Populizmus és részvételi demokrácia: a demokratikus rendszerválság kórtünete és orvossága

Politológiai közhelynek számít, hogy politikai téren a fő törésvonal többé már nem a jobboldal-baloldal, még kevésbé egy képzelt „fasizmus-demokrácia” tengely mentén, hanem vertikálisan húzódik: a „lentiek” a „fentiek” ellen, a nép az „elit” ellen, a népi osztályok az establishment ellen. Gazdag István írása.

Ennek az új törésvonalnak az eredménye a populizmus jelensége, amely egymástól merőben különböző hordozóideológiák által megjelenítve, mindenekelőtt a „lenti” néprétegek kiábrándultságát és tiltakozási vágyát fejezi ki egy felelőtlennek, távolinak és gyakran korruptnak ítélt politikai osztály ellenében. Éppen ezért távolról sem politikaellenes jelenségként kell interpretálni, sokkal inkább a nép által az establishment ellen tanúsított neheztelés termékeként. Amikor ugyanis a populista mozgalmak a „pártpolitika” vagy a „pártokrácia” ellen lépnek fel, valójában az establishment politika fölötti monopóliumát akarják megtörni. Nem megszüntetni akarják tehát a politizálást, hanem csupán egy új, alulról modellezett arculatot akarnak neki adni, vagy ha úgy tetszik: eredeti bázisára akarják visszahelyezni a demokráciát. Ezért számítanak a népre, az állampolgárokra a politikai-médiatikus rendszer keretében összezáró vezető „elit” ellen, minthogy a széles körben elterjedt nézet szerint ez az elit immáron olyannyira homogén koalíciót alkot, hogy a kormánypártok és az ellenzéki pártok, a jobboldal és a baloldal közötti klasszikus különbözőség gyakorlatilag elvesztette minden jelentését. Jellemző egyébként, hogy a „politikai osztály” fogalom éppen akkor vált általánosan használatossá, amikor a társadalmi osztályok láthatóan felbomlottak. A populista mozgalmak számára a nagy pártok közötti különbözőségek csupán kozmetikai különbségek. Valójában ugyanis a parlamentekben zajló „műbalhék” ellenére az alapvető kérdések tekintetében azonos platformon álló többségi pártok nagyon is jól megvannak egymás között, egy olyan érdekkartelt alkotva, amellyel csak a populista törekvések egyre növekvő ereje szállhat szembe, mert egyedül ezek képesek kiváltani egy „valódi változást” és a virtuális demokráciát valóságos demokráciává alakítani.

Annál is inkább, mert például egy amerikai egyetemi tanulmány szerint a közvéleménynek szinte egyáltalán nincs hatása az amerikai törvényalkotásra, és a „fejétől bűzlik a hal” alapon ez a megállapítás általánosságban is alkalmazható napjaink minden angolszász típusú parlamentáris demokráciájára kivétel nélkül. 

„Úgy tűnik, hogy az átlagos amerikaiak preferenciái csupán elenyésző, szinte nulla, statisztikailag jelentéktelen hatást gyakorolnak a közpolitikára.” Magyarul, a nép választott képviselői fütyülnek azoknak a véleményére, akiket elvileg képviselniük kellene. „A többváltozós elemzés azt jelzi, hogy a gazdasági elit és az üzleti érdekeket képviselő szervezett csoportok jelentős független hatással vannak az amerikai kormány politikájára, míg az átlagpolgárok és a tömegbázisú érdekcsoportok érdekérvényesítő képessége csekély, önálló befolyásuk szinte elhanyagolható.” Magyarul, az amerikai kormányzati rendszer nem demokrácia, hanem oligarchia, vagyis a vagyontalan sokaság helyett a vagyonos kevesek érdekeit képviseli a demokrácia álarca mögött. (Martin Gilens, Benjamin I. Page, „Testing Theories of American Politics: Elites, Interest Groups, and Average Citizens”, cambridge.org, 2014.09.18.) 

