéresszájúbb kulturmarxisták az azonos neműek házasságát követelték, meg örökbefogadást, mire jöttek a „szolidabb”, „jámbor” progresszívek, akik (látszólag) elismerték, hogy „ez azért már túlzás”, ők csak azt szeretnék „ha nem kriminalizálnák eme közösséget, semmi más igényük nincs”.
Mivel derék konzervatívaink jellemzően csak védekezni és hátrálni tudnak, így aztán a két lépés helyett egyet hátra számukra igazi győzelemmel ér fel, ezért viszonylag hamar belementek a homoszexuálisok jogainak tágításába, mert „ez mennyivel jobban hangzik, mintha házasodhatnának is”.
Az első győzelmet újabb és újabb liberális offenzívák, valamint konzervatív „taktikai visszavonulások” követték, és nézzük meg, hová jutottunk. Nyugaton nem, hogy nem kérdőjelezik meg a konzervatívok az „LGBT-emberek” egyenértékűségét, vagy akár házassághoz való jogát, még a konzervatív vezéralakok között is büszkén mutogatják őket: „nézzétek, mi ennyire nem vagyunk kirekesztőek”. De ugyanez történt a négerek és más színesek esetében; az iszlámmal, az oktatással, és még sorolhatnám.
Noha hosszú évtizedekbe telt, de a liberálisok totális győzelmet arattak, a konzervatívok pedig természetükből adódóan kiváló statisztái a színdarabnak.
Ma már ott tartunk,
az egyetlen különbség a nyugati konzervatív és liberális között, hogy az utóbbi minél gyorsabban szeretné porig rombolni a fehér civilizációt, miközben a konzervatív megelégszik a lassú, megfontolt hanyatlással.
Progresszívék még a jelképek kisajátításában is élen járnak. Történelmünk kezdete óta a szivárvány az emberiség számára mindig is egy csodálatos szimbólum volt, nem csak a Bibliában, vagy a vikingeknél, hanem valamennyi európai néphiedelemben és kultúrában.
Bifröst, a híd, mely összeköti az eget és a földet
A konzervatívok mégis hagyták, hogy a liberálisok ellopják és kisajátítsák ezt az ősi jelképünket, ahogyan ellopták és kiforgatták szavainkat is. Egyedül a nacionalista oldalon indultak meg kísérletek a jelkép visszahódítására.
Azok a bábmesterek, akik a szálakat mozgatják, tökéletesen ismerik a narratívakontrol hatásosságát, és módszertanát, ezért alakul minden úgy, ahogyan ők akarják. Hasonlókra egyedül a szélsőjobboldali, nemzeti radikális erők képesek, bár e mögött kevesebb tudatosságot érzek, sokkal inkább egy „ösztönös ráérzésről” beszélhetünk. Az elvekhez való megalkuvás nélküli ragaszkodásnak, és az igazságba vetett töretlen hitnek köszönhetően jónéhányszor sikerült már áttörni az elhallgatás falait, és olyan tabutémákat beemelni a köztudatba, amelyeken a konzervatívok egymást túlharsogva szörnyülködtek szélsőliberális barátaikkal, és azon versenyeztek, ki tud messzebbre elhatárolódni.
Se Kelet, se Nyugat
Ezen hosszúranyúlt bevezető után jutunk el az aktuális, felkínált narratívához, mely szerint ki mellé is kellene állnunk a mostani konfliktusban? A demokraták vezette Egyesült Államok és a teljesen dilettáns brüsszeli csatlósaik, azaz a Nyugat mellé, vagy az Oroszország-Kommunista Kína fémjelezte Kelet mellé? Adjanak erre választ őseink, akik bizonyos tekintetben jóval magasabb tudati szinten voltak, mint a jelenkor átlag embere.
Hová tartozunk?
Honfoglaló (vagy hazatérő) őseink nagyon is tudták, hol van a magyarság helye a világban. Bármennyire is hazudják nekünk a kulturmarxista történelemoktatásunkban, hogy „keleti barbár népként kalandoztunk össze-vissza, mielőtt integrálódtunk a Nyugathoz”, a valóság ezzel szemben az, hogy
Árpád és nemzettsége egy olyan erős országot épített fel Európa szívében, mely egyszerre csapott Nyugatra, és Keletre.
