Ki nyom le kit? – Karikaturista versus AI

Miközben ma már bárki generáltathat magáról egy karikatúrát két kattintással, Zsoldos Péter szerint a lényeg éppen ott kezdődik, ahol az algoritmus megáll. Intuícióról, karakterérzékről, élő jelenlétről és művészi felelősségről beszélgettem vele. Arról, hogy miért nem a technológia dönti el, mi marad érték és mi válik zajjá a digitális tömegtermelés korában. Temesvári Márta interjúja.

– Ma, amikor bárki két kattintással „rajzoltathat” magának egy karikatúrát AI-jal: szerinted szükség van még karikaturistákra?

– Ma nem egyszerűen karikaturistára van szükség, hanem művészre. Olyan emberre, akinek van intuíciója, emberismerete és karakterérzéke – ezek azok a dolgok, amelyeket egy gép még nagyon sokáig nem tud pótolni.

Az AI képes képi megoldásokat előállítani, hangulatot visszaadni, de nem ért személyiséget. Nem tud különbséget tenni külső hasonlóság és belső karakter között, és nem tud döntéseket hozni arról, mi a lényeg egy emberben, és mi az, amit el lehet hagyni.

Ez egy rendezvényen, ahol felkérnek karikatúrát készíteni, különösen látványos: ott nemcsak a végeredmény számít, hanem az élő jelenlét, a folyamat, a reakciók, az a fajta ember és ember közötti kommunikáció, amelyből maga a karikatúra megszületik. Fotó alapján készülő munkáknál pedig az arc és a karakter megformálása az a pont, ahol a művész szerepe megkerülhetetlen.

A technológia gyorsíthat, segíthet, de az emberi intuíciót, karakterérzéket és felelősséget jelenleg – és belátható ideig – nem tudja kiváltani.

– Fenyegetésként vagy lehetőségként tekintesz az AI-ra – és őszintén: volt benned félelem, amikor először szembesültél vele, hogy mire képes és milyen sokan használják?

– Alapvetően lehetőségként tekintek rá, de nagyon nem mindegy, milyen területen. Az élőben történő karikatúrák rajzolásánál – például rendezvényeken – nem érzem fenyegetésnek, mert ott egyszerűen nincs mit kiváltania. Ilyenkor nem a puszta végeredmény a lényeg, nem az, hogy „kijön egy kép”, mintha egy nyomtatóból ömlene ki valami. A karikatúra „élőben készítve”: attrakció. Az embereket nem az érdekli, hogy a végén felmegy-e egy kép a falra, hanem az, hogy mi történik közben. Olyan ez, mint egy légtornász: nem az a lényeg, hogy felmegy a magasba, majd lejön, hanem, hogy mit csinál ott fent. Maga a folyamat a show része.

Ezt az élő jelenlétet, a döntések megszületését, a reakciókat, a közönség figyelmét egy generált kép teljesen kihagyja. Az AI-nál bedobod az inputot és kapsz egy eredményt – sokszor látványosat, néha egészen tűrhetőt –, de az attrakció, a jelen idejű élmény hiányzik belőle.

Amikor először láttam, mire képes az AI, nem félelmet éreztem, inkább azt, hogy mennyire automata jellegű az egész. Ahol viszont látok benne lehetőséget, az az ötletelés és tervezés: bizonyos helyzetekben felgyorsítja a gondolkodást, segít irányokat kipróbálni. De ez tudatos eszközhasználat, nem kiváltás.

– Használtad már AI-t inspirációra vagy kísérletezésre? El tudod képzelni, hogy egy karikaturista a jövőben „AI-jal együtt” dolgozik?

– Amikor régebben először rajzoltam digitalizáló táblán és a monitort nézve próbáltam eltalálni, hogy a kurzor pontosan oda kerüljön, ahova szeretném, meglepett, hogy az első botladozások után milyen hamar érkezett el a pillanat, ahonnan ugyanazt az alkotói érzést vissza tudtam adni digitálisan is, mint amikor vászonra dolgozom. Akkor jöttem rá igazán, hogy a technológia önmagában teljesen mindegy.