Mivel a nép már nem ismer magára a politikai osztályban, naponta láthatjuk a képviselet válságának jeleit. Soha még ennyi fontos döntést nem hoztak bármiféle demokratikus legitimitást nélkülöző személyek: nagyiparosok, fináncoligarchák, médianábobok, lobbisták, EU-funkcionáriusok. Soha még a választottaknak nem volt ilyen kevés súlyuk a kinevezettekhez vagy kooptáltakhoz képest. A demokrácia feltételezi ugyan a kormányzók cselekvési szabadságát, de mindennap tapasztalhatjuk, hogy képtelenek megoldani a társadalmi és gazdasági problémákat. Az előbbieket a köztük és a kormányzottak közötti egyre növekvő szakadék miatt, az utóbbiakat a nemzetgazdaságok kölcsönös függése, a piac globalizációja és a nemzeti szuverenitás elhagyása miatt. Ráadásul a kormányzók egyre jobban függenek a médiától, amely viszont nincs alávetve senkinek – csupán a tulajdonosaiknak. Valaha az írott sajtót még lehetett egyfajta ellenhatalomként felfogni, mára azonban a televízió „teljes jogú” hatalommá vált, a legkisebb korlátozás nélkül, amely a közönség körében közömbösséget vált ki azzal, hogy az eseményt látvánnyá, az állampolgárt pedig képfogyasztóvá alakítja, a politikai osztályban ugyanakkor az oroszlánszelídítő által magasba emelt karika szerepét játssza.

Ez a „közvélemény-kutató demokrácia” csupán a demokrácia karikatúrája. Uralma elválaszthatatlan új legitimációs modellek felbukkanásától, a hagyományos hatalmi szférák átrendeződésétől és a politikai mező „piaccá” való átalakulásától, annak a szakadéknak a szentesítéseként, amely a politikai képviselet és a szakértők által manipulált közvélemény között keletkezett. A demokrácia ugyanakkor a politikák változatosságát és a különböző programok közötti választás lehetőségét is feltételezi. Újabban azonban egyik is, másik is eltűnt. Egyrészt az egyre inkább elhatalmasodó „szakértői” kaszt (expertokrácia) arra törekszik, hogy elhitesse: minden megfelelően tálalt probléma csupán egy technikai probléma, és minden technikai problémára objektíve csupán egyetlen megoldás létezik. Másrészt a politikai pártok egyre inkább középről szeretnének kormányozni, tehát egyformán érdekeltek abban, hogy kíméletlenül marginalizálják mindazt, ami kívül esik közös örökségükön, az emberi jogok fügefalevelével álcázott kapitalizmus igenlésén. A gazdaság primátusát valló közszellem (ökonomizmus) tovább erősíti ezt a folyamatot, hiszen a pénzpiacok úgy irtóznak a demokratikus bizonytalanságot okozó eszmei konfliktusoktól, mint az ördög a tömjénfüsttől. Ily módon az opportunizmus válik szabállyá. A politikai személyzet egy részének egyáltalán nincs politikai identitása, és ez elkerülhetetlen, hogy így legyen. Mindegyik pártban vannak olyanok, akik csak azért vannak ott, mert ez a kormánypárt vagy mert azzá válhat. A korszellem a cinizmusé. Mivel a problémákat eleve megoldhatatlanoknak tekintik, a fő törekvés: nehogy felbosszantsuk a többséget! Senki sem akar változást, mert attól fél, hogy csak veszíthet rajta. Ilyen helyzetben nincs több különbség a nagy politikai pártok programjai között, mint a nagy tévécsatornák műsorai között. Ebből következően a politikai osztály bármelyik frakciója jut is hatalomra, az általa folytatott politika legfeljebb csak nüansznyi különbséget mutat a korábbiakhoz képest.

