Henry Kissinger többször is felidézte „Világrend” című munkájában Otto von Bismarck német kancellár mottóját, mely szerint „Németország túl nagy Európa, de túl kicsi a világ számára”. Valahogy így vagyunk nem csak mi magyarok, de a világ is Orbán Viktor elmúlt évtizedekben mutatott, nem ritkán túlvállalásosnak látszó tevékenységével. Vendégszerzőnk, Várkonyi Zsolt véleménycikke.
Az ugyanis teljesen világos, hogy az ő képességei, adottságai és főleg személyes überambíciói messze túllógnak azon a rendelkezésére álló szűkös színpadon, amit a magyar belpolitika jelent. Az ő görög tragédiája viszont az, hogy ezek a képességek, adottságok és ambíciók nem állnak arányban azokkal a lehetőségekkel, amelyeket ez az inkább kisebb, mint közepes, tengerparttal nem rendelkező, neurotikus történelmi múlttal terhelt, a globális színpadon sajnos elhanyagolható gazdasági teljesítménnyel és az ebből fakadó politikai befolyás hiányával rendelkező, a Föld lakosságának csupán pár ezrelékét kitevő, ráadásul csökkenő lakosságú közép-európai ország neki nyújtani képes.
A magyar-lengyel történelmi barátság kimúlásával kapcsolatos aggályaink első részét azzal fejeztük be, hogy nem egészen látszik Orbán Viktor és nyomában Szijjártó Péter lengyelekkel kapcsolatos megnyilatkozásainak a politikai racionalitása, nem különben konkrét hozadéka, amelyeket ők a lengyelekkel és azoknak a jelenlegi orosz-ukrán konfliktusban elfoglalt álláspontjukkal kapcsolatban fejtettek ki. Ezen túlmenően, e kirohanások minden bizonnyal igen sértőek lehettek lengyel (ex)barátaink számára. Ahogy Alexis de Tocqueville fogalmazott: ez több, mint bűn: hiba, olyan hiba, amelyet egy politikus nem követhet el: helyet adni érzelmeinek egy egyébként nagyon is racionálisan értelmezhető politikai kérdésben.
Az érzelmek megnyilvánulása a politikában a gyengeség, a frusztráció, a tehetetlenség, az elkeseredés jele, a biztos arcvesztésé.
Orbán Viktor politikai tevékenységét sokan óramű pontosságú, sebészi precizitással végrehajtott, több évre gondosan kikalkulált, több lépéssel előre mutató sakkjátszmának gondolják, amelyben minden mozzanatnak, minden cselekedetnek, minden szónak jelentősége van, és amelyben minden lépést gondos mérlegelés és tesztelés előz meg. Bár saját bevallása szerint ő a politikai stratégiai forgatókönyvét a hosszú távú geopolitikai folyamatok eseményláncára írja, nekünk azért vannak ezzel kapcsolatos kétségeink. Orbán Viktor politikáját sokszor a megérzésekre, meglátásokra, hetedik érzékszervi észlelésekre alapozza, mint a racionalitásra.
Amelyek hatalomtechnikai értelemben viszont akár még meg is magyarázhatóak.
Mindenesetre a megvalósítás során azért be-becsúsznak szubjektív és át nem gondolt mondatok, sőt, zsigeri, csípőből jövő, spontán, előre át nem gondolt megnyilvánulások is. A lengyelekkel kapcsolatos, érzelmileg igen lobbanékonyra sikeredett kritika is ilyen át nem gondolt „kibeszélésnek” tűnik, amely akár beismerésnek, vagy inkább felismerésnek is vélhető.
Csupán feltételezés, de ennek a felismerésnek a lényege pedig az lenne, hogy Orbán Viktor beláthatta, rádöbbent a nyilvánvalóra, az általa megváltoztathatatlanra, mégpedig arra, hogy:
- A lengyelek teljesen más álláspontot képviselnek az orosz-ukrán konfliktus során, mint mi;
- A lengyelek az ukrán-orosz konfliktusban elfoglalt álláspontja történelmi folytonosságot és ambíciókat képvisel, amely részükről racionálisan megalapozott és akár indokolt is a lengyel-orosz történelem évszázados ismeretének és tapasztalatainak a fényében;
- A majd teljes lengyel társadalom és politikai elit történelmi revans lehetőséget lát a jelen konstellációban és egyaránt osztja az Ukrajnát támogató stratégiát Oroszország ellenében;
- Lengyelország már rövid távon is a térség középhatalma lesz, akár nyer Ukrajna, akár veszít, mert:
- ha nyer Ukrajna, nem kizárható egy nagyobb államszövetség megalakulása Lengyelország-Ukrajna-Litvánia részvételével a történelmi példa nyomán;
- ha veszít Ukrajna és területe megcsonkul, vagy akár patthelyzet alakul ki és de facto, vagy tényleges békekötés zárja le a hadicselekményeket, Lengyelország, a balti államok (és Románia) térségbeli szerepe még inkább felértékelődik, (és ezzel párhuzamosan Németország és Franciaország jelentősége meg csökken), mint az USA előre tolt helyőrségéé, amit semmiképpen nem enged el és amelyet még inkább megerősít.
Ezekben a pontokban eddig semmi meglepetésnek nem kéne lennie. Ami viszont a frusztrációt, megdöbbenést és érzelmi kitöréseket okozhatja, az annak a felismerése, hogy:
- Ennek a lengyel középhatalomnak az érdekei és ambíciói nem egyeznek meg Magyarország érdekeivel;
- Az évszázados történelmi barátság, a magyar-lengyel kapcsolatok kihűlése rövid- és középtávon adottnak tekinthető;
- Ezek ellen a folyamatok ellen Magyarország önmaga erejével gyakorlatilag semmit sem tehet;
- Az Orbán Viktor által megálmodott Magyarországnak, mint „középhatalomnak” semmi realitása nincs, akármelyik szcenárió is valósul meg, lásd ITT.
És a ráadás, a lényeg:
- A lengyel politikai stratégia bírja az Amerikai Egyesült Államok teljes támogatását, amely nem fog megváltozni a novemberi amerikai elnökválasztás után, bárki is nyeri azt.
A magyar politikai nézőtér jobb karéján már-már messianisztikus várakozás előzi meg a novemberi, amerikai elnökválasztást. Ez a várakozás Godot-ra magában hordozza a várható nagy kiábrándulás utáni kétségbeesést és frusztrációt. Bugyutasággal határos naivitás lenne ugyanis azt gondolni, hogy majd Trump elnök alapjaiban változtatja meg az Amerikai Egyesült Államoknak a világgal, benne a minket érintő Európával, az EU-val, Oroszországgal, Ukrajnával, Lengyelországgal és Magyarországgal kapcsolatos nézőpontját, még kevésbé átfogó stratégiáját. Kommunikációs szinten persze lesznek, lehetnek nagy összeborulások és hátbaveregetések.
De annak semmi esélyét nem látjuk, hogy ezek a hangsúlyeltolódások, gesztusok Magyarország térségbeli szerepének a felértékelődéséhez vezetnének az USA szemszögéből.
A jelen magyar kormány által folytatott kül- (és így: bel-)politika a világban látható nagy, gazdasági-politikai-társadalmi-demográfiai folyamatok azon, mindenki számára banálisan nyilvánvaló tételeire épül, hogy:
- Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és politikai ereje és befolyása a jövőben várhatóan csökken;
- Kína és a globális Dél gazdasági és politikai ereje és befolyása a jövőben várhatóan nő;
- Az Európai Unió gyakorlatilag elveszítette mind politikai, mind gazdasági szuverenitását és az USA érdekeinek a képviselőjévé vált;
- Így az EU politikai elitje gyakorlatilag amerikai tisztviselőkké alacsonyodott, míg maga az Európai Unió pedig az USA tengerentúli állama lett;
- Mindez történt annak ellenére is, hogy ez számára nyilvánvaló versenyhátrányokkal járt, mint például az olcsó és infrastrukturálisan egyszerűen biztosítható, orosz energiahordozók lecserélése amerikai és közel-keleti eredetű, jóval drágább alternatívákra;
- Az európai lakosság önmegsemmisítő üzemmódba kapcsolt mind kulturális, mind pedig demográfiai vonatkozásban. Hogy ennek mi az oka, az külön elemzést igényel;
- Az USA által folytatott politika szemmel láthatóan a világ meg- és felosztására irányul, ahol a felek között nincs átjárás, még a legalapvetőbb ipari szabványok szintjén sem, és ahol csak azok az államok kapnak főszerepet, amelyek azonosulnak ezzel a célkitűzéssel, mint Lengyelország, Románia, vagy a balti és skandináv államok. Illojális ingadozóknak, színt nem vallóknak, el nem kötelezett kompországoknak, mint Magyarországnak itt nincs helye.
- A jövő Európájának a világpolitika porondján játszott szerepét, súlyát annak Oroszországhoz való viszonya fogja eldönteni.
- Ehhez a szerephez, jelen állás szerint, az Amerikai Egyesült Államok szereposztó díványán át lehet hozzájutni. Persze az idő nem nekik dolgozik.
E megállapítások igazságtartalmát nem kívánjuk vitatni, azok akár valósak is lehetnek, bár jelen pillanatban még úgy tűnik, hogy az autópályán mindenki a rossz irányba halad, és csak mi vezetünk a forgalmi szabályozásnak megfelelően. Hogy a világ többi része mikor fog áttérni a helyes, mert racionális közlekedésre? Hát, amikor a román lakmusz azt mutatja.
Ugye ismert az a tény, hogy a román politikai elit a XIX. század végétől a huszadik század elejéig vagy hatszor cserélt szövetséget a szerint, hogy melyik állt éppen nyerésre. A román XIX-XX. századi birodalomépítés megmutatta, hogy nem az arisztotelészi, hanem a machiavellista politikai gyakorlat vezet az érvényesüléshez. Jelen pillanatban Románia az USA egyik legfontosabb szövetségese a térségben, az ukrán-orosz konfliktusban pedig éppenséggel kulcsszerepet tölt be.
Ne legyenek kétségeink, hogy amint a szituáció megváltozik, és Oroszország látszik győztesnek kijönni, azt a román lakmusz fogja elsőnek megmutatni a színe megváltozásával.
Egy politikai stratégia sikerének titka ugyanaz, mint a tőzsdén: az időzítés. Aki a kritikus tömeg kialakulása előtt kidugja a fejét és megindul, azt lekaszabolják. És utána hiába halad a helyes irányba, az már csak egy hulla, amit a hangyák cipelnek.
Várkonyi Zsolt
A véleményrovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a Magyar Jelen szerkesztőségének álláspontját. Amennyiben reagálnál egy nálunk megjelent véleménycikkre, küldd el az írásodat a [email protected] e-mail címre.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