A technika mindig csak eszköz. Ugyanúgy, ahogy a szobrászatban a véső és a kalapács sem önmagában hoz létre alkotást, hanem az ember kezében válik művé. Az, hogy megszületik-e a mű, nem az eszközön múlik, hanem azon, aki használja. A régi mesterek olajjal és vászonnal pontosan ugyanúgy értéket tudtak teremteni, mint ahogy mai  művészek akár digitális eszközökkel. A különbség nem a korban van, hanem az emberben. A kőkorszak óta hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „fejlődünk”, miközben az emberek problémái, félelmei, érzelmei alapvetően nem változtak – csak éppen más eszköz van a kezünkben. Lehet az kőbalta vagy digitális „kőbalta” – az alkotás minősége akkor is az emberen múlik.

Ebben az értelemben az AI is eszköz lehet: inspirációra, gondolkodásra, irányok kipróbálására. De az, hogy ebből valódi, önálló alkotás születik-e, továbbra is emberi döntés, ízlés és felelősség kérdése

– Mit tud egy élő karikaturista, amit egy algoritmus soha nem fog tudni helyettesíteni?

– Itt érdemes kettéválasztani a karikatúrát, mint műfajt.

Az egyik az élőben, modell után készülő karikatúra – például rendezvényeken. Itt a karikatúra nem pusztán egy kép, hanem egy folyamat és egy jelenidejű élmény. Az emberek látják a modellt, az alkotás megszületését, a döntéseket, a reakciókat, és azt is, hogyan reagál maga a „modell” arra, hogy élőben formálódik róla egy karakter. Ez az ember és ember közötti dinamika, ez a pillanatból születő helyzet az, amit egy algoritmus nem tud helyettesíteni.

A másik terület az illusztratív karikatúra: újságokba, cikkekhez, könyvekhez, közéleti anyagokhoz készülő rajzok. Ezeket a munkákat sajnos valóban egyre inkább kiszorítja az AI. Ma már gyakran maga a cikk írója készít egy promptot és a mesterséges intelligencia generál egy képet az írás mellé. Ez a szerkesztőségeknek gyors és olcsó megoldás, és azoknál az orgánumoknál, ahol kizárólag az anyagi szempontok dominálnak, ez működőképes is.

Ugyanakkor az igényesebb, valóban gondolkodó sajtóorgánumok pontosan értik, hogy egy jó karikatúra nem illusztráció a szó szoros értelmében. Egy erős karikatúra sokszor annyit vagy akár többet mond, mint egy vezércikk. Más eszköztárból dolgozik, más látásmódot használ, és képes megmutatni a valóság fonákját, ellentmondásait, abszurditását – olyasmit, amit sem egy szöveg, sem egy abból generált kép nem tud visszaadni.

Ez intuitív, beleérzésen alapuló művészi újraértelmezés, amely képi formát ölt. És ez ma még kizárólag emberi képesség.

– Ha egy megrendelő azt mondja: „az AI olcsóbb”, te mivel érvelsz?

– Nem érvelek. Nincs szükségem arra, hogy bárkit meggyőzzek bármiről. Ha valakinek az a döntése, hogy megelégszik azzal a minőséggel, amelyet egy generált kép ad, az az ő választása – és egyben őt is minősíti. Én mást képviselek, és nem ugyanarra a problémára kínálok megoldást. Akinek erre van szüksége, az pontosan tudja, miért engem választ.

– Ha ma indulnál pályakezdőként, belevágnál még ebbe a szakmába?

– Igen, belevágnék. Nem azért, mert „jól fizető munka”, hanem mert ez egy hivatás. Nem pénzkereseti lehetőségként tekintek rá, hanem olyan dologként, amit akkor is csinálnék, ha nem lenne egyszerű vagy kényelmes. A karikatúrák rajzolása nálam nem egy átlagos szakma, hanem küldetés: emberekről mesélni képekkel, karaktert megfogni, tükröt tartani – hol finoman, hol élesebben. Az, hogy ezért pénzt kérek, természetes velejárója annak, hogy professzionálisan, felelősséggel csinálom.