Általánosságban is megállapítható, hogy a modern demokráciák többé-kevésbé „trükkös” helyi változataiban a hatalmi elit legfőképpen a szimbólumok manipulálása, vagyis a kulturális tőke alapján gyakorolja hatalmát. Mindazonáltal az establishment mint jelenség lényege leginkább talán a populizmus-elitizmus (vagy a valamiképpen azt leképező részvételi demokrácia-képviseleti demokrácia) dichotómiában ragadható meg. A modern demokráciák udvari teoretikusai nem találnak eléggé elítélő szavakat a népből jövő kezdeményezésekre általuk önkényesen ráhúzott és kvázi-szitokszóként használt „populizmus” leleplezésére, holott annak feltűnése mindig és mindenhol szimptóma értékű. A „lentiek” reakciójaként a „fentiek” ellen, akik számára a hatalomgyakorlás összekeveredik a kiváltságok élvezetével, mindenekelőtt egy olyan képviseleti demokrácia elutasítását jelenti, amely többé már nem képvisel senkit és semmit. A való világtól elszakadt és az állampolgárok jogos elvárásaival köszönőviszonyban sem álló politikai rendszer működési zavarát tükröző nyomasztó intézmények korhadt építménye elleni tiltakozásként a társadalomban tapasztalható egyre rosszabb közérzetet és az establishment iránti egyre növekvő neheztelést tanúsítja. Ugyanakkor a demokrácia válságát is, mint olyan alaptendenciát, amelyben összeadódik az autoritás deszakralizációja, a globalista ideológiák hitelvesztése, a nagy pártok ügyintézési hasonlatossága, valamint az az elterjedt érzés, hogy a gazdasági erők mindenhatók. A demokratikus rendszerek jelenlegi elemzései alapján a legmagasabb szintű politikai vezetés erkölcsi degenerációjának és korrupciójának észlelése jelentős tényező a modern demokráciák nyilvánvaló hanyatlásában. Ez a jelenség, amelyet gyakran „csúcskorrupciónak” vagy elit szintű korrupciónak neveznek, a rendszerszintű politikai diszfunkció egyik alapvető mutatójává vált, amelyet a polgárok és képviselőik közötti növekvő „erkölcsi szakadék” jellemez.

Ilyen körülmények között a populista tendenciák ledorongolása gyakran a társadalmi tiltakozás leszerelését célozza, mind az elsősorban saját (anyagi) érdekeivel törődő jobboldal, mind az ideológiai ellehetetlenülését a hatalmi pozícióihoz való görcsös ragaszkodással kompenzáló baloldal részéről. A populizmus leleplezése ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a korrupt establishment, amely számára a nép nem egy megvédendő ügy, hanem csupán egy megoldandó probléma, megerősítse önnön legitimációját. Az a tény, hogy a „nép megszólítását” és az „utcai politizálást” politikai patológiaként, sőt a demokrácia fenyegetéseként értékelhetik, valójában a népfelség elvének a megcsúfolása, és annak figyelmen kívül hagyása, hogy demokráciában – a szó jelentéséből és eredeti tartalmából következően – a szuverenitás egyedüli letéteményese maga a nép vagy akár annak egy töredéke, ha a politikai-médiatikus kaszt által alkalmazott rafinált érzéstelenítő módszerek hatékonysága miatt adott esetben csupán egy „cselevő kisebbség” (Lenin) akar élni a népszuverenitásból eredő és egyébként elidegeníthetetlen jogaival. Mivel a rendszer igyekszik önmagára záródni, felcserélhető kerekeket építve be, a népek közönyt vagy haragot éreznek az establishment iránt, amely már nem beszéli ugyanazt a nyelvet, mint ők. A társadalom minden nagy témájában növekszik a szakadék a kormányzók, akik a fennálló rendetlenség fenntartásának ugyanazon technokrata szövegét ismételgetik, és a kormányzottak között, akik mindennapi életükben kénytelenek elviselni mindennek a következményeit – közbeléptetve a médiatikus látványt, hogy eltereljék a való világ figyelmét az ábrázolt világ felé. Fent a technokrata semmitmondás, a moralizáló fecsegés és a jövedelmek komfortja; lent a lesújtó szembesülés a valóságossal, az értelem sürgető keresése és az osztozott értékek óhaja. Mindezen anomáliákra egyedül a populizmusba ágyazott részvételi demokrácia jelenthetne gyógyírt, amely egyúttal és de facto véget vetne a politikai-médiatikus establishment és a mögötte álló gazdasági érdekcsoportok hatalmának is. Éppen ezért olyan népszerűtlen gondolat a „rendszerhű” politikusok körében, akár jobboldali, akár baloldali mezt húznak eredendő karrierizmusukra és csereszabatos eszmeiségükre.

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: