Ahol minden eldőlt – az Overlord hadművelet

Röviden azt mondhatjuk, hogy ami a németeknek keleten, a Szovjetunió elleni háborúban a sztálingrádi csata volt, az nyugaton, a szövetségesek elleni küzdelemben a normandiai partraszállás: az Overlord fedőnevű hadművelet. Ennek a II. világháború menetét döntően befolyásoló hadieseménynek néhány – talán kevéssé ismert, de fontos és érdekes – részletét B. Stenge Csaba hadtörténész segítségével idézzük fel olvasóink számára.

81 éve, 1944. június hatodikán indították meg a szövetséges csapatok azt a nagyszabású katonai hadműveletet, amit a történettudomány normandiai partraszállás néven ismer.  Ennek hatására a Harmadik  Birodalom és szövetségesei már valóban kétfrontos háborút vívtak, hiszen Európa nyugati partjainál is ott álltak – mindössze néhány száz kilométerre a birodalom határától – a szövetséges szárazföldi erők.

Ha az akkori hadi helyzetet nézzük, 1944 közepére a tengelyhatalmak minden frontszakaszon védekezésre kényszerültek. 1944 nyarán a szovjetek megindították a nagyszabású Bagratyion hadműveletet, amely egy nagy nyári szovjet támadó hadművelet volt a keleti hadszíntéren, amelynek következtében a német Közép Hadseregcsoport gyakorlatilag megsemmisült. Igaz, ez csak a D-nap után – június 22- én – indult meg, de ez is oka volt, hogy nem tudtak innen nyugatra erőket átcsoportosítani. A D-nap miatt pedig nyugatról sem a keleti hadszíntérre, vagyis mindkét oldalról erős nyomás nehezedett a tengelyhatalmakra. 

Ez a megosztottság is eredményezte azt, hogy a keleti hadszíntéren váltakozó sebességgel ugyan, de szinte folyamatosan nyomult nyugat felé a szovjet Vörös Hadsereg. Itáliában a szicíliai partraszállás után, a „csizmán” sem sikerült stabilizálni tengelyhatalmi szempontból a helyzetet, s csak idő kérdése volt, hogy mikor nyitják meg a szövetségesek – amit Sztálin már oly régóta sürgetett – a második frontot. Németország értelemszerűen nem bírta ezt a többfrontos háborút ezek ellen a nagyhatalmak ellen, s egyre többen látták, hogy rövidesen bekövetkezik a hitleri Németország, vagyis a Harmadik Birodalom bukása.

Összességében tekintve óriási szövetségesi fölény, mind anyagi, mind harcoló alakulatok tekintetében

A hadi helyzet ilyetén alakulásához az is hozzájárult, hogy a tengelyhatalmak gyakorlatilag emberanyagban felélték a magasan képzett tartalékaikat, s a hadianyag tekintetében is – köszönhetően az állandó szövetségesi bombatámadásoknak, amelyek erősen gátolták az ipar termelését – szűkösek voltak a készletek.

A másik oldalon viszont ott volt a szovjetek kimeríthetetlen emberanyaga, ami összeadódott a saját iparukban gyártott, illetve a nyugatiaktól kapott fegyverzettel, lőszerrel és minden egyéb szükséges eszközzel. Az európai hadszíntéren egyre hevesebb harcok dúltak, ami annak is volt köszönhető, hogy erre az időre az Egyesült Államok eldöntötte, hogy a háborús hadszínterek közül nem a csendes-óceániaira helyezi a fő hangsúlyt, hanem Németország legyőzése lesz a prioritás, a bevethető erőiket ide koncentrálják. A nyugati szövetségeseknek pedig óriási felhalmozott készleteik voltak, miután az iparuknak egy számottevő részét nagyon gyorsan átállították haditermelésre. De nemcsak elképesztő ipari kapacitással rendelkeztek, hanem mivel hatalmas területű és nagyon nagy népességű országokról beszélünk a szövetségesek oldalán, hadra fogható emberanyag is bőven állt rendelkezésükre.

A partraszállás közvetlen előzményei

Erre az időszakra a nyugati szövetségesek – ami egy sikeres partraszállásnak alapfeltétele – mind tengeri, mind légi vonatkozásban elképesztő erőfölénybe kerültek Németországgal szemben. Ezért, bár Németország készült erre a nyugati támadó hadműveletre, nem tudott olyan erőket szembeállítani, amelyek eséllyel vehették volna fel a harcot a szövetségesekkel. A légierőnél ugyan hoztak át alakulatokat a keleti frontról, illetve történt átcsoportosítás a honi légvédelemből is, de ezek sem tudták befolyásolni a nyomasztó szövetségesi erőfölényt. Egyrészt a folyamatos veszteségek miatt egyre kevesebb, jól képzett, harci tapasztalattal rendelkező pilótájuk volt, másrészt az üzemanyaghiány is nyomasztotta őket.

A partraszállásra való felkészülést a védők részéről az is nehezítette, hogy nem tudták, pontosan hol is várható az invázió. Jóllehet hatalmas idő- és energiaráfordítással megépítették Norvégiától egészen a spanyol határig az Atlanti falnak nevezett erődrendszert, ez később mégsem játszott olyan szerepet a védekező harcok lefolytatásában, amivel a szövetségeseket meg tudták volna állítani.

A helyszín mellett a másik fontos tényező az időjárás-előrejelzésekből levont következtetések lettek volna, de a németeknek ekkor már nem voltak olyan meteorológiai megfigyelő állomásai ebben a térségben, amelyek segítségével előre látták volna, mely időszak kedvező a szövetségesek számára a támadás megindításához. 

Érdekesség, hogy a szövetségesek eredetileg június 5-ére tervezték a partraszállást, azonban a kedvezőtlenre fordult időjárás miatt végül egy napot halasztottak, mivel hatodikán már alkalmas volt a helyzet. Egyébként – ha ekkor nem cselekszenek – a legközelebbi alkalmas időre közel két hetet kellett volna várniuk.

Az ideális időjárási feltételekhez tartozott a nyugodt vízfelület, hiszen viharos körülmények között nem tudtak volna partra szállni. Lényeges szempont volt az apály és dagály állapota is, hogy a műszaki akadályok minél kisebb kárt okozzanak a hajókban. De jelentősége volt a teliholdas időszak kiválasztásának is, hogy az éjszakai órákban is lássanak a harcosok.

Az amerikai oldal mesterfokú megtévesztései

A németeknek tehát nem voltak igazán használható információik a partraszállás helyével és idejével kapcsolatban, de ehhez nemcsak az előrejelző állomások hiányzó adatai, hanem a szövetségesek megtévesztő manőverei is hozzájárultak. Például egy ideig azt sugallták közvetett módon a tengelyhatalmak hírszerzése részére, hogy Norvégia – teljesen feleslegesen jelentős ottani erődítési munkákra kényszerítve a németeket – lesz a helyszín, majd meglebegtették a Balkánt, s a Doveri-szorost is.

Végül Normandia lett a helyszín, ennek partszakaszán jelentek meg iszonyatos mennyiségben a hadi- és szállítóhajók. Ennek a helyszínnek a kiválasztásához az is hozzájárult, hogy itt volt az az alkalmas kikötő – Cherbourg – ahová a későbbiekben a hatalmas szállítóhajók rakodásra be tudtak állni. Fontos volt az is, hogy a kikötőt a németek ne rongálják meg annyira, hogy használhatatlan legyen, s ezt a célt sikerült is – elsősorban a váratlanságnak köszönhetően – elérni. Ide tehát – mivel a hónap végére elfoglalták a várost – be tudtak futni a közvetlenül az Egyesült Államokból érkező hatalmas hajók, és nem kellett a rakományukat előtte Nagy-Britanniában átpakolni.

