“Sokszor érzem úgy, amikor felmegyek a színpadra egy új darab első próbáján, hogy, az olyan, mintha sosem jártam volna még ott. Ezért van az, hogy akkor és ott, egy kicsit mindig újra kell tanulnom a színészmesterséget, de talán ez is a szépsége a mi szakmánknak.”
Schmied Zoltánnak mindig meg kell küzdenie azért a sikerért, amit nem csak a közönség tapsában szeret érzékelni, de emellett meg kell felelnie az önmaga által támasztott elvárásoknak is. A színészt Tölgyesi Tibor munkatársunk kérdezte.
Mindig is színész szeretett volna lenni?
Nem igazán, hiszen fiatal koromban versenyszerűen öttusáztam. De hamar rá kellett jönnöm, hogy igazából nem ez az a terület, ahol én az életben boldogulni fogok. Később gimnazistaként a Városmajori Gimnáziumba jártam, ahol egy nagyon jó közösségbe kerültem. Azzal viszont megszenvedtem amilyen erős volt az iskola követelményrendszere, ott találtam ki, hogy orvos leszek, aztán – mert hát ilyen, amikor az ember eltervezi a jövőjét – most mégis színészként élem az életemet. De innen visszatekintve ezt egyáltalán nem bánom.
Mikor lépett először a közönség elé?
Még ott a gimnáziumban az akkori barátnőm lehívott a színjátszó körbe. Bár ez nekem nagyon tetszett, és sokan bíztattak, én ezt a pályát annyira nem akartam választani. Aztán úgy alakult, hogy nem vettek fel az orvosira, viszont – gondoltam a következő felvételiig azért kell valamit csinálnom – a Pinceszínházban már komolyabban elkezdtem színészkedni. Innen nemsokára kivált Horgas Ádám, megalakította az Atlantis független társulatot, ahová vitt magával, illetve a Pesti Színházban, a Vígszínházban kaptunk lehetőséget színpadra lépni, persze csak amolyan csoportos szereplőként. Időközben annyira megtetszett ez a pálya, hogy a Színműre is felvételiztem, hiszen ekkor már komolyan gondoltam, hogy én színész leszek.
Milyen eredményt ért el a felvételin?
Első alkalommal hamar kiszórtak, aminek az volt az oka, hogy alig készültem. Aztán másodjára is jelentkeztem, de már tudtam, hogy ez készülés nélkül nem megy, s ekkor fel is vettek Kerényi Imre prózai osztályába. Magam is meglepődtem, hogy bekerültem az osztályba, a sikeres felvételim talán annak is volt köszönhető, hogy az esélytelenek nyugalmával mentem el a különböző rostákra. Legnagyobb meglepetésemre tehát végül felvettek, viszont mivel ekkor már nem akartam otthagyni az Atlantist – amivel már a Szkénében is játszottunk – a Főiskolán kértem egy év halasztást. Huszti Péter rektor úr ezt megadta, viszont ez alatt az egy év alatt velünk annyira „futott a szekér,” hogy lemondtam a Főiskola elvégzéséről. Mások mindent megtennének, hogy bekerüljenek oda, én meg inkább elengedtem ezt a lehetőséget, de akkor ezt így láttam jónak.
Nem végezte el tehát a Főiskolát viszont folyamatosan színpadon volt.
Egy független színházi társulatnál voltam, ott sokat játszottam. Az ilyenek létezését azért tartom nagyon fontosnak, mert ez a terület nagyon sok kísérlet helyszíne lehet. Próbál új színházi nyelveket, formákat megtalálni, amik eredményéből később bármelyik színház profitálhat. Ez időben az Atlantis bekerült a Merlin Színházba is – itt ismerkedtem meg Jordán Tamással – viszont egy idő után jött egy pont, amikor új kihívásokra vágytam. Időközben Jordán lett a Nemzeti Színház igazgatója, elmondtam neki, milyen válságban vagyok, ő pedig áthívott a Nemzeti Színházba. Ekkor 2002-t írtunk.
Meddig volt az ország első színházában?
Jordán második évében kerültem oda, s egészen addig voltam ott, amíg Alföldi Róbert nem lett az igazgató. Ő közölte velem, hogy tovább nem tart igényt a munkámra, eljöttem, s állás után néztem. Szerencsére ekkor már valamelyest ismert lettem a szakmában, bejelentkeztem pár színházigazgatónál, Karinthy Márton és Puskás Tamás is hívott hozzájuk játszani. Ez utóbbinál – a Centrál Színházban – bekerültem több előadásba is, aminek az lett a vége, hogy itt ragadtam, s most már hosszú évek óta – közben egy év megszakításom volt a Tháliában – itt vagyok társulati tag.
Önnek sokan tapsolnak esténként a színházban, mégis egy színésznek az ismertséget igazán a filmes megjelenések hozzák el. Mikor kezdődött a filmes karrierje?
Szintén egy alternatív jellegű alkotásban, Dyga Zsombor Tesó című mozifilmjében. Szép sikere lett, így ezután eljártam castingokra, szereplőválogatásokra, bekerültem például a Liza, a rókatündér című filmbe. Jöttek a TV-filmes sorozatok is, pár napot voltam a Jóban- rosszban-ban, aztán következett a Tűzvonalban, de az igazi áttörést, a széleskörű ismertséget, a Mi kis falunkban alakított pap hozta el a számomra.
Színészként milyen különbséget érez a színpad és vászon között?
