– Pozsonyi Ádám, író és publicista, de sokan mások is azok. Azt gondolom, e két megnevezés nem meríti ki teljes mértékben, ki vagy, viszont több alkalommal határoztad meg magadat úgy, mint „ködlovag és hivatásos reakciós”. Nos, mit csinál 2020-ban egy „reakciós ködlovag”?
– Körülbelül azt, amit egy ködlovag minden korban csinált. Írt. Mert ezek a ködlovagok általában írók voltak, vagy ha nem, akkor olyan életművészek, akik lusták voltak papírra vetni a gondolataikat, s a mindennapokban élték ezt meg. De azokról is kizárólag az írók elbeszélésein keresztül szerezhettünk tudomást. Annyi a különbség, hogy száz éve ez nem magányos sport volt, ma meg sajnos igen. Reakciós ködlovagnak főleg. Ma sokkal nagyobb a tétje, és a lehetőségek mégis szűkebbek.
– Mi voltaképpen a tét?
– A tét mindig mindenben a veszély, vagy a kockázat. Illetve a következmény. Az élet tétje a halál. Ma egy hozzám hasonló írónak – vagy, ha akarom ködlovagnak – sokkal több mondanivalója van, mint száz éve, és mégis sokkal kevesebb a mozgástere. Sokkal több csatornán juthat el és összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekhez, és mégis sokkal kevesebben figyelnek rá.
– Való igaz, de mondják, a tömegeket mindig a középszer érdekelte, novelláid nyilván nem elsősorban nekik íródnak. Dolgozol egyébként most új novellásköteten, esetleg regényen?
– A tömegeket nem érdekli a kultúra. Ezen próbáltak változtatni különféle rendszerek, de nem sikerült. A létező szocializmusban fillérekért árulták a könyveket, és még a munkahelyeken is üzemi könyvárusok tukmálták a dolgozókra a kultúrát. Így elég szép példányszámban fogytak is, és a tévé rádió sem engedte a sekélyes ízlést. Természetesen nem engedtek bizonyos dolgokat, de amiket a rendszer szempontjából ártalmatlannak ítéltek, azt magas színvonalon tálalták. Mihelyt ez megszűnt, visszaesett oda minden, ami a reális. És az internet sokkal gyorsabb, sokkal pörgősebb szellemi rágógumit kínál, mint a ponyvairodalom, úgyhogy most ott tartunk, mint a XIX. században. Pár ezer példányra van igény a magasabb minőségű irodalomra.
Magamra térve, igen, dolgozom új regényen – több téma is vár kibontásra -, illetve a Keskeny Károly élete és korát is kicsit kicsiszolom. Amikor megjelent, számos hiba belecsúszott, akad jó pár javítani és törölni való, és van több fejezet, ami utólag született, és beilleszthető a kötetbe, ill. a történetbe. Ha elkészül, az lesz az igazi, a végleges mű.
– A politika viszont érdekli a tömegeket, de milyen kapcsolat van a kultúra és a közpolitika között? Többen állítják, ami a politikában megjelenik, az jóval előbb már tetten érhető a kultúrában, szellemi életben is, onnan szivárog le. Te egyetértesz ezzel, mi ennek a jelentősége?
– Egyetértek. Ami a XIX. század második felében / végén eluralkodott a magyar kultúrában, az került hatalomra később 1918-19-ben, illetve ami ’68-ban nyugaton, az pár évtizeddel később az EU ideológiájában és politikai gyakorlatában.
Ez így meglehetősen borús jövőképet fest. Mi az, ami alapján mégis hiszed, van értelme örök értékeket hirdetni, és tanácsolsz-e valamit másoknak?
– Az ember nem változik. Épp ezért nem hiszek sem a tradicionalistáknak, akik szerint az ember valamikor más volt, se a haladó utópistáknak, akik szerint az ember, majd valamikor a távoli jövőben más lesz. Ugyanazok vagyunk, ugyanazok maradunk, és ugyanazok leszünk, ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, nem véletlen, hogy aktuálisak még mindig a több ezer éves antik drámák. De ezeket a köröket minden generációnak és minden embernek magának kell lefutnia. Én nem oldhatom meg senki helyett, nem is vállalnám, örülök, ha a sajátommal végzek. A művészet amúgy sem kínál megoldást, pusztán bemutatja a folyamatokat, és az ember meglátja a tükörben a saját ábrázatát és saját harcait. Én is csak leírom a sajátomat, bízva abban, hogy valaki majd önmagára ismer, és már maga a felismerés folyamata is örömet okoz.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