A megtévesztéseket említve, talán a legnagyobb jelentőséggel az bírt, hogy a normandiai partraszállást a németek először elterelő hadműveletnek, megtévesztő támadásnak vélték, úgy gondolták, a fő harcok színhelye nem ott lesz, így a tartalék erőiket sem csoportosították át rögtön. S ennek a néhány órás késlekedésnek is volt jelentősége akkor, amikor szinte minden perc számított.

Az átcsoportosítás nemcsak késett, de roppant nehezen is valósult meg, hiszen olyan légi fölényben voltak a szövetségesek, hogy szinte minden vonatszerelvényre, sőt minden mozgó gépjárműre tüzet nyitottak.

A németek tehát hibáztak néhányszor, és jó párszor megtéveszteni is sikerült őket a szövetségeseknek. A partraszállók is bizonyára követtek el hibákat, azonban olyan létszám- és anyagfölényben voltak, hogy ennek a végkifejlett szempontjából – hogy sikerül-e a partraszállás – nem volt jelentősége.

Rettenetes harcok minden talpalatnyi partszakaszért, de végül sikeres volt a támadó hadművelet

A normandiai partraszállás öt egymás mellett elhelyezkedő, de jól elkülöníthető partszakaszon zajlott. Ebből kettőn (Utah, Omaha) az Egyesült Államok, másik kettőn (Gold, Sword) Nagy-Britannia, az ötödiken (Juno) pedig Nagy-Britannia és Kanada csapatai szálltak partra. Ezeken a szakaszokon nem egyforma ellenállásba ütköztek az inváziós egységek, mert míg az amerikaiak a Utah-nak elnevezett szakaszon szinte ellenállás nélkül nyomulhattak előre, addig az Omaha-parton iszonyú veszteségeket szenvedtek el. Nem véletlenül nevezték el később ezt a partszakaszt a jenkik bloody (véres) Omahának.

A németek lehetőség szerint mindent megtettek, hogy visszaszorítsák a tengerbe a partraszállókat, de az iszonyú tüzérségi erőfölénnyel nem tudtak mit kezdeni. A levegőből szinte folyamatosan zúdultak rájuk a bombák, a tenger felől pedig hatalmas hadihajóágyúk ontották rájuk a tüzérségi tüzet. A partraszálláskor egyre több harckocsit is sikerült partra tenni, így ezen a téren is kialakult a szövetségesek erőfölénye. Ha csak az emberveszteségeket nézzük, a partraszállók – a súlyos sebesülteket is beleértve – több mint tízezer embert vesztettek az első napon, míg a védelemnél durván ennek a számnak a felével, mintegy ötezer fővel lehet számolni. De ez a szám csak az első napra vonatkozik, ilyen súlyos napi veszteségeket a szövetségesek a későbbiekben szinte soha nem szenvedtek el.

Egy ilyen inváziós hadműveletnek a legkritikusabb szakasza az első 24 óra. Ekkor dől el, hogy mekkora erőket tudnak partra juttatni, és azok hogyan tudnak megkapaszkodni.  A normandiai partraszállás esetén is már az első nap után látszott, hogy az invázió sikerrel járt, mert hiába volt elkeseredett az ellenállás az erődöknél a partvonal közelében, a hátországból hiányzott az a stratégiai ütőerő, amely biztosíthatta volna a sikeres védelmet.

Ha röviden akarnánk összefoglalni a normandiai partraszállás – ezt az amerikai szakirodalomban D-Day néven emlegetik – lényegét, akkor azt kell elmondani, hogy a háborúnak ebben a szakaszában már nem volt esélyük a tengelyhatalmaknak, hogy megakadályozzák a szövetségesek invázióját. S mikor ez az invázió bekövetkezett, akkortól teljesen nyilvánvalóvá vált, csak idő kérdése, hogy a szövetséges erők – amelynek vezető ereje az USA, Kanada és Nagy-Britannia voltak – összefogva a Szovjetunióval legyőzzék a Németország és Japán vezette tengelyhatalmakat. Arra azonban, hogy Európában elhallgassanak a fegyverek és véget érjen a II. világháború, még majd egy évet – 1945. május 9-éig – kellett várni.