Üzentek az ősök '56 őszén: a magyar vér kötelez!

Négynapos hosszú hétvége kopogtat be ajtónkon kevesebb, mint 48 óra múlva. Négy nap, amikor lehet kirándulni, házimunkát végezni, bevásárolni, tanulni, vagy csak egyszerűen pihenni az év végéhez közeledve, felkészülve a nagy karácsonyi rohanásra. Akinek csak eddig terjednek a következő napok legfontosabb eseményei, annak ezt az írást sem kell tovább olvasnia.

Október 23. nem a négynapos hosszú hétvégéről szól, ahogyan nem is csak egy, a munkaszüneti napok sorában. Ez a nap nem egy dátum a naptárban, hanem egy fogalom a magyarság évezredes történetében. Hőseposzaink szereplői elevenednek meg a Corvin köz viseltes falai között a messze tűnő múltból, amit a magyar vér hordoz generációról generációra, évezredek óta. Egy közösségé, mely amilyen kicsi, olyannyira szívós, bátor és kitartó. Szabadságszerető. 

Ez a vér az, amely ott csörgedezett eleink ereiben oly sokszor, amikor ennek a kicsiny közösségnek a létét veszély fenyegette. Ez a vér volt az, amely felpezsdült a vész idején, és nem hagyta magára azt, aki nemcsak testében, de lelkében is hordozta a magyarság nemes értelemben vett szabadság iránti vágyát. 

Ott lüktetett fajtánk ereiben, amikor Hunor és Magor a csodaszarvast űzte, hajtotta. Ott volt Attila kardjában, amikor birodalmát naggyá tette, és ez óvta meg Csaba királyfi székelyeit évszázadokon át. Minden magyar szívében ez a vér lüktetett, miközben Pozsonynál a puszta létünk volt a tét. Megcsináltuk. Mi, magyarok, tértől és időtől függetlenül. Nem bírt velünk sem a mongol, sem a török, még ha fájdalmas darabokat is hasítottak ki nemzetünk testéből, azonban a déli harangszó a magyar vér dicsőségét zengi Chilétől Vlagyivosztokig a mai napig. 

A magyar vér, melynek heroizmusa Egerben, Szigetváron és Budán buggyant fel a megvágott, meglőtt sebekben. Tartom, hogy 1945. február 11. és a magyarság határozott antibolsevizmusa nélkül nem lett volna 1956. október 23. Nemcsak az időbeli közelség, hanem a magyar szívdobbanása pumpálta vérünk szabadságvágya miatt sem. Számosan voltak és lehettek, akik ugyanazon fenevad ellen fogtak fegyvert 1945-ben és tizenegy esztendővel később. 

A történelmünkön elődeinkről utódainkra, szüleinkről gyermekeinkre átfolyó piros vér az, ami magyarrá tesz minket, nem pedig a hivatalokban kiállított papír. Vagyis immár plasztik kártya, amit kedvére cserélhet bárki, ellentétben a vérben hordozott szellem örökkévalóságával.