Akkoriban a Kelet jelképét, a Bizáncot is épp úgy megsarcoltuk, mint a nyugati országokat.
Aztán jött I. István, akivel kapcsolatban a történelmet meglehetősen önkényesen értelmező liberálisaink nem csak az „Intelmeket” szeretik kontextusból kiragadva idézgetni, de untig hivatkoznak rá, mint a „Nyugati orientáció kezdetére”, a királyra, aki „szakított ősei hagyományaival és vallásával”, hazánkat pedig „a Nyugathoz csatolta,” mert megértette, „minden jó onnan származik, és a helyünk is ott van”. Ennél a történelmi fordulópontnál már ki is alakították saját narratívájukat, melyhez nekünk idomulnunk kell: István (Nyugat) – Koppány (Kelet). Ahogyan a bevezetőben utaltam rá, ezúttal is, már maga a kérdés is egy erős csúsztatás, amire ha válaszolunk, vesztettünk.
I. István ugyanis nem akart a Nyugathoz tartozni, ő egy erős, önálló, független nagyhatalmat épített fel Közép-Európában. István királynak esze ágában nem volt „integrálódni” a Nyugathoz, hiszen az a gyakorlatban a Német-római Birodalom vazallusi státuszát jelentette.
Ezt a német császár is így gondolta, míg 1030-ban István lovagjai el nem magyarázták neki: itt nem nyugati gyarmat, hanem erős közép-európai királyság épül.
Két nagyhatalom között is büszkén állva
István tragédiája, hogy az ősi hagyományok kiirtásával együtt a szeniorátus elvét (mely szerint a legidősebb, arra alkalmas közeli férfirokon örököl) is sárba dobták, helyét a primogenitúra (legidősebb egyenesági fiúgyermek örököl) váltotta fel. Így az ellenségeinek elég volt Imre herceget eltennie az útból, és máris romba dőlt minden, amit az első királyunk felépített. Ha meg tényleg baleset végzett a trónörökössel, akkor pedig az égben lakó szánt egészen más utat Magyarországnak.
Ettől függetlenül, kisebb-nagyobb kihagyásokkal ugyan, de 1500-ig Magyarország Kelet és Nyugat közé ékelődött erős nagyhatalomként létezett Európa szívében. Ahogy már említettem, őseink tudták, hol a helyünk a világban, és hogy
mind a nyugati, mind a keleti integráció ellentétes a magyarság érdekeivel.
Mátyás hadaival aztán visszatérhetett a magyaroktól való rettegés Európába, mikor 453 évvel az Anschluss előtt szemléltette az osztrákokkal, milyen szépen is mutatnak a fekete „egyenruhások” Bécs várában.
„S nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára”
Nemzetünk tragédiája egyik legnagyobb királyunk gyors, és váratlan halála, mely utáni évszázadokban láthattuk, mit jelent a magyarság számára, ha Kelet és Nyugat prédájává válik.
Az Osztrák-Magyar Monarchia
Sokáig élt még a remény hazánk számára, hogy újra erős királyság lesz Európa közepén, ám az elbukott szabadságharcok után be kellett láttunk, egyetlen reményünk a kiegyezés. A változó világhoz való alkalmazkodás (de nem idomulás!) a népek túlélésének kulcsa. Így jött létre az „osztrák házasság”, mely a német, és (az árulásig) az olasz szövetség révén ismét egy erős középhatalmat képzett Kelet és Nyugat között. Ami aztán se a nyugati, se a keleti félnek sem tetszett, így hát szét is zúzták.
Mikor Trianonról beszélünk, általában az első világháborút, vagy az azt követő vérzivataros időket jelöljük meg országunk megcsonkításának okaként. Ez részben helytálló, részben azonban téves.
Ha a kiegyezéstől kezdve nem hódít teret az öngyilkos liberalizmus, akkor Trianonban sem lett volna mit felosztani.