Ha ma indulnék, ugyanezt az utat választanám, mert az alapja nem változott: rajztudás, emberismeret, intuíció. A technológia változik, a felületek változnak, de az, amiért ezt csinálom, nem.

– Nagy kereslet van manapság a karikatúrák iránt? Kik rendelnek ma karikatúrát, és milyen alkalomból?

– A kereslet megvan, csak átalakult. Nem tűnt el a karikatúra iránti igény, hanem pontosabban körülhatárolható lett, hol és mikor van valóban szükség rá.

Az élő, modell után készülő portrékarikatúráknál továbbra is erős a kereslet, különösen szervezett eseményeken és céges rendezvényeken: családi napokon, csapatépítőkön, évzárókon, kiállításokon, márkaeseményeken. Ezeken a helyeken a karikatúra élő programként, attrakcióként működik.

A cégek számára plusz érték, hogy a karikatúrákon megjelenhet a logójuk vagy arculati elemük, és a vendégek gyakran megosztják ezeket a rajzokat a közösségi oldalakon, akár profilképként is. Így a karikatúra természetes módon válik reklámhordozóvá a vendégeken keresztül.

A magánmegrendeléseknél a karikatúra nem dekoráció, hanem emléktárgy. Ilyenkor gyakran teljesen személyre szabott munka készül: nemcsak az arc jelenik meg karikírozva, hanem egy teljes történet is – a munka, a hobbik, egy élethelyzet vagy az adott személyre jellemző tulajdonságok beemelésével.

Az illusztratív karikatúrák és sajtórajzok területén ugyanakkor érezhető visszaesés tapasztalható. A nyomtatott sajtó nagy része online felületekre költözött, és ezzel párhuzamosan sok szerkesztőség kénytelen költséget csökkenteni. Ez nemcsak a karikaturistákat, hanem a fotósokat és a grafikusokat is érinti, így a karikatúrára is ritkábban jut forrás – főként a másod- és harmadosztályú orgánumoknál.

Fontos ugyanakkor, hogy nem mindenhol van ez így. Amerikában, Japánban és több más országban az élő portrékarikatúra továbbra is erős és látható műfaj. Magyarországon részben azért szűkebb a kínálat, mert egyre kevesebben rendelkeznek azzal a rajz- és portréérzékenységgel, amely élő modell után magas színvonalon szükséges lenne.

– Akadt már rá példa, hogy valaki sértésnek vette a róla készült karikatúrát? Véleményed szerint hol húzódik a határ az egészséges humor és a bántó szándék között?

– Ha ezt a kérdést megkapom, mindig ugyanazt szoktam mondani: eddig kizárólag politikusoknál fordult elő, hogy megsértődtek egy karikatúrán. Magánembereknél, rendezvényeken gyakorlatilag nem.

A humor és a bántó szándék határa nem egy fix vonal, hanem teljesen egyedi. Nagymértékben függ attól, aki nézi: a vizuális műveltségétől, az önismeretétől és az önértékelésétől.

A komoly önértékelési vagy önismereti problémákkal küzdő embereknél ez a küszöb jóval alacsonyabb, ezért rajzolás közben nagyon gyorsan fel kell mérnem, meddig lehet elmenni.

Ez szerintem részben kulturális kérdés is. A magyar oktatás ma nem igazán kedvez a vizuális nevelésnek, emiatt messze nem érjük el azt a szintet, ami például egy finn, svéd vagy angol átlagembernél természetes. Ma már a képző- és iparművészeti szakközépiskolákban sem választható érettségi tantárgy a művészettörténet, ami sokat elmond a vizuális kultúráról és a képek értelmezésének szintjéről.

– Szerinted mennyire jelent értéket a személyesség a „digitális tömegtermelés” korában? Vajon az AI hosszú távon kiöli, vagy épp megmenti az egyedi, kézzel készült munkákat?

– Alapvetően teljesen mindegy, hogy karikatúráról, festészetről, szobrászatról, építészetről vagy bármilyen más kreatív területről beszélünk. Napjainkban az alkotó egyedi látásmódja és személyes márkája jelenti a valódi értéket; az a felismerhető karakter és egyéni hang, amely önmagában is hitelesíti a művet.

Az AI elsősorban azokat fogja kiszorítani, akik nem tudnak valódi, önálló gondolattal, egyedi látásmóddal és kreativitással a közönség elé állni. És azokat is, akik nem képesek önmagukat képviselni. Ahogy mondani szokták: ha te nem látszol, mások állnak eléd és eltakarnak. Ez ugyanaz, mint egy színésznél a színpadon.

Emiatt felértékelődik az alkotói tudatosság: a saját márka következetes építése és a személyes karakter bátor felvállalása megkerülhetetlenné válik. Nem marketingtrükként, hanem azért, mert ez teszi érthetővé és megkülönböztethetővé azt, amit csinál.

Hosszú távon nem gondolom, hogy az AI és a kézzel készült munkák egymás ellenségei lennének. Sokkal inkább egymás mellett fognak létezni. Ha ma kimegyünk egy régiség- vagy használtcikk-piacra, jól látszik: azok a tárgyak, melyek a szocializmusban filléresek voltak, sőt, sokszor kidobtuk őket, ma hirtelen komoly értéket képviselnek. Nem azért, mert jobbak lettek, hanem mert időtállóak és emberiek.

Ugyanez a folyamat most a művészetben is elindult. A karikatúra – szerencsére – egyre inkább bekerül a magas kultúra berkeiben is képzőművészeti alkotások közé. Ma már előfordul, hogy aukciós házak kortárs karikaturisták műveit árverezik, és ezek egyre jobb árakon kelnek el. Még nem ott tartanak, ahol szerintem tartaniuk kellene, de az árfolyamuk már közelít a „normál” grafikai munkákéhoz. Ezeknek az értéke most már érezhetően emelkedik, és meggyőződésem, hogy ez a trend erősödni fog, nem pedig gyengülni.

Közben az embernek néha valóban az az érzése, hogy egy kicsit kihalófélben lévő minőséget képvisel. A kultúrpolitika miatt az oktatás ma sajnos nem adja meg azt az elméleti és gyakorlati alapot, amit a mi  generációnk még megkapott. Éppen ezért a valódi rajztudás, a karakterérzék és az önálló látásmód nemhogy eltűnik, hanem egyre ritkábbá – és ezáltal egyre értékesebbé – válik.

– Hogyan képzeled el a karikatúra helyét 10–15 év múlva?

– A 10–15 év szerintem nem akkora időtávlat, hogy radikális változás történjen. Inkább finom elmozdulásokat látok. A karikatúra valószínűleg jobban a helyére kerül a művészeteken belül: elismertebbé és értékeltebbé válik, részben azért, mert egyre inkább be tudja tölteni a művészeti piac szerepét is.

A mesterséges intelligencia biztosan tovább fejlődik, és jó eséllyel a szakma is be fogja fogadni az AI segítségével készült munkákat. Ez már most látszik: az idei, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Karikaturista Szakosztálya által szervezett kiállítás kapcsán is felmerült a kérdés, hogy lehet-e olyan művekkel pályázni, melyeknél a mesterséges intelligencia is szerepet kapott? Úgy gondolom, könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó év, amikor a szakma ezt még elutasította.

Nem hiszem, hogy ez önmagában elvenne a karikatúra értékéből. Inkább új kategóriák, új megkülönböztetések fognak kialakulni. A lényeg továbbra is az marad, hogy ki mit tesz hozzá emberként: gondolatot, látásmódot, karaktert. Az eszköz változhat, a művészi felelősség nem.

– A karikatúra inkább művészet, szolgáltatás vagy élménytermék?

– Ez alapvetően attól függ, ki készíti. Attól, hogy az alkotó művész-e vagy sem. Ha művész készíti a karikatúrát, akkor teljesen mindegy, hogy a célja szolgáltatás nyújtása vagy egy élményhelyzet megteremtése – az eredmény: művészet. A kontextus nem változtat a lényegen.