Szeretnék mindkettőn jól szerepelni, azt pedig, hogy melyik megy jobban, a néző dönti el. Nyilván mindkettő más varázslat, azt tartom ideálisnak – lekopogom, ez most megadatik a számomra – ha az ember mindkettőn játszhat. Azért az távol állna tőlem, hogy – akár, mint egy hollywoodi színész – egész évben csak forgassak, de ilyen veszély most egyébként sem fenyeget. Ismertség tekintetében pedig az a helyzet, hogy egy filmben vagy főleg sorozatban nagyságrendileg többen néznek meg, mint egy színházi előadásban. Persze bízom benne, hogy aki ott látott, eljön esetleg a színházba is. A sorozatban nagyon jó rendezőkkel, illetve kollégákkal dolgozhatok. Itt is rengeteg ember összehangolt munkáján múlik a végeredmény, viszont teljesen másfajta koncentrációt igényel, mint a színpadi létezés.
Említette, hogy ön nem végzett színművészeti főiskolát, érzi ennek a munkájában a hiányát?
Biztos vannak olyan szakmai dolgok, amik hiányozhatnak az életemből, de 48 éves koromra azért úgy érzem a folyamatos fellépések által sok minden gyakorlati dolgot megtanultam. Kezdetben talán pályám szempontjából jól jött volna a nagyobb szakmai ismeretség, de mára már úgy gondolom, hogy nagyjából tudják, hogy ki vagyok.
Sok színészt egy idő után megérinti a vágy, hogy nem csak játszani, rendezni is szeretne, ön hogy van ezzel?
Volt már egy gyerekelőadás rendezésem, de az igazat megvallva, nem igazán érdekel ez a dolog, s azt is tudom, hogy nagyon sokat kellene ahhoz tanulnom, hogy jó rendező lehessek. Én elsősorban az együtt dolgozásban hiszek, és sokkal jobban érdekel az, hogy mi van fent a színpadon, minthogy lentről nézzem, hogy mennyire valósulnak meg mások által az elképzeléseim.
Modern időket élünk, mindenféle technikai csodákkal, belefér ebbe a világba a klasszikus színházi előadás?
Meggyőződésem, hogy igen, hiszen azt érzékeljük, hogy erre igenis van igény. Amikor például volt a pandémia vagy bajba került egy színház, a nézők, az emberek jöttek és segítettek, akár anyagilag, akár azzal, hogy jegyet vettek az előadásokra. Érdekesség, hogy a járvány alatt sok előírást be kellett tartanunk, például csak minden második széken ülhetett néző, vagy soronként lehetett elhagyni a nézőteret, de az emberek ezeket a korlátozó előírásokat is zúgolódás nélkül betartották annak érdekében, hogy nézői lehessenek egy-egy darabnak. Színészként, de a kultúra iránt rajongó emberként is remélem, hogy erre a több ezer éves szórakoztatási formára mindig megmarad bennünk az igény, bármilyen kor is jön el.
Mit jelent önnek a siker, kinek a véleményét fogadja el ennek megítélésére?
A feleségemét mindenképpen – már csak azért is hisz szakmabeli – mert bár biztos van benne elfogultság, őszintén elmondja a véleményét. Van egy közeli baráti köröm, három házaspár, akik eljönnek megnézni az előadásaimat, az ő véleményük is fontos számomra. A darabok próbálása közben pedig a rendező meglátásai számítanak. Van olyan, hogy nem értek vele egyet, de próbálunk közös nevezőre jutni, egymás meggyőzésével. Egyfajta rutinom már van abban, hogy érezzem, aznap este sikerült-e átadnom valamit a közönségnek. Van olyan is, hogy viharos a taps, de én mégsem vagyok elégedett önmagammal, mert nem tudtam megvalósítani, amit akartam. Bizonyos szempontból maximalista vagyok, ezért nagyon kritikus vagyok önmagammal. Ha a feladatokba sok munkát fektetek és mégsem úgy sikerül, ahogy vártam, nyilván csalódottnak tudom magam érezni, de annyi mindenen múlik egy előadás sikere. Mégis hiszek abban, hogy a beleadott energia megtérül.
Mi az, ami még motiválhatja ennyi sikeres színházi fellépés és filmszerep után önt?
Ha nagyon röviden akarok válaszolni, akkor az, hogy szeretem, amit csinálok. Bővebben, szeretek együtt játszani a kollégákkal, szeretem azt a közeget, ami itt körülvesz, sőt még a régebbi szerepeimet is szeretem, mert mindig tudnak nyújtani valami újat. Nyilván lehetek néha fásultabb, vagy fáradtabb, de minden nap hajt a boldogság utáni vágy, ezt pedig – a magánéletemen kívül – a színpadok, szerepek világában találom meg.
A színészek ismert emberek, ezért hallgatólagosan elvárják tőlük, hogy közéleti kérdésekben is megszólaljanak. Ön hogy áll ezen a területen?
Vannak olyan társadalmi kérdések, amikor az igazságérzetem azt kívánja, hogy én is véleményt nyilvánítsak, erre a közösségi médiát használom. Vannak olyan kollégáim, akik ennél sokkal többet tesznek – mondjuk, felszólalnak egy tüntetésen – de én nem tartom magam olyan alkatnak, aki az első sorban képes vinni a zászlót. Tehát megnyilvánulok ha szükségét látom, azt viszont nagy bajnak tartom, hogyha bárki kiáll valamilyen ügy mellett, akkor könnyen besorolják jobb- vagy baloldalinak, holott csak a saját véleményét mondta el egy adott kérdésben. Sajnálatos, hogy a társadalom ilyen fekete-fehér leosztásban gondolkodik, nem csak az embereket, a színházakat is hasonló módon kategorizálják, ami szintén nem szolgálja a nézők érdekeit Természetesen mindig van véleményem a minket körülvevő dolgokról – s azt szűk körben meg is osztom – de én alapvetően színész vagyok, s nem közéleti személyiség.
Tölgyesi Tibor, fotó: Várady Nikolett
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
