A magyar válogatott számára véget ért a labdarúgó Európa bajnokság. Bármennyire is próbálok azonban keserű és szomorú lenni, egész egyszerűen nem megy. Hiszen egy ilyen szereplésért, a mögöttünk hagyott hónapokért még tíz esztendővel ezelőtt is bármit megadtunk volna.
A magyar válogatott csoportelsőként jutott ki a jelenleg is zajló kontinenstornára. Talán még 3-4 évvel ezelőtt is megmosolyogta volna a többség, ha valaki ilyesmit mer állítani. A magyar focidrukker az ilyesmihez egyszerűen nincsen hozzászokva, hiszen selejtezőcsoportot ezelőtt utoljára 1985-ben nyertünk. Az ezredfordulón pedig minden humortalan humorista a magyar labdarúgással mentette a menthetőt sehova nem ívelő karrierjében, melynek non-plus ultrája volt egy meghívó a Heti Hetes közönségének első sorába.
Ebben a mérgező, ellenséges közegben kezdtek focikarrierbe olyan gyerekek, mint például Szoboszlai Dominik.
Amikor szitokszó volt nemcsak a labdarúgás, a labdarúgó is. Nagyon jól emlékszek ezekre az évekre, hiszen átéltem őket az omladozó lelátókon. A Hegyi Iván féle „megmondóemberek” aranykora volt ez Gálvölgyi Jánosok és Farkasházy Tivadarok örömtánca közepette, melyet az egyre süllyedő magyar focin jártak el. Amikor idény közben zárták ki a Honvédot 2004 őszén. Ki emlékszik már erre? Az talán jobban megmaradt, hogy az intézkedés miatt tolódott MTK elleni találkozót hogyan csalhatta el Saskőy Szabolcs játékvezető két évtizeddel ezelőtt. Akkoriban a magyar válogatott mérkőzései nemhogy a Puskás Stadiont, de sokszor egy környékbeli kocsmát sem nagyon töltöttek meg.
Most pedig itt állunk 2024-ben, és azon bosszankodik a fél ország, hogy a svájciak elleni első félidőt, amin az egész torna elment, hogy lehetett így elszúrni.
Igen, ki merem jelenteni, hogy a svájciak elleni első félidőn ment el a továbbjutásunk. Azonban nem mehet rá az egész magyar labdarúgás, annak minden – helyenként súlyos! – hibájával együtt! Nem akarok senkit felmenteni, mégis azt érzem, hogy „végre”. Imádom a kritikákat, amik a csapatra zúdulnak! Imádom azt a szitokáradatot, ami nem abból fakad, hogy „ezt se tudjuk”, hanem azért jön elő, mert többet vártunk és többet várhattunk! Mert ezt a csapatot, ezeket a játékosokat mindenki alkalmasnak tartotta arra, hogy
valami olyat tegyenek le a magyar labdarúgás és a nemzet asztalára, amire az Aranycsapat óta senki nem volt képes!
Ha pedig valamit megtanulhattunk a magyar foci 1986 utáni időszakából, akkor azt biztosan, hogy egy balul sikerült hét miatt nem szabad sutba vágni hosszú évek kemény munkáját. Ez a csapat bebizonyította a Nemzetek Ligájában, majd a Eb-selejtezőkön, hogy lehet rá építeni. Kár volna néhány „billentyűhuszár” miatt az alapokhoz visszatérni. Elég lenne, ha végre át tudnánk lépni a saját árnyékunkon, akár már a következő világbajnokságon!
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