„Felvilágosult” liberális politikusaink éppen azt tették, amit a történelemből tanulni képtelen mai vezetőink tesznek:
keblükön hordozták az idegent, a magyar adófizetők pénzéből tanították ki az itt élő népek értelmiségét, akik aztán tudatlan tömegek milliót lázíthatták fel a Magyar Királyság ellen.
Ha a belső ellenségeknek kedvező, engedményeket adó öngyilkos liberális politikai helyett egy kőkemény, erőszakos magyarosítást folytattak volna, vagy pedig svájci mintára kanton-rendszert alakítanak ki, akkor eleve nem lett volna, aki fellázadjon, vagy elszakadjon 1920-ban. Hazánk feldarabolásának nem a kommunisták ágyaztak meg, ők csak bevégezték liberális testvérideológiájuk munkáját.
A magyarság helyzete 1920 után
A teljes revízió megvalósításáig nem lehet többé önálló magyar hatalomról beszélni Európa szívében, így csak szövetségi rendszerben biztosítható az „erős Európa”. Erre pedig minden lehetőségünk megvolt a ’30-as évek első felében a német-lengyel-olasz-magyar-jugoszláv tengelyen. Ebből aztán semmi sem valósult meg, hiszen a lengyeleket és a jugoszlávokat a Nyugat végül maga mellé állította (hogy aztán őket is odalökje a szovjeteknek), s az a helyzet, hogy Magyarország esetében is értek el sikereket.
Noha nem lesz népszerű ez a megállapítás, de akkor is tény, hogy
a Kelet vagy Nyugat? kérdése először Horthyéknál jelent meg, akik hintapolitikájukkal igyekezték elhatárolni magukat az Új Európa víziójától, és próbálták elnyerni Anglia kegyeit.
Rejtély, hogy miben bíztak, vagy miért gondolták, hogy egy erős közép-európai tengely helyett nekünk jobb lesz egy legyőzött, megszállt Európában, a győztesek jóindulatától függve – ez már 1919-ben is milyen jól bevált…
Szerencsére a magyar arisztokrácián kívül kevesen gondolkodtak így. Különösen a hadsereg, és az értelmiség támogatta a Tengelyt, mert pontosan tudták, mire számíthatnak a Kelettől, és mit várhatnak a Nyugattól.
Ahogyan az is tény, hogy
az angolok még ’44-ben is hitegették a magyar vezetést, mikor a drága, konzervatív oldalon piedesztálra állított alkoholista, Wiston Churchill, illetve az amerikai szélsőjobbon csak Franklin Delano Rosenfeldnek gúnyolt jenki elnök már réged odadobtak minket a szovjeteknek.
A magyar arisztokrácia által oly nagyra tartott, „felvilágosult” Nyugat Sztálin kegyeiért feláldozta egész Kelet-Európát.
Ennyit jelentettünk nekik akkor, és ennyit jelentünk nekik most: hasznos balekot, feláldozható sakkbábut, gyarmatot.
1945 után aztán szellemi elitünket kiirtották, majd Kádár alatt a gerincünket is meghajlították, kialakítva társadalmunkban a megalkuvó, gyarmati szemléletet, mely él-hal azért, hogy valamelyik nagyhatalomhoz dörgölőzhessen, s mely olyan „kiváló” politikusokat termelt ki magából, akiknek nem okozott gondot egyik nagyhatalomnak a másik után behódolni. Őket nem zavarta, hogy a sárga csillag mögül a vörös zászlót kékre cserélték, és kommunista helyett most már „európéernek”, meg „liberálisnak” kell hívják magukat, hiszen belül ugyanazok a nemzetellenes globalisták, akik mindig is voltak.
Mik az esélyeink a modern korban?
Mind a szélsőjobb, mind a nemzeti radikalizmus természetéből adódóan, ösztönösen alkalmas a narratívák kontrolálására. Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy rengeteg radikális a háború kapcsán miért fogadta el a liberálisok kérdését, és miért igyekszik választ találni a Kelet vagy Nyugat? kérdéskörében, mikor mindkettő zsákutca. Kelet legfőképpen azért, mert ott találjuk Kommunista Kínát, sőt, manapság már Észak-Korea is belépne a klubba. Komolyan egy olyan szövetséghez akarunk csatlakozni, amiben Kim Jong-unt szívesen látják? Ahogyan azt is érdemes lenne megnézni, Kína mit tesz Észak-Afrikában, és Kelet-Európában. A kommunista állam barátsága egy halálos ölelés.