– Meg lehet tanulni ezt a szakmát, vagy kell hozzá egy veleszületett „arcérzék”? Te hogyan lettél karikaturista?

– Sokat meg lehet tanulni, de karakterérzék nélkül esélytelen jó karikaturistává válni – bármennyi tanulással sem. Az igazi karikatúra nem torzít, hanem jellemez: abszurd tükör, ami visszanéz ránk.

Nálam ez már általános iskolában elkezdődött a gúnyrajzokkal. Apukám katona volt, ezért hét különböző osztályban jártam iskolába – gyakorlatilag korai karaktertanulmány-gyűjtés volt. Rengeteg hasonló, mégis teljesen eltérő személyiséggel találkoztam, ami elég jól edzette az emberismeretet.

A biztos rajz- és anatómiai alap sokat számít – nekem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett tudás különösen a portrékarikatúránál volt fontos –, de önmagában ez még nem elég.

A közéleti karikatúra pedig egy másik sportág: ott társadalmi érzék, abszurd humor és látásmód kell ahhoz, hogy a rajz többet mondjon, mint a szöveg.

– Mi a legnagyobb különbség egy jó rajzoló és egy jó karikaturista között? Meddig lehet torzítani egy arcot úgy, hogy még szerethető maradjon?

– Egy jó rajzoló azt rajzolja le, amit lát, változtatás nélkül.

Egy jó karikaturista absztraktabban gondolkodik, és „csak” azt rajzolja le, ami lényeges.

A különbség nem technikai, hanem gondolkodásbéli. A karikaturista szelektál: eldönti, mi az az egy-két hangsúlyos jegy, ami valóban jellemzi az embert, és minden mást hajlandó elhagyni ezért.

A torzítás határa ott van, ahol az arc még felismerhető. Amíg a rajz azt üzeni: „igen, ez én vagyok – csak sűrítve, eltúlozva”, addig működik. Ha a felismerés megszűnik, a karikatúra elveszíti értelmét.

A szerethetőség nem a finomságon múlik, hanem azon, hogy a rajz karaktert mutat, nem csak hibát keres. Ha a hangsúly a személyiségen van, a torzítással sokkal tovább el lehet menni, mint elsőre gondolnánk.

– Hogyan született meg a döntés, hogy rajzaidat ne csak papírra, hanem maradandó módon, bőrre is megörökítsd?Miként vált a tetoválás az önkifejezésed eszközévé?

– Az első tetoválásomat 14 évesen készítettem egy barátomnak, valamikor 1980 körül. Eszközök, sterilizálás: nulla. Az eredmény is ennek megfelelő volt, úgyhogy hosszú időre jegeltük a témát.

Aztán 2014-ben egy barátom tetoválókat keresett a stúdiójába, én pedig elkezdtem portfóliókat nézegetni, és azon kaptam magam, hogy rendeltem egy tetoválógépet. De az igazi fordulópont nem ez volt, hanem a politika. Megjelent egy könyv, amelynek én terveztem a borítóját, a könyvbemutató után másnap pedig sorra szűntek meg a megbízásaim: újságok, magazinok, könyvprojektek, rendezvények – minden egyszerre.

Ekkor döntöttem úgy, hogy irány Németország. Négy év alatt rengeteget dolgoztam különböző szalonokban és tetováló expókon, ott lett a tetoválás valódi fő csapásirány. 2023-ban jöttem haza, és azóta újra párhuzamosan csinálom a tetoválást és a karikatúrát.

Röviden: nem romantikus elhatározás volt, hanem élethelyzet. De végül pont jó helyre vitte a ceruzát – meg a tűt.

– Mennyiben más bőrre tervezni és „rajzolni”, mint papírra?

– Alapvetően mindenben. A papír türelmes, a bőr viszont él, mozog, öregszik, és visszaszól. Egy rajz a papíron akkor is működhet, ha csak önmagában szép. Egy tetoválásnál ez kevés.