Egy segítségnek álcázott, gyarmatosító adósságcsapda, mely aligha különbözik érdemben az Egyesült Államok európai módszereitől.
Ha nem gyarmatként szeretnénk létezni a XXI. században, hanem erős és büszke országként, akkor rá kell lépnünk őseink útjára, és minden erőnkkel egy erős Közép-Európa felépítésén kell munkálkodnunk.
Ehhez pedig az egyetlen út valamiféle Közép-európai Konföderáció: államok laza szövetsége, mely elsősorban gazdasági, esetleg külpolitikai kérdésekben működik együtt, viszont tiszteletben tartja minden tag belpolitikáját, azokba nem szól bele. Ez alól egyetlen kivétel, ha egy másik tagország határon túli, őshonos lakosságát éri inzultus, a magyarság esetében pl. Felvidéken, vagy Délvidéken, vagy mondjuk a horvátok esetében Szerbiában stb.
A soviniszta indulatoknak erejét kell venni, mert azok elburjánzása csak az ellenségnek kedvez.
Egy ilyesfajta szövetség lehetséges előfutára volt a V4-ek, nem véletlen, hogy az orosz-ukrán háború kitörésekor a Nyugat éppen ezt a formációt osztotta meg és verte szét legelőször, kihasználva a lengyelek oroszellenességét, és a csehek „szélforgó” jellemét. Ők is tudták,
ha ismét létrejön egy erős Közép-Európa az felrúghatja az 1945-ben lefektetett irányelvet, a kétpólusú világrendet, mely szerint nincs harmadik út, csak a Kelet, vagy a Nyugat választható, beteg ideológiáikkal, melyek nem mellesleg egy azon tőről fakadnak.
A kitartott liberálisaink a Nyugat csatlósának szánják hazánkat, a kormánypárt Kommunista Kínához dörgölőzik, miközben a Nyugatnak is rendre behódol, ha érdeke úgy kívánja. Nekünk azonban, akiknek a magyarság érdekei számítanak, és képesek túllátni saját jólétükön, nem szabad elfogadnunk a jelenlegi választékot, és minden erőnkkel egy erős közép-európai szövetség újjáépítésén kell dolgozzunk a lengyelekkel, az osztrákokkal, a szlovákokkal, a csehekkel, a balkánnal, a baltikummal, egyszóval mindenkivel a térségben, kivéve a románokat (mert akik egy háborúban többször is képesek elárulni és hátbatámadni szövetségesüket, majd ezt rendre megismételni, sőt, még területeket is rabolni tőle, abban bolond, aki megbízik).
Túlságosan nagy bajban van az északi civilizáció ahhoz, hogy történelmi sérelmeinkre alapozva utat engedjünk a környező népekkel szemben érzett sovinizmusunknak, hiszen amíg mi egymással acsarkodunk, a nálunk életképesebb fajok kiszorítanak minket az életterünkről.
Látnunk kell, hogy mindenkire szükségünk van, hiszen amíg a jólét korrupt kompromisszuma elnyomja a nemzetük gyűlöletére kényszerített, megszállt és megalázott németek hangját, addig Németországra nem számíthatunk, mint szövetségesre. Ha azonban a német népnek is meg tudnánk mutatni, igenis van másik út, igenis újra nagyok és büszkék lehetnek, mint egykor, és nem kell felolvadniuk a nyugati multikultúrában, akkor
van rá esély, hogy a közelgő válság és nyomor felébreszti az alvó óriást, és Európa nem megsemmisül, hanem újjászületik a lángokból.
Ez most nem hangzik többnek, mint egy idealista álomnak, de egykoron a Római Birodalom, a Német-római Császárság, vagy akár a Magyar Királyság sem volt több mint egy ambiciózus álmodozó víziója. Ahhoz, hogy kezünkbe vegyük a jövőnket, egyszerűen csak át kell üssük az elhallgatást falait, és elérni, hogy mi formáljuk a narratívát.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