Bőrre tervezésnél figyelembe kell venni a test formáját, a test áramlatait, a bőr minőségét, azt, hogy a rajz hogyan fog viselkedni évek múlva. Itt nem lehet „majd kijavítjuk” alapon gondolkodni. Minden vonal döntés, és minden döntés hosszú távra szól.

Míg papíron a rajz a cél, addig bőrön az ember a cél, és a rajz csak eszköz hozzá. Ez sokkal nagyobb felelősség, és teljesen más gondolkodásmódot igényel.

– Meg lehet élni ma Magyarországon csak karikatúrából?

– Ha Európára vonatkozna a kérdés, arra egyértelműen azt mondanám: igen, meg lehet élni. Szerencsére nyitottak a határok, és ez sokat számít.

Magyarország viszont nagyon kis ország, gazdasági körülményei sem ideálisak. A Covid-járvány pedig világosan megmutatta, mennyire kiszolgáltatott minden olyan szakma, amely rendezvényekhez kötődik. Azóta szerintem senki nem gondolja komolyan, hogy elég egyetlen lábon állni.

Normális körülmények között ugyanakkor egy igazán jó karikaturistát ez az ország is képes lenne eltartani. A kérdés inkább az, hogy az alkotó mennyire tudja menedzselni magát, miközben megmarad alkotónak is. Ez a kettő együtt dönt.

– Mi a legnagyobb tévhit, amit az emberek a karikaturisták életéről gondolnak?

– Az egyik legnagyobb tévhit az, hogy ez egy könnyű, játékos szakma: pár perc rajzolás, egy poénos kép, és kész. Kívülről sokszor úgy tűnik, mintha minden spontán történne, pedig a háttérben évtizedes tapasztalat, folyamatos döntések és komoly koncentráció van.

Sokan azt is gondolják, hogy a karikaturista „csak rajzol”. Valójában egyszerre kell gyorsnak, pontosnak, empatikusnak és kreatívnak lenni, miközben folyamatosan emberekkel dolgozol. Ez egy rendezvényen hatványozottan igaz: ott már nem csupán az alkotás a feladatod, hanem a pillanatnyi helyzetek menedzselése, a reakciók finomhangolása és az esemény nívójának fenntartása is.

A karikatúra kívülről könnyed műfajnak látszik, de belülről inkább mentális sport, mint könnyű szórakozás.

– Mit tanácsolnál egy fiatalnak, aki ma karikaturista szeretne lenni ebben a technológiai környezetben?

– Először is: tanuljon meg látni. Nem stílusokat másolni, nem trendeket követni, hanem embereket, helyzeteket, karaktereket felismerni. Technológiát lehet tanulni gyorsan, karakterérzéket nem.

Másodszor: kiemelten fontos az egyéni hang és a saját márka megteremtése. Autonóm látásmód hiányában a mesterséges intelligencia előbb-utóbb átveszi a stafétát; ha azonban az alkotó szuverén vízióval rendelkezik, az AI csupán hatékony eszközzé válik a kezében.

És végül: ne féljen attól, hogy látszik. Aki nem vállalja fel magát, azt könnyen kitakarják. A tehetség önmagában kevés – jelen is kell lenni.

– Szerinted a jövőben mi fog megmaradni az „emberi kéz varázsából” egy teljesen digitalizált világban?

– Szerintem ez nem eszközkérdés. Teljesen mindegy, hogy kőszerszámokkal dolgozunk vagy digitális tollal – a lényeg mindig az alkotó és az alkotás marad. Ha bármilyen eszközt kap a kezébe egy valódi művész, abból műalkotás születik. Amennyiben azonban a technológiát csupán öncélúan, gondolati mélység és érzelmi töltet nélkül alkalmazzuk, az eredmény óhatatlanul megmarad a tucatmegoldások és sablonok szintjén.

A digitalizációt érdemes eszköznek és lehetőségnek tekinteni, nem olyasminek, amitől rettegni kell. Az eszköz önmagában nem tesz hozzá semmit – az ember igen.

Kapcsolódó: